Háztető felett

Hisz oly zavaros voltam, oly bolond, oly elméleti, gyáva! Annyi gond, szegénység, szégyen, fojtott rémület, annyi szenvedély s önvád égetett, hogy szörnyű rosszúl éreztem magam s folyton halni készültem. De olyan gyerek is, hogy egy szó, egy kis remény szinte kicserélt, vagy egy költemény, mely épp illett rám. Az őrülteket nagyon tiszteltem: csak egy fékemet kell elrontani, s én is az vagyok! De életemnek nem gondolkozott csak tán a bőre, csak a felszine, és ez volt a szerencsém: sohase láttam igazi veszélyeimet. Mint holdkóros a háztető felett, ingtam-lengtem, egyre vigyázva csak: fogózz, mert mindjárt rádkiáltanak!