Mégis csak álmok

De nem így volt ez, nem egészen így. Csak most, harminc év multán, érzem így, magyarázom így diákkoromat. A valóság akkor álom maradt, akár kapáltam, akár szöktem a becsi méhesbe, olvasni. Buta szívem lenézte az emberi tényeket (igazán hozzájuk se férhetett), és boldogan csak akkor dobogott, mikor valamin csodálkozhatott: mindig egyfélén: képeken, álmokon, lepkék táncán, hangyán, szilvamagon, királylányon, a gyors fecskén, ahogy telecsicseregte a templomot, zsálya ajkán, a harangon, amely egyszer majd a kezemet vitte el, – vagy a Semmin: szent volt a pillanat, amikor felejtettem magamat!