Balsors fia

A tanító urat, Szentpéteryt, szerettem, mint balsors fiát, zsenit, ki velem barátkozik. Ő, szegény, jobban ismerte magát, és szerény örömmel mutogatta tusait, ecseteit és színes rajzait s bár legyintett, hogy „semmi!” s „másolat!”, élvezte gyermeki hódolatomat s felvillanyozva nyúlt a savanyú lőre után. – Áh, megöl a falu! – tört ki aztán. – Mert, tudja, Lencike, a nervus rerum, a dolgok idege, – megint töltött – az az én bajom… – és két ujjával mutatta, hogy a pénz… Szörnyű, gondoltam; s a parókián, este, hogy túlvoltunk a vacsorán, égig dícsértem nagy barátomat. – Kár, hogy iszik, – mondta bátyám, a pap.