Kató

Nagy fejem volt, búsúltam, mint a ló. – Hogy mást szeretett Dienes Kató, azzal eleve számoltam, hiszen menyasszony volt, mikor az életem az övéhez kanyarodott. Komoly, feketehajú, bubis nő, mikor ötödikben, már rendes tanuló, beült közénk a padba, ámuló szemmel néztük, nem is őt, csak a lányt, a modern lányt (én a szoknyás talányt), aki fiúk közé merészkedik. Szintén jeles diák volt, egy kicsit már ez is összehozott, az esze; s ha mulasztott, úgy rémlik, többnyire engem kért, hogy referáljak neki. Igy náluk is jártam, a fasori sarok-villában… Köbgyök! Ciceró!… Lógott a fejem, búsúlt, mint a ló.