Erdei csönd

Az erdő arcot cserélt. Tájai vonzottak már, színváltozásai s nem a képzelt kalandok. Ami csak gyönyörű volt benne és ami nagy, sorra tárúlkozott. Legjobban a nyár tetszett, a fény százezer nyila a sötét bozót alján, fent meg a zöld lomb végtelen hullámtorlasza, a rab gomolygás. A vén fák alatt néha kísérteties hangulat állított meg, főleg, ha egymagam s túlmesszi mentem: még Valaki van itt, éreztem, s vártam az Idegent és féltem tőle, s oly nagy lett a csend, mintha valami isteni titok készült volna rámszólni: vacogott a testem-lelkem, – kihátráltam a szekérútra, s igyekeztem haza.