Alvajárás a Semmiben

Éveken át mivel takartam el szörnyű naivságomat? Semmivel: nem tudtam róla, hát titkon maradt! Hallgattam és szégyeltem magamat; sokat sírtam, és csúfolt félelem és révedezés lett az életem. Hittem, gépiesen, tehát nagyon, s még nem kritizált az alázatom. Már negyedikbe mentem, mintakép, jeles diák; félszeg és csúnya; gép minden munkára; – fogott az eszem, de önállótlan voltam teljesen. Sokszor aztán felejtettem magam, s repült az idő, nem tudom, hogyan, – s nagy mámor lehetett ez, nagy gyönyör, úgy fájt, emlékszem, fölrezzenni, föl- ébredni belőle: nagy parancs, igen: Alvajárás volt ez a Semmiben!