Csúnyaság

Sokszor nagyon fájt, hogy csúnya vagyok. Régóta s még soká. Mint kárhozott, leskeltem ki, megbujva, tétován, bús fejem két kíváncsi ablakán és úgy éreztem, belül más vagyok, – nem béka, de királyfi – valahogy nem az, nem, nem, amit az arc meg a nyomorult test, ez a hazug ruha mutat belőlem. Igazságtalan büntetés sujt? Mért?! Szégyeltem magam, s mióta láttam egy középkori csuklyás inkvizitort, a szemei mögé, a rajzban, mindig magamat képzeltem, hogy oly ijesztő alak lehetek én is… Máskor meg egész felejtettem, hogy társuk vagyok, és nevetve néztem a rútakra, még az ördögre is, hogy olyan pocsék.