Az erős isten

„Aru kankaru netsi sőre za:” dördűlt meg bátyám vidám basszusa, a nagybácsimé, aki szeretett („kedvelt hívünk s öcsénk”, így nevezett); de ahogy a dallam kunkorodott, református fül már sejthette, hogy a dörgedelmes titok mi lehet. Akkoriban vált el a jó öreg, s egymaga élt. Szerette az adomát: mulattatott volna fél éjen át, de visszatartotta a józan ész, puritán gondok, textus, felkelés. Így hát, úgy tízig, tréfát, komolyat, mesélt száz dolgot, ilyet, amolyat, sírfeliratot, cigányötletet, s akkor, gyertyával, ágyhoz vezetett. „Aru kankaru!” – dördűlt a szava: „Az erős Isten uraknak ura!”