Háború

Miskolc. Nyár. Csönd. S egyszer csak: „Háború!” Miért? Mi az? Új szavak, iszonyú várakozások. Hogy? Szarajevó? Princip? S mi lesz? A tréfás-borrrziős Géza bácsi, a boszniai hős, öreg káplár, az okkupáció riadt rémeit idézgette, hogy mi történt ott, mi nem, s az asszonyok hogy menekültek… „Hát akkor haza, Debrecenbe!” „Bevonulsz?” Tétova volt mindenki, s olyanokról beszélt, mint addig soha. „A becsületért”, mondták, és „Csak idő kérdése”, és „Vilmos” és „Antant”… Aztán, mint nehéz harang, kondult a plakátról a szó: „Népeimhez!”… S harmadnap, ragyogó napfényben, új hangokra ébredek: udvarunkon katonák, szekerek.