Kigyúl a csillag

Még mindig, édes, várj még, várj, maradj, Emlékezet! Anyám te s én fiad, egyek vagyunk mi, és nem emberek: mások vagyunk, oly személytelenek, mintha maguk az évek, egykori dolgok akarnák újrakezdeni álmukat bennünk. Ahogy odakint sokasodnak zenész barátaink a növő nyárban, minden örömünk, mely csak sorvadt, mióta tovatűnt, úgy ébred, nő most: tegnap félhomály födte még ezt is, azt is, s íme, már, ma már egyre több perc és táj ragyog: kigyúl a csillag, ha rágondolok, ha te idézed, – mint bűvös Jelen áll körűl egész elmult életem, s ezt te akartad így, te rendezed, Múzsák anyja, anyám, Emlékezet!