A borzasztó szégyen
Aztán borzasztón szégyeltem magam. |
Ég s föld kiürűlt, és vigasztalan |
józanság töltött el és fájdalom. |
Mintha kő ütött volna homlokon, |
úgy ébredtem… Órás és ékszerész: |
hát ennyi volt csak, ennyi az egész? |
Százszor elolvastam a betüket, |
jártam fel-alá, minden üzletet |
megnéztem, táblát: hátha… De sehol |
semmi különös!… Világ s élet oly |
szomorú lett: rettenetes pofont |
adott az az I, s fölötte a pont, |
ami hiányzott a szó közepén. |
Egyszerre fáradt lettem és szegény, |
és nagyon megijedtem: – Istenem, |
milyen könnyű tévedni!… Debrecen |
kicsúfolt!… Testem-lelkem zokogott: |
Mért hagytuk el Balassagyarmatot?! |
|
|