Az igéret városa
| Debrecen izgatott. A nagyanyám |
| ott nevelte, szigorú, puritán |
| özvegy, a bátyámat. Baráth Teréz, |
| így hívták. Nagyon féltem tőle, és |
| félelmem átszállt a városra is… |
| Százezer ember! Az iskola is |
| szigorúbb lesz! Mondták, az ünnepelt |
| Kollégium nagy fiakat nevelt, |
| és én kicsinek éreztem magam. |
| Bújtam volna, de nem tudtam, hogyan. |
| S amellett vonzott a városi rang, |
| egy-egy szó is, hogy Rákóczi-harang, |
| Nagytemplom, Nagyerdő… Hallottam a |
| nagy tűzvészről, s hogy Bocskay valaha |
| …S Kossuth… valami nagy dolgot csinált: |
| de-tro-ni-zál-ta az élő királyt! |
| Hű! Ez a város csudákat igért! |
| Féltem, és izgultam Debrecenért. |
|
Debrecenben
| Cók-mókkal rakva, félve s boldogan, |
| vitt, nyolcéves fiút, első utam |
| Debrecen főutcáján. Mindenütt |
| legendát vártam, hajdúkat s velük |
| törököket, tűzvészt, gályarabot, |
| s hogy jön Kossuth s megint beszélni fog |
| és de-tro-ni-zál… Azt hittem, csupa |
| hős vesz körűl… Kisvonat mozdonya |
| pöfögött fel s alá, mesebeli, |
| guruló vaskocka, s kocsijai: |
| micsoda játék!… S vágy s való között |
| egyszer csak átléptem a küszöböt: |
| egy bolt felett cégtáblát láttam és |
| rajta, hogy: „ÓRIÁS és ékszerész,” |
| arany betűket… Megnéztem megint: |
| Ó-R-I-Á-S?… Az!… Istenem!… Eszerint, |
| gyúltam ki, itt egy Óriás lakik |
| s hirdeti, hogy mivel foglalkozik! |
|
A természetes csoda
| De csak egy percig, egy pillanatig |
| állt el a szívem… Mért ne? Itt lakik, – |
| neki is kell valahol laknia! |
| Mindjárt természetes lett a csoda. |
| S hogy ékszerész, s hogy nem ámuldozott |
| senki a dolgon, meg is nyugtatott: |
| utóvégre más is lehetne, ő, |
| az Óriás, mondjuk: emberevő… |
| Viszont Gulliver is jó volt, szelíd… |
| Belestem a boltba; segédeit |
| láttam csupán… Vártam egy kicsit: a |
| tulsó oldal nagy palotasora |
| felett nem lép-e át?… Vállam, nyakam |
| szinte görbűlt, elképzelve, hogyan |
| búvik majd az üzletbe… Sajnos, ő |
| késett, s engem sürgetett az idő: |
| vissza-visszabámulva, égi vak, |
| vittem hát tovább csomagjaimat. |
|
Családi kör
| ebédeltünk. Szigorú nagyanyám |
| jól tudott főzni. Kedvünkért oda- |
| sereglett sok nagy lánya és fia, |
| az egész család, s unokák, menyek. |
| Ő feketében. Csipke reszketett |
| reszkető fején. Roppant tisztelet |
| övezte; hajlott volt s nagyon öreg, |
| de minden szava parancs, kritika. |
| Mi féltünk tőle, anyám s én. Csak a |
| bátyám szerette, Zoltánt… A nagyok |
| Debrecent tárgyalták, mi volt, mi hogy |
| lesz majd… Füleltem… Egyetlenegyet |
| hagytak ki csak, a felfedezésemet, |
| a legfőbbet… Nem mertem szólni; csak |
| lestem a percet, mikor lesz szabad |
| visszamennem, hogy, végre, a varázst – |
| lássam végre az Élő Óriást! |
|
Hatodnap
| Öt napig vártam, öt teljes napig. |
| Csak apa előtt mondtam valamit |
| a titkomról, de oly zavarosan, |
| hogy meg sem értett… Resteltem magam |
| – úgy látszik – hogy olyan avult csodák |
| érdekelnek, amiket meg se lát, |
| meg sem említ már régi, igazi |
| nagyvárosi ember, debreceni. |
| Hatodnap aztán ott voltam megint |
| a Fő utcán. Ami csak mese, mind |
| emelt, röpített. Szárny-nyitó gyönyör |
| volt látni, messziről, hogy tündököl |
| az arany tábla!… S odaértem… És |
| elszörnyedtem: „ÓRÁS és ékszerész”: |
| ezt mondta csak a csoda-felirat. |
| Ki lopta el az Óriásomat? – |
| jajdult a szívem, szinte hangosan… |
| Aztán csak álltam s szégyeltem magam. |
|
A borzasztó szégyen
| Aztán borzasztón szégyeltem magam. |
| Ég s föld kiürűlt, és vigasztalan |
| józanság töltött el és fájdalom. |
| Mintha kő ütött volna homlokon, |
| úgy ébredtem… Órás és ékszerész: |
| hát ennyi volt csak, ennyi az egész? |
| Százszor elolvastam a betüket, |
| jártam fel-alá, minden üzletet |
| megnéztem, táblát: hátha… De sehol |
| semmi különös!… Világ s élet oly |
| szomorú lett: rettenetes pofont |
| adott az az I, s fölötte a pont, |
| ami hiányzott a szó közepén. |
| Egyszerre fáradt lettem és szegény, |
| és nagyon megijedtem: – Istenem, |
| milyen könnyű tévedni!… Debrecen |
| kicsúfolt!… Testem-lelkem zokogott: |
| Mért hagytuk el Balassagyarmatot?! |
|
Csak egy kicsit is
| Rettentő ébredés volt az a nap. |
| Dugtam, lepleztem csalódásomat. |
| Még rejtekezőbb lettem, csöndesebb, |
| s megútáltam a meséskönyveket. |
| Mese? Hát még mit, tán őrűlt vagyok?! |
| Ami történt, úgy megvert, kínozott, |
| hogy tűnt kincse helyett csak szégyenét |
| éreztette velem a veszteség. |
| Gyanakodva néztem mindenkire, |
| az árnyékra is, hogy nem ugrat-e. |
| Aztán valahogy az egész dolog |
| elmerűlt, nagy időre… De ahogy |
| zsibbadni kezdett szégyen s fájdalom, |
| százszor tapasztaltam még magamon, |
| hogy, jaj, lusta a kiábrándulás, |
| de fürge és ravasz az öncsalás: |
| Úristen, mennyit gyötrődik, amíg, |
| csak egy kicsit is, változik a szív! |
|
Kigyúl a csillag
| Még mindig, édes, várj még, várj, maradj, |
| Emlékezet! Anyám te s én fiad, |
| egyek vagyunk mi, és nem emberek: |
| mások vagyunk, oly személytelenek, |
| mintha maguk az évek, egykori |
| dolgok akarnák újrakezdeni |
| álmukat bennünk. Ahogy odakint |
| sokasodnak zenész barátaink |
| a növő nyárban, minden örömünk, |
| mely csak sorvadt, mióta tovatűnt, |
| úgy ébred, nő most: tegnap félhomály |
| födte még ezt is, azt is, s íme, már, |
| ma már egyre több perc és táj ragyog: |
| kigyúl a csillag, ha rágondolok, |
| ha te idézed, – mint bűvös Jelen |
| áll körűl egész elmult életem, |
| s ezt te akartad így, te rendezed, |
| Múzsák anyja, anyám, Emlékezet! |
|
Késes utca
| A Késes-utcában, az állomás |
| mellett laktunk. Még egész utazás |
| volt eljutnom a Nagytemplomig, a |
| Nagyerdő meg, sőt a Péterfia, |
| ahol nagymama lakott, szinte már |
| másvilágszámba ment. Az Ispotály |
| körűl mászkáltam: fogyó rétjein |
| egyre több ház nőtt. Új barátaim |
| nem voltak még, csak a vasúti kert |
| gyepe, tücskei, orgonái. Mert |
| ez a nép itt, ez a debreceni, |
| önzőbb volt, mint a régi, gyarmati, |
| keményebb inú és fürgébb eszű, |
| és amíg nem úgy beszéltek, hogy ű, |
| hogy lú meg píz, addig a gyerekek |
| csak csúfolták a jövevényeket: |
| beletelt két év, míg otthonosan |
| kezdtem érezni közöttük magam. |
|
A kisvonat
| Ki látta a régi kisvonatot? |
| A vasút s az erdő közt robogott |
| a réz-betűs, réz-számos, fekete |
| kocka, a mozdony; még a kereke |
| se látszott ki vas-szoknyája alól: |
| tömzsi kéménye, mély harangja volt |
| s vígan kocogó négy-öt kocsija. |
| A fülkékből csakúgy lobogtak a |
| kék függönyök, s a vagón oldalán |
| deszkalépcsőn billegett föl s alá |
| a kalauz. Festői régiség, |
| otromba voltál, kisvonat, de még |
| munkabíró és nekem újszerű: |
| megsirattalak, mikor gyönyörű |
| villamost kaptunk, s a lap írta, hogy |
| a város „a Balkánra” eladott… |
| Húsz év mulva meg viszontláttalak: |
| Grúzsban szolgáltál, Ragúza alatt! |
|
Új iskola
| Az új iskola, az új elemi |
| szörnyűnek indult. Szúró szemei |
| Ormós Lajos rektornak még ma is, |
| rám-rám villannak; s a pálcája is, |
| mellyel paprikás tenyereseit |
| zúgatta és kemény körmöseit. |
| Mert úgy számoltatott, olvastatott: |
| másodpercre! s vezényszavakra! hogy: |
| pattanjon eszünk, mint a katonák! |
| Ő tanított harmadfél éven át, |
| s végűl már tetszett tüskés humora. |
| „Tied a baktertojás!”, mondta, ha |
| tudott valaki. S ránk szólt: „Justh Gyula – ?” |
| „Éljen!” dörögtük vissza. „Hát Tisza – ?” |
| „Abcúg! Fúj!” – Lelkesen politizált; |
| s amikor a vizitátorra várt, |
| ő szörnyűködött: „Tűzvész és halál”, |
| mondta, „fiúk, jön a Vízi Tatár!” |
|
Jó Orbiliusz
| Ez az én szikár Orbiliuszom |
| – Isten áldja! – szeretett. Nagy haszon |
| lett, később, hogy, míg a tananyagot |
| belénk verte, gyors képeket adott |
| és sarkantyúnak használta a drillt. |
| „Aki tud, mer!” volt a jelszava. „Nyilt |
| ésszel, sisakkal!” Némi kezdeti |
| logikát kényszerített gyermeki |
| kapkodásunkra, ölve a tunya |
| butaságot s bennem a túlpuha |
| álmodozást… A Vígkedvű Mihály |
| utcai rektor nem is lett soha |
| rossz emlékem… S egyszer, felelve, már |
| gimnázista, mértanból, mikor a |
| fél-osztály sorra szekundát kapott, |
| én jelest: mert azt a téglalapot
|
| úgy taglaltam, vagy olyasféleképp, |
| mint egykor előtte – Hajdúmegyét! |
|
Nagymamánál
| Tágult lassan, népesűlt a világ. |
| Hetenkint látogattuk nagymamát, |
| később meg valami Twist Olivért |
| kellett olvasnom neki, amiért |
| jó uzsonnákat kaptam. Anyuka |
| varrta a ruháimat, s nagymama |
| folyton kritizált, rém szigorú volt, |
| bár szűkszavú. Egyszer rámfogta, hogy |
| ki akartam szúrni a két szemét |
| a nyitott ollóval: én, aki még |
| moccanni se mertem előtte! Jaj, |
| mennyi könny lett belőle, mennyi baj |
| a sok kegyetlen tévedés miatt! |
| Egyik fia, Gábor, védett, de csak |
| módjával, hogy ne sértse, akit úgy |
| tisztelt, az anyját… Egyre szomorúbb |
| lettem közöttük és idegenebb; |
| s azt hittem, hogy csak az anyám szeret. |
|
Dráma a tenger fenekén
| Mégis ő vitt el, ez a nagymama |
| vitt el először színházba. Csoda |
| volt a sok plüs, a királyi terem, |
| a nagy ragyogás. Ünnepélyesen |
| viselkedtünk. Milyen kitüntetés, |
| hogy én ilyen szépet láthatok, és |
| hogy, ím, beavatnak valamibe, |
| ami csak a nagyoké! Semmi se |
| maradt bennem seb, tüske, fájdalom: |
| boldog voltam… A páholyban nagyon |
| szorultunk; én hátul álltam, s alig |
| értettem a színészek szavait, |
| de a Dráma a tenger fenekén,
|
| – ez volt a darab – a sok kép, a fény, |
| a vízfüggönyön átködlő világ |
| úgy megbűvölt, hogy szemem-szám elállt, |
| s azóta is – negyven esztendeje? – |
| köröttem ring a tenger feneke. |
|
Rémálmok
| Még mindig a rossz álmok! Sokszor úgy |
| mentem ágyba, mintha kínpadra. Kút |
| mélyébe néztem, szakadékba; és |
| muszály volt nézni! Húnyó szédülés |
| csavart forgatag tölcsérekbe. Nagy |
| farkas tört rám, bikák, bozontosak, |
| s tányérszemű kutyaszörnyetegek |
| – pedig útáltam a pecéreket! – |
| és bőszűlt bivalyok. Házunk megett |
| gyilkosok fenték fénylő késüket |
| s rablók: órákig lestük fekete |
| szorongásban, hogy hozzánk jönnek-e. |
| Repűltem, zuhantam. Tető, palánk |
| szakadt rám; tűz gyúlt fölénk és alánk; |
| és vizsgáztam s nem tudtam: émely és |
| szégyen őrjített s kétségbeesés; |
| s üldöztek, s már láttam a vonatot, |
| s az mindig-mindig tovarobogott. |
|
Terepszemle
| Már el-eljártam hazulról. Nevek |
| érdekeltek, cégtáblák, és terek |
| s utcák nevei. És furcsa szavak, |
| melyekben sok mássalhangzóra csak |
| egy magánhangzó jut. Trnka Frigyes, |
| mondta például egy felirat: ez |
| a név groteszk volt és oly szörnyü, hogy |
| két-három évig foglalkoztatott; |
| ahogy más is: a járda kövei, |
| vagy hogy a nyár hogyan buggyantja ki |
| az aszfalt szurokfekete belét. |
| Máskor, apához, a fűtőház felé |
| indultam, a sinen billegve, s ha ő |
| vagy egy ismerős mozdonyvezető |
| felvett a gépre, óh, hogy vitt, emelt |
| a tűz, a vas!… Vissza a Varga-kert |
| szélén megnéztem még a „tavakat”; |
| és vacsoráztunk, és eltelt a nap. |
|
Buborék
| Fujtam: s hogy forgott, nőtt a szalmaszál |
| végén! hogy ingott! Minden kis sugár |
| megtört rajta és körben ráfeküdt, |
| groteszkűl eltorzulva mindenütt, |
| de felismerhetően, fekete |
| keresztjével s megnyult négy üvege |
| ábráival az ablak, vagy, ha kint |
| játszottunk, az udvaron, ott megint |
| egyéb, az égbolt, mindig az, ami |
| legragyogóbb, de más is, ágai |
| erezetével a fa, s mind a fény, |
| ami csak volt, tükrös görbületén |
| mind összegyűlt, mind rágyűlt, s hamvasan |
| tündökölt rajta, szivárványosan, |
| és végül, hogy felkapta lebegő |
| szállni kezdett: szállt, s valamihez ért, |
| és elpattant a szappanbuborék. |
|
Kálmán bácsi
| Kálmán bácsi, körszakállas magyar, |
| a nagybátyám. Négy gyerek, víg ricsaj |
| táncolta körűl. Süketnéma volt, |
| verset írt, és gyalog zarándokolt |
| Kossuthoz, Turinba. Szegényesen |
| éltek, de majdnem vadregényesen, |
| ő s a családja. Torka, nyelve nagy |
| kövekként tördelte a szavakat, |
| s mi ujjal a semmibe írtuk a |
| válaszunkat neki, vagy, este, ha |
| már sötét volt, a tenyerébe, és |
| bőrének szeme-esze, furcsa ész, |
| látta a láthatatlan betüket. |
| Bohém lélek, szerették, szeretett. |
| Nyomdász volt, s kertész. Csak magyar ruhát |
| hordott. Százszor tönkrement s talpra állt. |
| Homloka fény, szeme arany mosoly: |
| szerettem náluk lenni, mint sehol. |
|
Hancurozás
| Kálmuséknál, ki már festegetett, |
| majd dögönbőgő (vagyis prepa) lett |
| és végül festőművész, más világ |
| járta, mint nálunk. Az egész család |
| összetartott. A két nagyobb leány |
| unokatestvér-csókja már talán |
| – s egy-egy simulás – alvó vágyakat |
| súrolt; és ha tragikus hangulat |
| jött, rögtön ment is. Hancúztunk, szobát, |
| kertet dúlva s műhelyt, órákon át, |
| s ágyba bújhattunk, és volt nevetés, |
| bűvészet, cigánylány, kártyavetés, |
| s néztünk képes lapokat, pápuák |
| nagy főnökét, kis Pia Monicát, |
| s ha függönyt varrtunk s raktunk színpadot, |
| nem haragudtak érte a nagyok, |
| sőt este mind húsz fillért fizetett |
| s tapsolta az ifjú művészeket. |
|
Gimnáziumban
| Új iskola várt, újabb félelem. |
| „Ne a gimnáziumba!” – végtelen |
| rimánkodtam apámnak, ne oda |
| irasson, elég a polgári! A |
| könnyem csakúgy folyt… De a kutya, hogy |
| vízbe dobták, hát mégiscsak uszott: |
| józan ésszel, vagy csak véletlenűl, |
| de ment minden; úgylátszik, rendkivűl |
| hasznos volt az elemi szigora… |
| S épp a latin lett kedvenc tárgyam, a |
| régi, nagy Rém: a teljes anyagot |
| előre a fejembe verte, hogy |
| amit egy éve a bátyám, Zoli, |
| tanult, énvelem kérdeztette ki: |
| s hogy így az amo, amas rám ragadt, |
| a nem is sejtett, kész tudás miatt, |
| amely most persze hamar kiderűlt, |
| mindjárt egy kis becsület vett körűl. |
|
Az első tízperc
| De ez későbbi dolog. Amikor |
| nyilt a tanév, azt hittem, senki oly |
| idegen nincs még a sok bennszülött |
| ivadék és civis-gyerek között, |
| mint én. Mennyi arc! A vidék hada, |
| kucsmában, szalonnázott. Á a B-t, |
| lestük a másik osztályt: oda még |
| lány is járt, magántanuló, Kata, |
| (orra pisze és rövid a haja: |
| szenzáció!)… Első tízpercben a |
| nagy udvaron, ahol a fiukat |
| bámultam, árván, vad játékukat, |
| jött valaki, s halkan, objektiven |
| így szólt hozzám: „Ha nem játszol te sem, |
| ne nézzük együtt a többieket?” |
| Megörűltem. Kezeltünk. „A neved?” |
| „Bay Zoltán.” Szép arca, szeme volt. |
| Az első barát? Magányom oszolt. |
|
Három lélek
| Pezsdült lassan az osztály élete |
| s vele az enyém; de szinte sose |
| tudtam, ki vagyok, s mit teszek, s miért. |
| Egyik lelkem a valóságban élt, |
| tevékenyen, ahogy a többiek, |
| vígan jött-ment, játszott, verekedett, |
| úgyhogy néha csak bámultam: Ki ez |
| s mi közöm hozzá?… Óh, mert semmihez, |
| semmi földihez nem volt még köze |
| másik lelkemnek, Annak, akibe |
| oly könnyen átszenderűlt ez (ez az |
| első, a testi): Az csöndes, csupasz, |
| s magányos volt, tétlen álmodozó!… |
| De bármit bármelyik, többnyire jó |
| volt, amit tett, míg külön tette, míg |
| mintegy magától, – csak a harmadik |
| vált szégyenemre: az az állapot, |
| melyben a gyors átmenet dadogott. |
|
Egérfogó
| Mennyi fiú! Játék és feladat |
| többel összehozott pár hét alatt, |
| mint addig évek. Intézményeket |
| ismertem meg (inkább csak nevüket), |
| várost, vidéket, multat és jelent, |
| a diákokban élő Debrecent, |
| hisz ez a gyerek itt, az meg amott, |
| Lehóczky a Homok-kertben lakott, |
| s volt Szabó Pista s lett Gulyás Pali, |
| Zöld, Varga, Koppány, Sós, Béber Laci: |
| ez coetusban, az intézetben élt, |
| Monosses brúgót cserélt kifliért, |
| s döngettük egymást, s vackort, mogyorót |
| szedtünk az erdőn, csaptunk dáridót, |
| sőt tanultunk is: vígan cincogó |
| egerek, egy okos egérfogó |
| szabadságában éltünk, tudva csak, |
| de alig érezve a rácsokat. |
|
A nagyerdő
| Az erdő élni kezdett. Ősszel a |
| játékórára előbb még maga |
| a tornatanár vitt ki. Azután |
| rabló-pandúr csábított s a sovány |
| vackor-szüret. Majd az ibolya és |
| a szamóca, az ijj s a kelevéz, |
| a sok szép vessző, sima, suhogó, |
| mit a bokrok, főleg a mogyoró, |
| olyan bőven kínáltak. Sohase |
| kellett megvárni: már igérete |
| elég volt a kalandnak: a terep |
| maga súgta az eseményeket, |
| s a lélek hitte őket: boldogan |
| szárnyalt álmodott izgalmaiban, – |
| s hogy ne legyen minden csak képzelet, |
| ott volt köröttem az élő keret, |
| föl, Hadházig, zúgó birodalom, |
| a zöld erdő a szőke homokon. |
|
A nemek
| Hogy mi a nem, még mindig annyira |
| értettem csak, mint a latinban a |
| főnevekét: nagy tárház a világ, |
| sok titok fér bele, sok cifraság! |
| Hiába láttam ujszülötteket, |
| különbségük csak véletlen jelet |
| mutatott, s úgy gondoltam, biztosan |
| később fejlődik, lassan, titkosan, |
| örök kényszerből, tovább a gyerek |
| férfivá, nővé, ahogy a méheket |
| rontja-javítja a méhész: ott a sejt, |
| itt meg a ruha formál: jól felelt |
| egymásnak a kettős kép: katonák |
| ott is, itt is, munkások és anyák: |
| minden szükséges és természetes, |
| Isten dönti el, melyikünk mi lesz; |
| de azért sajnáltam a lányokat, |
| – egy kicsit, mint a kárhozottakat. |
|
Nagy Anti
| Reggelenkint soká Nagy Antival |
| mentem iskolába. A fiatal |
| év koloncokban rakta ránk sarát, |
| ahogy láboltunk, ugarokon át, |
| meg, legtöbbnyire, a kertek alatt |
| és a katonák gyakorlóterén. |
| Egy helyt gyönyörű, nagy szál nádakat |
| találtunk a csőszkunyhó tetején |
| s messzelátót próbáltunk gyártani: |
| ő tán ma is meg tudná mondani, |
| milyennek készült a szerkezete, |
| hisz mérnök lett… Bűvölni is tudott: |
| csak rászólt a sarki bolgárra, hogy |
| „Sikte dnia spolyátna!” – és ime |
| rögtön kaptunk egy marék naspolyát… |
| Ez madárnyelv volt… Édes Ifjuság, |
| de szépen csevegtek a csízeid! |
| De messze láttál: a csillagokig! |
|
Latin dolgozat
| Egy hónap mulva latin dolgozat. |
| „Lesbia gallinis frumenta dat”, |
| diktálta a jólismert szöveget |
| Sinka tanár úr. Negyvenhat ijedt |
| diák körmölt. „Megvan: frumenta dat?” |
| „Lesbia eteti a tyúkokat”, |
| visszhangozta feleselő fejem |
| a régtudott jelentést. Tíz ilyen |
| mondatot kaptunk, és én szinte már |
| csukhattam is az irkát. A tanár |
| rám szólt: „Mért nem fordítasz?” „Kész vagyok.” |
| s leültetett. Tízpercben azután |
| a tanáriba hivattak. „No lám!” |
| és: „Ez az!”, mondták és „Mehetsz, fiam!” |
| „Nagy szó!”, zengte az osztály. Sehogyan |
| se értettem, mi történt. Valami |
| baj volt, de elmult: mentem játszani. |
|
Betűk és bűnök
| A betű vonzott. De mint enyhe bűnt, |
| úgy néztem a könyveket. Mindenütt |
| munka segít csak, az kell, a robot; |
| mért olvasnak hát (itt-ott) a nagyok, |
| fölöslegesen? Mert könnyelmüek |
| – feleltem kérdésemre – s bor helyett |
| néha meséket isznak: játszanak, |
| mint mi, gyerekek!… Csak a tananyag |
| volt szentség előttem, s a biblia, |
| tehát Isten meg a Tudás szava |
| (bár mindkettőt úntam még). Hogy apám |
| úgy dolgozott, a példa, és talán |
| a szegénységünk tette, hogy bizony |
| nagy vád szemét éreztem magamon, |
| ha Du Terrailt és Nick Cartereket |
| bujtam (már pedig bujtam), s rengeteg |
| ifjúsági kacatot, ami jött: |
| Bugyi Sándort, Mayt, mi-ördögöt. |
|
A fennkölt fajzat
| Ez tehát még nem volt irodalom |
| s mulatságnak se valami nagyon |
| elsőrangú. Ház s osztály könyvei: |
| segítettek az időt tölteni – |
| s bár faltam mindent (néha: mint a port), |
| nem is néztem a szakácsát (ha volt!): |
| a mű címét, nem szerzője nevét |
| figyeltem; s az izgalmas volt a szép. |
| Amit felnőttek ajánlgattak, az |
| rögtön gyanús lett, túlnemes-magas; |
| mint a költők! –: azokat valami |
| szellem röpíti, mondták, isteni, |
| s én, sóhajtva, hogy csak ember vagyok, |
| békén hagytam a fennkölt fajzatot, |
| noha nagy tisztelettel. Semmi még |
| nem csillant lélek és egyéniség |
| művészből felém: majdnem névtelen |
| volt az író, s egész személytelen. |
|
Anyám felé
| Szomszédok, lárma… Volt veszekedés |
| (különösen, ha elfogyott a pénz), |
| volt minálunk is. Ha sírt anyuka, |
| én mindig vele: az ő tétova |
| lelkéből kiláttam a bánatot |
| (apáméból csak a gyors haragot) |
| és mert az anyám, mint én, gyenge volt, |
| részvétem mindig őfelé hajolt. |
| De voltak mások, szelíd asszonyok, |
| hozzám s egymáshoz mint az angyalok, |
| akik otthon csak sírtak, s vak-süket |
| dühbe hozták mégis a férjüket. |
| A pék-nénit megkéselte a pék: |
| borzasztó volt! Teréz néni nevét, |
| hogy elváltak, Mihály bácsi, aki |
| pap volt s jó ember, sose mondta ki, |
| csak úgy, hogy – rémes – hogy: a vipera!… |
| Félve néztem sorsuk titkaiba. |
|
A titkok mocskai
| Hallottam persze szörnyű dolgokat, |
| ijesztett s vonzott egy-egy felirat |
| és rajz falakon, kerítéseken. |
| Nem mertem szólni róluk sohasem. |
| És láttam állatokat párzani, |
| és jöttek a szomszédok hírei, |
| megesett lányok története, vad |
| magyarázatok, – egyre mocskosabb |
| lett a titok, noha nem hittem a |
| pocsékságok felét se, katona |
| járt ide-oda, inas tanitott, |
| egy szomszédasszony lúgkövet ivott |
| a férje meg „a condrája” miatt: |
| hallottam viccet, jajgatásokat, |
| s már tudhattam, hogy valami egyéb |
| is történik, ha nő- és férfinép |
| „együtt van”… S féltem: mit kényszerülök |
| csinálni én is, ha majd felnövök?! |
|
Tavak világa
| Kilencszáztíz. Új lakás. Vargakert. |
| Pestre, Pestről arról jött, arra ment |
| minden reggel-este a gyorsvonat. |
| Lent pedig, a nagy slak-töltés alatt |
| gödrök voltak, meggyűltek, vízi fű, |
| zsombék nőtt bennük, káka, gyönyörű |
| sás, hínár, egy-egy sárga liliom. |
| Odajártam. Tűnődtem a pókokon, |
| ahogy futtukban nyíló pontokat |
| rezzentettek szét a vizen; hanyatt |
| evezett a vízi poloska; volt |
| ebihal, kagyló; fogtam hím csibort, |
| nagy ezüsthasút, zöldes-feketét, |
| s csíkbogarat, az szegélyes. Az ég |
| kék volt a vizen, s lejjebb, pár arasz |
| mélységben, a síma, napsugaras |
| homok sárgállt – és én órákon át |
| néztem: de szép ez a búvár-világ! |
|
Víziborjú
| A pocsolyákban – úgy hívtuk: „tavak” – |
| mint lassú pontok vagy gyors fény-nyilak, |
| ezernyi élet nyüzsgött, villogott. |
| Nézegettem a szikrás homokot |
| a fenekén: fínom szemcséiben |
| – kagyló, csiga és bogár – mi milyen |
| barázdát, nyomot húz… Majd üveget |
| vittem ki, s egész házunk tele lett |
| a vizek kisebb-nagyobb szörnyeivel. |
| Nagy vadászterület volt ez a hely; |
| hát még mikor rájöttünk, hogy a tó |
| lakói közt gőte is fogható! |
| Tucatjával szedtem össze a kis, |
| párduchasú, tarajos krokodilt, |
| s hordtam haza. „A vödörből ilyet |
| nyelt éjjel egy nő!… S ilyen hasa lett!… |
| Víziborjú!…” mondta egy vasutas. |
| Én úgy véltem, ez már mégsem igaz. |
|
Az első vers
| Első versemet egy nyári napon |
| írtam, a hortobágyi vonaton. |
| Magam voltam. Dél. Tücskök. Vad meleg. |
| Durúzsoltak, álltak a kerekek. |
| Vártunk. Döcögtünk. Ett az unalom. |
| Ohatnál végigdőltem a padon, |
| úgy kábított már a tücsökzene |
| meg a sinek egyhangú üteme. |
| Így lesz ez Balmazig, Debrecenig? |
| Ásítoztam. Dúdoltam valamit, |
| valami zsongót: zsongott, kattogott |
| vonat és világ. S egyszer csak, ahogy |
| rakosgattam a ringó szavakat, |
| rímbe kattant bennem két gondolat. |
| Ez felébresztett, mint valami vicc. |
| Vers? Nagyot néztem. Hogy is volt csak? Így? |
| Egész jó játék. De fog menni? Ment!… |
| Felfrissülve értem el Debrecent. |
|
A megjegyzett ütem
| Az első vers, s néhány társa, amit |
| Ohat-pusztakócstól Debrecenig |
| írtam, népdal volt: s a sin ritmusa |
| hozta ki őket, nem én, annyira, |
| hogy témájuk is a halászlegény |
| volt a ringó Balaton tetején, |
| meg a csárda s a jólismert betyár. |
| A vonat írta őket, meg a nyár, |
| mondom, s a rettenetes unalom, |
| én mégis meglepődtem magamon, |
| hogy mit tudok: fölrémlett valami, |
| hogy ha lelkét az ember ráteszi |
| a taktusra, hát az viszi tovább… |
| Otthon Zoli azt mondta: marhaság! |
| Így aztán eldobtam a verseket, |
| felejtettem a kísérletemet, |
| s csak azt jegyeztem meg, hogy az ütem, |
| ha akarom, ott van a nyelvemen. |
|
Fiume
| „Fiume”, mondta apám, „Fiume! |
| Jövőre megnézzük!”… Bűvös zene |
| indult értem: ott vár a Parttalan, |
| ott, ott kezdődik ami nincs, de van, |
| ott a tenger, a Létező Csoda, |
| a Végtelenség, mely eddig csak a |
| nemlétező számokba fért bele… |
| S jött az új nyár, s nem jött el Fiume. |
| „Majd, jövőre!” S megint: „Jövőre!” A |
| vágy és a remény makacs vigasza |
| sokszor törölte könnyem… Fiume, |
| óh, Fiume, te, csalódás neve: |
| négy őszön, télen és tavaszon át |
| mindig ígérted az örök csodát |
| s mindig becsaptál! Egyszer már szabad- |
| jegy alakban kezemmel fogtalak, |
| s mégse lett a nagy útból semmi se… |
| Megútáltam a neved, Fiume! |
|
A gályarabok szobra
| Mik vagyunk? Kutyák? Mért? Eretnekek? |
| Kis szobor állt a Nagytemplom megett: |
| a Gályarabok! – Hősök! Mennyi gyász! |
| És mintha az a titkos Nyomozás, |
| az iszonyúnak hitt központi szó |
| engem vert volna őseim helyett |
| vasra, kínpadra, olyan rémület |
| markolt szívembe. Fürkész gondolat, |
| ott kezdtem álmodni álmaidat, |
| ott csatáztam veled (s mily naivan!), |
| fekete Róma! Gyanú s ami van |
| emberség bennem, mind abból fakadt, |
| hogy sirattam áldozataidat; |
| mert hiszek benned, jóság, türelem, |
| hiszek benned, isteni értelem, – |
| hiszek benned, szabadság, szeretet, |
| s hiszem, hogy győztök, tiszta fegyverek. |
|
Mihály bácsi
| Vakációtájt, évről-évre, már |
| régóta, s szinte mint biztos szabály, |
| jött a meghívás Mihály bácsihoz, |
| Tiszabecsre. Ez a sáros-poros |
| nagy falu s a városi Debrecen |
| volt hosszú esztendőkig életem |
| kettős kerete. S ahogy nézem, úgy |
| szépűl ma a sok régi becsi út, |
| úgy gazdagodik: mindig ugyanazt |
| hozza, a tornyot, kertet, a paraszt |
| virágokat, a hűs parókiát, |
| időt, amely tulajdonképp megállt, |
| egy nyolc-tíz rokon részből összetolt |
| furcsa évet, melynek csak nyara volt, |
| nyara! – hisz most ébredek rá, igen: |
| Becsnek én egy telét sem ismerem, |
| se őszét, tavaszát!… – Óh béke! Nyár… |
| Károg a rím: mindennek vége már! |
|
A tiszabecsi tiszteletes
| A béke Te voltál, nagybátyám, derék, |
| derűs, magyar pap! A Rettenetes Év |
| (Elibe tettél vagy hetvenötöt!) |
| Egész Szatmárból integetsz felém: |
| „Isten hozott, szerelmetes öcsém!” – |
| mint régen: szinte minden faluban |
| te fogadsz, te, csókkal és boldogan. |
| Ma is látom vastag bajuszodat, |
| fejeden lengő, nagy szalmakalap, |
| úgy állsz a templom s a méhes között, |
| körötted a falu, Tiszabecs, tücsök, |
| harangszó… Bátyám, jókedvű Mihály, |
| általad élt, lélegzett a határ, |
| s ha rád gondolok, az egész biblia |
| mosolyogni kezd, mosolyognak a |
| mezők, ég-föld, a csizmás magyarok |
| s fent a nagytiszteletű angyalok. |
|
Háború
| Miskolc. Nyár. Csönd. S egyszer csak: „Háború!” |
| Miért? Mi az? Új szavak, iszonyú |
| várakozások. Hogy? Szarajevó? |
| Princip? S mi lesz? A tréfás-borrrziős |
| Géza bácsi, a boszniai hős, |
| öreg káplár, az okkupáció |
| riadt rémeit idézgette, hogy |
| mi történt ott, mi nem, s az asszonyok |
| hogy menekültek… „Hát akkor haza, |
| Debrecenbe!” „Bevonulsz?” Tétova |
| volt mindenki, s olyanokról beszélt, |
| mint addig soha. „A becsületért”, |
| mondták, és „Csak idő kérdése”, és |
| „Vilmos” és „Antant”… Aztán, mint nehéz |
| harang, kondult a plakátról a szó: |
| „Népeimhez!”… S harmadnap, ragyogó |
| napfényben, új hangokra ébredek: |
| udvarunkon katonák, szekerek. |
|
A messzi front
| Mindenfelé katonák, szekerek. |
| Virágágy, pázsit? Rögtön vége lett |
| szép kertünknek a Rákóczi uton |
| (mert már ott laktunk). A sokadalom |
| gyűlt s ment; napokig; s mindig újra; víg |
| fiatalság, s öreg bajtársaik |
| üldögéltek, hevertek mindenütt, |
| már beöltözve és a fegyverük |
| zsírozva, tisztogatva: látom, ott |
| ténfergek köztük: a szívem dobog, |
| s nem értek semmit… Aztán, mikor a |
| had elvonult, s lett, mégis, iskola, |
| tágúlt a torkon a vad szoritás, |
| s remény is enyhítette, s megszokás: |
| a messzi front haza-haza-ütött |
| villámaival, de itt nap sütött |
| s élet zsendűlt, – bizony, éveken át |
| csak tudtuk a háború iszonyát. |
|
Szatmár, Tiszabecs
| Szatmár, Tiszabecs, rekkenő nyarak, |
| húsomba ittam parazsatokat, |
| húsomba és csontomba fényetek, |
| tigrisrőt napot, szeszlángkék eget, |
| vad deleket, mikor szinte kigyúl |
| az árnyék is és menekűl, lapúl, |
| meggy, málna vérét, felforrt temetőt, |
| szikra lepkét, villám szitakötőt, |
| nagy búzatáblák öntvény aranyát, |
| tátott szájjal lihegő éjszakát |
| s ami csak szép volt, valóság s csoda, |
| egész falvak, megyék káprázata, |
| s ami csak jó, mindazt, amit ide- |
| hoz valahonnan ez a tücsökzene, |
| mind, ami fény van bennem és öröm, |
| mind nektek köszönhetem, köszönöm, |
| vakációim, rekkenő nyarak, |
| s Mihály bátyám, …ki vagy a föld alatt. |
|
Az erős isten
| „Aru kankaru netsi sőre za:” |
| dördűlt meg bátyám vidám basszusa, |
| a nagybácsimé, aki szeretett |
| („kedvelt hívünk s öcsénk”, így nevezett); |
| de ahogy a dallam kunkorodott, |
| református fül már sejthette, hogy |
| a dörgedelmes titok mi lehet. |
| Akkoriban vált el a jó öreg, |
| s egymaga élt. Szerette az adomát: |
| mulattatott volna fél éjen át, |
| de visszatartotta a józan ész, |
| puritán gondok, textus, felkelés. |
| Így hát, úgy tízig, tréfát, komolyat, |
| mesélt száz dolgot, ilyet, amolyat, |
| sírfeliratot, cigányötletet, |
| s akkor, gyertyával, ágyhoz vezetett. |
| „Aru kankaru!” – dördűlt a szava: |
| „Az erős Isten uraknak ura!” |
|
Csúnyaság
| Sokszor nagyon fájt, hogy csúnya vagyok. |
| Régóta s még soká. Mint kárhozott, |
| leskeltem ki, megbujva, tétován, |
| bús fejem két kíváncsi ablakán |
| és úgy éreztem, belül más vagyok, |
| – nem béka, de királyfi – valahogy |
| nem az, nem, nem, amit az arc meg a |
| nyomorult test, ez a hazug ruha |
| mutat belőlem. Igazságtalan |
| büntetés sujt? Mért?! Szégyeltem magam, |
| s mióta láttam egy középkori |
| csuklyás inkvizitort, a szemei |
| mögé, a rajzban, mindig magamat |
| képzeltem, hogy oly ijesztő alak |
| lehetek én is… Máskor meg egész |
| felejtettem, hogy társuk vagyok, és |
| nevetve néztem a rútakra, még |
| az ördögre is, hogy olyan pocsék. |
|
Szépülő lányok
| Tiszabecsen sok vendég járta, szép |
| hintók, rázós szekerek, a vidék |
| papi családjai és lányai, |
| jöttek-mentek: jó szív, sok szeretet |
| hívta-tartotta őket… Így egy-egy |
| lányka képe – a nevét nem tudom – |
| a fejemben maradt, egy-egy rokon |
| gyereke, s vegyest idegeneké… |
| Tizennegyedik esztendőm felé |
| aztán minden megváltozott… Ha lány |
| érkezett – sokszor egy karcsú, sovány – |
| mindig lestem titokban a haját, |
| a mozgását, szemét, az ajakát, |
| a testéből valami részletet, |
| s ez többnyire sokkal érdekesebb |
| volt az egésznél, mert, hol itt, hol ott, |
| a csúnyákban is fény gyúlt, lobogott. |
|
Az érthetetlen bűn
| Soká még ekkor sem értettem a |
| felnőtteket. Rám vigyáztak! De ha |
| végzett fiú és nagy lány érkezett |
| (pláne, ha – új fogalom – jegyesek), |
| magukra hagyták, a sétáikat |
| nem zavarta féltés, sőt mintha még |
| tolták volna őket egymáshoz és |
| mintha örűlt volna minden öreg, |
| hogy bajba dönti a gyerekeket. |
| Nem értettem: hát bűn a gondolat, |
| nekem lányhoz még érni se szabad, |
| azok meg összebujhatnak? vadúl |
| csókolózhatnak?… Láttam!… – Mindig új |
| alakot öltött a régi titok, |
| félelmem nőtt, ha vágyam izgatott: |
| féltem nőni, féltem, nem fogok a |
|
Rossz lányok
| Rossz fiúk után a rossz lányokat |
| ismertem meg. Csak a tanyájukat |
| s a hírüket. De elég volt az is. |
| Mint szégyen, gyász vagy lángoló tövis, |
| úgy fájt a létük. Minden éjszaka |
| piros függönnyel, pokol ablaka, |
| világítottak. Egy szomszéd diák |
| a házukban agyonlőtte magát, |
| s rendőrség szállt ki. Istállószagú |
| s félig, mint a romlott tej, savanyú |
| volt a környékük. „Parancsnokuk a |
| vak mester s a fekete zongora” |
| – mesélték fiúk, a nagyobbak – „és |
| ha az rákezdi, előbb az egész |
| szalon, együtt, részegen…”, – valamit |
| mondtak még – „…azután összeteszik…” |
| – a többit már csak súgták. – Rémület |
| és undor rázott: őrültek ezek? |
|
Hősök, őrültek?
| Őrültek ezek? Töprengő agyam |
| zúgott, bűvölten, gyáván, lázasan. |
| Együtt?… És össze?… Miért? Mért teszi, |
| mért tenné bárki, ami rossz neki? |
| Vagy a rossz nem rossz?… S tényleg, többnyire |
| vidámak voltak, mint az a vak zene, |
| a vendégek… Mi ebből az igaz? |
| Időnkint már gyanakodtam, hogy az |
| egész világ hazudik, s valahogy |
| nem bűn a bűn, nem titok a titok, |
| csak azzá teszik, csak kinevezik |
| ilyenné-olyanná a dolgokat… |
| A korzón is láttam „a lányokat”: |
| egész rendesek voltak. Némelyik |
| furcsán mosolygott – nem tudom, hogyan, – |
| s én elszégyeltem előtte magam |
| s úgy néztem rá, mint hősre, aki mer |
| dacolni ég s föld törvényeivel. |
|
A jövő lidércei
| De ez még messze volt, ez az idő. |
| Szemeimben egyre szebb lett a nő. |
| – Ők fínomabbak – mondta valaki – |
| sok évezred nemesítette ki |
| ízlésüket, bőrüket, húsukat. |
| – Hát persze! – bólintottam; s hallgatag |
| lelkem lányokkal zendűlt, akiket |
| ismertem, s újak, ismeretlenek |
| jöttek hozzájuk, karcsúk, nemesek, |
| szőkék, feketék, barnák, vörösek, |
| földöntúliak és álmodozók, |
| tündérek, mese-illusztrációk, |
| s egy perc alatt újabb századokat |
| fínomultak, már olyan fínomak |
| voltak bennem, hogy az irtózatos: |
| eltünt belőlük minden, ami rossz, |
| de minden más is, ami emberi: |
| lobogtak a jövő lidércei. |
|
Az Anyák
| Csak egy voltak kivétel, az Anyák. |
| Szentek és ápolónők: a csodát, |
| a jelenést láttam bennük. A nagy |
| odaadást, az aggodalmakat, |
| a virrasztást, a könnyet, s mind, amit |
| a nő szenved, ha otthon dolgozik, |
| a gondviselést. Hogy testileg mi a |
| férj, feleség s a család viszonya, |
| nem sejtettem-kutattam. Valami, |
| éreztem, előre elrendeli, |
| ki hol álljon, mi legyen, öröme, |
| bánata mennyi, milyen gyermeke, |
| és ezen változtatni nem lehet. |
| A férfi maga küzdi ki szerepét, |
| a nők az eleve-elrendelés: |
| ők a béke, a jóság, puhaság |
| a földön, a föltétlen szeretet… |
| Anyám, nyujtsd felém öreg kezedet! |
|
Az igazságkereső
| Először ő, bátyám, a becsi pap, |
| tárgyalt meg velem olyan szavakat, |
| hogy irodalom és romantika |
| és pantheizmus és anarchia; |
| a szellemet számomra szeretet |
| benne fogadta először, s tisztelet, |
| vagy legalább is, ha sok, ha kevés, |
| egy szent ösztön: Igazságkeresés. |
| Folyton intett, tréfásan, komolyan, |
| hogy „mindeneket megpróbálj, fiam, |
| s ami jó, tartsd meg!” S „tanulj, egyedűl, |
| furj-faragj, nótázz, rajzolj, hegedűlj, |
| ahány nyelvet tudsz és művészetet, |
| annyi ember vagy!” A drága öreg |
| oktatott így; az első volt, aki |
| kezemből a könyvet nem nézte ki, |
| s ha – „ép test: ép ész!” – megdolgoztatott, |
| egészségemért napibért adott. |
|
A becsi iskolakönyvtár
| A szomszéd ház volt az iskola. A |
| tanítókisasszony már rég haza- |
| utazott, és nyáron át mi – a pap – |
| őriztük a kulcsait. Néhanap |
| ott ődöngtem; katáng, tökinda, gyom, |
| útilapu, pipacs az udvaron; |
| bent meg, a meszelt tanteremben, a |
| szünidő vastag csöndje és pora. |
| Néztem a fal ábráit, képeket: |
| „Izeltlábúak”, „A hold”, „Négerek”, |
| „Afrika”… Az ablaktáblák között |
| néma pókok és éhenhalt legyek |
| aszalódtak… Csend, napfény… Árvaság |
| vett körűl, s mégis egy egész világ; |
| hát még mikor – újabb kulcs – nyílt a nagy |
| szekrény, és mintha egymagam a hat |
| osztály én lettem volna, félezer |
| könyv kiáltott rám, hogy olvassam el! |
|
Irodalomtörténet
| Volt ott egy irodalomtörténet is; |
| Berzsenyinél ütöttem fel: a „kis |
| Beöthy” volt, a „Tükör”. Addig sosem |
| tünődtem még írókon, verseken, |
| s most elbámultam: azt hittem, hogy a |
| költészet olyan, mint a biblia, |
| titkos, szent s roppant távoli dolog; |
| s látnom kellett, szinte káprázva, hogy |
| ez nem túlvilág, ez a Berzsenyi, |
| de „kisgazda”, „kemenesaljai”, |
| s hogy így élt, úgy, dolgozott, szenvedett, |
| s bár lekritizálták, – akit szeretett, |
| a nő nevét is őrzik, tisztelik! |
| Utána elolvastam Kölcseyt, |
| a portrét róla, s egyre lázasabb |
| izgalommal a többit, másokat, |
| aki csak volt s van: mire este lett, |
| tudtam az irodalomtörténetet. |
|
Hitregék helyett
| Nagy eset volt ez. Elborzadhatott |
| volna az a kis diák, látva, hogy |
| mennyire a mesében, mennyire |
| kísértetek közt élt okos esze. |
| Számára a művész, ha valahogy, |
| hát úgy volt csak, ahogy a folyamok, |
| a Nap, az Isten. Az író, neki, |
| csodalény volt, hitrege, valami |
| túlvilág-szörnye: mint sok egyebet, |
| elhitte, hogy a költők szellemek, |
| szószerint hitte!… S most, Beöthy előtt, |
| álmélkodhatott az ellenkezőn: |
| szédületből szédületbe esett, |
| felfedezte a természeteset, |
| újongott, hogy adatok halmaza, |
| emberi tény lett a káprázata, – |
| s kis lelkében tovább keveredett |
| parancs, valóság, vágy és őrület. |
|
A kíváncsiság
| Akkor lettem kíváncsi. Mire? A |
| mindenség tündöklő titkaira, |
| arra, ami adat és gondolat |
| s ami csak villózik e név alatt, |
| a képre kint, a tükörképre bent |
| s amit a tükör önmaga teremt. |
| építgettem, mint méh a sejtjeit, |
| s vártam, amit majd a tapasztalat |
| gyűjt bele, a mézet, az igazat. |
| És gyúltak bennem álmok és csaták, |
| hitek próbái, pörök, kritikák, |
| szedtem magamba, okkal, oktalan, |
| ami jött, por, mag, pelyva, színarany: |
| száz éden zárult, nyílt száz új szezám |
| s csak én maradtam igazi hazám, |
| én, a néző… Azt adja a világ, |
| amit belelát a kíváncsiság. |
|
Alvajárás a Semmiben
| Éveken át mivel takartam el |
| szörnyű naivságomat? Semmivel: |
| nem tudtam róla, hát titkon maradt! |
| Hallgattam és szégyeltem magamat; |
| sokat sírtam, és csúfolt félelem |
| és révedezés lett az életem. |
| Hittem, gépiesen, tehát nagyon, |
| s még nem kritizált az alázatom. |
| Már negyedikbe mentem, mintakép, |
| jeles diák; félszeg és csúnya; gép |
| minden munkára; – fogott az eszem, |
| de önállótlan voltam teljesen. |
| Sokszor aztán felejtettem magam, |
| s repült az idő, nem tudom, hogyan, – |
| s nagy mámor lehetett ez, nagy gyönyör, |
| úgy fájt, emlékszem, fölrezzenni, föl- |
| ébredni belőle: nagy parancs, igen: |
| Alvajárás volt ez a Semmiben! |
|
Fürj
| A kollégium négyszög udvarán |
| ősszel, tízpercben, mikor valahány |
| diák, mind kint lebzsel, hancúrozik, |
| egy fürj szállt le, elhagyva társait, |
| egy fürj, tört szárnnyal, s ahogy menekűlt, |
| száz közül az én kezembe kerűlt. |
| Hazavittem. Óriás ketrecet |
| szereztem neki, jó kényelmeset, |
| lugast építve s tücsköt-bogarat |
| rakva bele, pondrót és magvakat, |
| homokot, fürdőt. Mint a lelkemet, |
| gyógyítottam szegénykét. Szelidebb |
| lett lassankint, és már ülve maradt, |
| ha símogattam. De jött a tavasz, |
| s ő újra vad lett, s lett végűl kopasz: |
| minduntalan a drótrácsnak rohant; |
| s egy nap szétzúzta rajta a fejét… |
| Most is látom szomorú gyöngyszemét. |
|
Ik bin
| Pár éve új nyelv: német; a latin |
| után játék! De az élő ik bin
|
| szintén halott volt, semmi haszna még: |
| ha Pompeiibe vet, vagy hogyha Bécs |
| szívébe a sors, nekem, itt vagy ott, |
| egyre ment volna: meg se mukkanok. |
| De mikor kezdtem megismerni a |
| régi költőket s hogy mit tud a ma, |
| kíváncsi lettem: mi mindent s hogyan |
| írtak külföldön? Találtam a tan- |
| könyvünkben Goethét és Schillert; de hát |
| nehezek voltak, s untam a balladát. |
| Nincs újabb költő? Egy Reclam-füzet |
| húsz fillérért „Dalok”-at hirdetett, |
| egész kötet dalt. Megvettem. S csoda |
| történt: szótárral jól értettem a |
| rövid verseket, s lángoltam: milyen |
| szép s új mind, s mily pikáns, és szemtelen! |
|
Romantika
|
Aus alten Märchen tündér hókeze |
| intett felém, a Der, Die, Das erdeje |
| lassan hullatta tüskéit, s a halk |
| nyár zsongásában mind messzebbre csalt |
| kis szótárammal s nagy szivemmel a |
|
Buch der Lieder meg a romantika: |
| arany alkonyban száz édes virág, |
| száz édes arc gyujtotta mosolyát, |
| kék szikra csengett rügyön, levelen, |
| Ganges-part tárult, álom, szerelem, |
| vizesés zuhant a lábam elé |
| (s tükörképe a tóban fölfelé), |
| s árnyak táncoltak elő – honnan? – a |
| föld alól, csontváz foszforvigyora |
| mutatott éji temetők felé – |
| s bár vers mondta csak, mi a Liebesweh, |
| ismerősöm lett minden végtelen… |
| Csak egy nem, egy nem: a saját szivem. |
|
A költői tudomány
| Németre tehát Heine tanitott. |
| Megvettem a teljes sorozatot |
| műveiből; s a Fűvészkert kanyar |
| útjain (a kertész lányaival |
| gyáván szemezve) szép, egzotikus |
| virágok közt csodáltam lelke bús |
| rakétáit. Hogy a tetszésemet |
| mutogathassam, ez s más, ránevelt, |
| rászorított a fordításra. De |
| népdalaink számtani üteme |
| itt cserben hagyott: szükséglet szerint |
| magamnak kellett fölfedezni mind |
| a sok szabályt, a régen meglevőt, |
| hogy legalább inas legyek előbb |
| a vers, majd némi stílus-technika |
| műhelyében: a Nagyerdőn meg a |
| Fűvészkertben, s hosszú évek során |
| ragadt rám a költői tudomány. |
|
Szerelem
| Már oly édes, oly vonzó, zsongató |
| volt egy-egy lány, oly szívszorongató, |
| s bár vágyam repült a legszebbekig, |
| úgy kellett a csók – adná bármelyik! – |
| hogy megijedtem: szerelmes vagyok? |
| Mindenesetre tagadtam, nehogy |
| csúfoljanak; és közben nagyosan |
| bölcselkedtem (azt hittem: okosan), |
| ahogy a többi diák, akiben |
| szintén mozdult a hiú értelem. |
| A szerelem, mondtuk, sötét verem. |
| A szerelem, mondtuk, – nincs szerelem! |
| Mondtuk, hogy gyönyör. Mondtuk: bűvölet. |
| S betegség, faj csapdája, őrület. |
| Kardos Pali költőkkel remekelt, |
| Béber kéthátú állattal felelt: |
| szégyeltük még, fölényes gyerekek, |
| az egyszerű szót, az igaz szivet. |
|
Erdei csönd
| Az erdő arcot cserélt. Tájai |
| vonzottak már, színváltozásai |
| s nem a képzelt kalandok. Ami csak |
| gyönyörű volt benne és ami nagy, |
| sorra tárúlkozott. Legjobban a |
| nyár tetszett, a fény százezer nyila |
| a sötét bozót alján, fent meg a |
| zöld lomb végtelen hullámtorlasza, |
| a rab gomolygás. A vén fák alatt |
| néha kísérteties hangulat |
| állított meg, főleg, ha egymagam |
| s túlmesszi mentem: még Valaki van |
| itt, éreztem, s vártam az Idegent |
| és féltem tőle, s oly nagy lett a csend, |
| mintha valami isteni titok |
| készült volna rámszólni: vacogott |
| a testem-lelkem, – kihátráltam a |
| szekérútra, s igyekeztem haza. |
|
Kató
| Nagy fejem volt, búsúltam, mint a ló. – |
| Hogy mást szeretett Dienes Kató, |
| azzal eleve számoltam, hiszen |
| menyasszony volt, mikor az életem |
| az övéhez kanyarodott. Komoly, |
| feketehajú, bubis nő, mikor |
| ötödikben, már rendes tanuló, |
| beült közénk a padba, ámuló |
| szemmel néztük, nem is őt, csak a lányt, |
| a modern lányt (én a szoknyás talányt), |
| aki fiúk közé merészkedik. |
| Szintén jeles diák volt, egy kicsit |
| már ez is összehozott, az esze; |
| s ha mulasztott, úgy rémlik, többnyire |
| engem kért, hogy referáljak neki. |
| Igy náluk is jártam, a fasori |
| sarok-villában… Köbgyök! Ciceró!… |
| Lógott a fejem, búsúlt, mint a ló. |
|
A becsi toronyban
| Megint a becsi torony. Széditett |
| s vonzott lenézni. Gerendák felett |
| a két harang állt, nyitott érc-torok, |
| s mázsás nyelvét lógatva hallgatott. |
| De hogy táncolt, újjongva, zengve, ha |
| Kondor Laji, a harangozó fia, |
| meg én, húztuk nagy köteleiket! |
| Azt hittem, a dobhártyám megreped, |
| úgy bömbölt a születő, szörnyü hang, |
| tőlem-felém úgy járt a két harang, |
| s olyanokat dörrent az oldalán |
| a nyelv, a két lüktető buzogány: |
| a porzó állvány, vas, gerenda, kő, |
| minden rezgett és rengett, rémitő! |
| A nagy lustább, a kicsi fürge volt, |
| szavuk csakugyan eget ostromolt, |
| hívott, üzent, összhang és borzalom – |
| szinte szétrobbant tőlük a torony. |
|
Harang-játék
| S ahogy távolodott s alázuhant |
| a nagy érc-test, ahogy nyelv és harang |
| egymásba csapott, lengett s visszajött |
| s felém fordulva, két mozgás között |
| egy-egy pillanatra megint megállt, |
| félkezemmel, s remegve, hogy leránt, |
| időnkint megfogtam az izgatott |
| acélkör szélét. Villanyként futott |
| hónaljamig a zengő reszketés, |
| s oly érdekes volt, oly vad, oly merész |
| ez a játék, úgy szórakoztatott, |
| hogy felejtettem mindent… Bumm! – csapott |
| a kezem mellé az istennyila, |
| a roppant vas-nyelv, csoda, hogy nem a |
| négy ujjamra… Sápadtan, reszketeg |
| nyujtottam Lajinak a kötelet, – |
| s örvendve, hogy nyomorék nem vagyok, |
| soká kerültem tornyot, templomot. |
|
Mézpergetés
| Mézet pergettünk. Lágyan suhogott |
| a centrifuga; nehéz illatok |
| ülték meg a levegőt, az egész |
| konyha, tornác, csupa szag, csupa méz; |
| a nagy tartályban négy-négy fölözött |
| keret keringett dróthálók között, |
| s mikor vadúl meghajtottam a gép |
| szíjáttételes fogaskerekét, |
| a bádogra mint édes jégeső |
| zuhogott a vízszintes méz-eső. |
| Most is hallom a kopogó zenét, |
| látom, őrzöm a nap igézetét, |
| az üvegeket, telő bödönöket, |
| a sárga nyarat, és látlak tégedet, |
| bátyám, ahogy nevetve nógatod |
| öcséidet, jó gazda, és ahogy |
| a csorgó mézből, halott, régi pap, |
| kiemelsz egy-egy torkos darazsat. |
|
Virágok üzenete
| Mézed sok volt, tíz mázsa, tizenöt, |
| mikor hogy; és tele cin-bödönök, |
| fazekak, csöbrök, hasas üvegek |
| sorakoztak, a földre rakva, meg |
| az éléstárban, öreg polcokon. |
| Viasz-szag mindenütt; a sonkolyon |
| méhek raja; csakúgy illatozott |
| az egész ház; volt olaj (barna), volt |
| virág s akác (ez szőke), s pergetett |
| és lépes méz… Jó bátyám, kenyered |
| édesen ettük! s alma, szilva és |
| dió járt hozzá, boldog fényüzés! |
| De a legjobb a nap volt, az arany |
| ragyogás a nyár hő napjaiban, |
| s a ragyogásban a zsongó mezők, |
| a méhjárt kertek, rétek, legelők, |
| s rajtuk a mézküldő tenger virág, |
| és üzenetük, hogy Egy A Világ! |
|
A tanító úr
| Halál, hol van Szentpétery Lajos, |
| a tanító úr? Nyurga, tüdőbajos, |
| lelkes és lázas, örök tervkovács, |
| egy személyben rajzművész volt, vadász, |
| madártömő és kántor. Flóbere |
| nyárfák legtetejéről szedte le |
| a csókát. Nótát, viccet, ibriket |
| s messze földről szerzett kolibriket |
| gyűjtött, s bélyeget, mindent. Hogy tudott |
| a gyarló sírversen mulatni, hogy: |
| „Ez helyt nyugszik Vitéz Kalászi György, |
| többet, óh Halál, ilyet el ne hörgy!” – |
| és száz effélén!… Menyecskék miatt |
| megkergette négy vasvillás paraszt, |
| s végül borba fúlt vézna zsenije… |
| Mondd, óh Halál, mely föld fogadta be |
|
Sándor bácsit? – Így keresd a nevét: |
| Lajosnak csak a rímért mondaték! |
|
Balsors fia
| A tanító urat, Szentpéteryt, |
| szerettem, mint balsors fiát, zsenit, |
| ki velem barátkozik. Ő, szegény, |
| jobban ismerte magát, és szerény |
| örömmel mutogatta tusait, |
| ecseteit és színes rajzait |
| s bár legyintett, hogy „semmi!” s „másolat!”, |
| élvezte gyermeki hódolatomat |
| s felvillanyozva nyúlt a savanyú |
| lőre után. – Áh, megöl a falu! |
| – tört ki aztán. – Mert, tudja, Lencike, |
| a nervus rerum, a dolgok idege, |
| – megint töltött – az az én bajom… – és |
| két ujjával mutatta, hogy a pénz… |
| Szörnyű, gondoltam; s a parókián, |
| este, hogy túlvoltunk a vacsorán, |
| égig dícsértem nagy barátomat. |
| – Kár, hogy iszik, – mondta bátyám, a pap. |
|
Halálfejes lepke
| Egy este gyönyörű, félelmetes |
| pillangót fogtunk, halálfejeset. |
| A méz csalta be az ablakon át, |
| a méz szaga meg a lámpavilág. |
| Mint élő motor, zúgott a riadt, |
| vaskos, kis szörnyeteg, bútort, falat |
| csapdosva, verve; féltünk tőle, ő |
| még jobban tőlünk; s mikor remegő |
| szárnyaival egy sarokban megült |
| s nyilván sérült is volt, vagy kimerült, |
| seprűvel leütöttük. Koponya |
| sárgállt fekete torán, ahogy a |
| könyvben tanultam; s emlékszem, ahogy |
| megfogtam, a szőrös test vinnyogott, |
| karmolt, szúrt! Akkora, mondta a pap, |
| mint egy kolibri. Egész este csak |
| lepkékről volt szó. Nyár volt, kora nyár. |
| Kint tücsökdaltól zengett a határ. |
|
Halál
| A halál sokáig csak baleset |
| volt előttem. Undor és rémület |
| akkor fogott el először, mikor |
| egy félignyúzott szép sárgarigót |
| – nem értünk rá kitömni – délután |
| ott hagytam Sándor bácsi asztalán, |
| a kőlapon az eperfa alatt. |
| A felhasított aranymadarat |
| másnap vettem csak elő: már lila |
| volt a húsa, büdös, és tele a |
| legyek köpetével, álcáival: |
| fehérgyűrűs, kövér és puha raj |
| nyüzsgött benne, vonagló vonalak, |
| lábatlan nyüvek, pondrók, fonalak, |
| ötven, száz szörny, a tegnapi madár |
| örökösei – Óh, mocsok halál |
| s mocsok élet, be rossz látni, mi vagy: |
| a mindenséget s benne magamat! |
|
Kolibrik
| Úristen, be szép volt, be nagy csoda |
| az a sok kis kolibri, amit a |
| összegyűjtött! Kamerunnal, talán |
| Braziliával is levelezett |
| és a preparált madárbőröket |
| csereberélte. Büszkén mondta, hogy |
| mily becsben állnak a sárgarigók, |
| ott, messze, s hogy verébért játszva kap |
| lantfarkú s paradicsommadarat, |
| itthon meg ezekkel kereskedik, |
| díszíti velük. A belső szoba |
| ragyogott is a sok égő, lila, |
| rubint és arany szikrától, darázs- |
| nagyságú, szárnyas ékszertől. „Csodás!” – |
| lelkesedtem; s csak egy hűtött le, a |
| tanítóné szomorú mosolya. |
|
Tiszaújlak
| Néha bementünk Újlakra, a kis |
| mezővárosba. Ott már vonat is |
| volt, s állomás, aszfalt és üzletek. |
| Gyalog mentünk, vagy, hogyha szekeret |
| kaptunk, Bökénynek, a vashídon át. |
| Révészek és komp szelte a Tiszát; |
| a becsi part még Szatmár volt, s az, a |
| másik, az északi, már Ugocsa; |
| s ahogy lebegtünk az áradt vizen, |
| szálfák úsztak mellettünk sebesen, |
| szétrombolt tutajok; de épek is. |
| Ha szekér vitt, én voltam a kocsis. |
| És Újlakon? Hogy mi a búzaár. |
| Hol van jó fazék, a pap tudta már. |
| Lámpabél? Megvan. S mi is még, mi kell? |
| Tanító úrnak cigarettahüvely. |
| Vásár, cigányok. Aztán gyí, haza! |
| S tutajosokkal álmodtam éjszaka. |
|
Ady
| Ez után a nagy becsi nyár után, |
| már háborúban, állandó tanyám |
| a könyvtár lett, a kollégiumi |
| anyakönyvtár. Boltos ablakai |
| az udvarra nyíltak, hol, évekig, |
| annyit játszottam, jobbfelől pedig, |
| a belső szentélyből, vén tornyai |
| látszottak a Nagytemplomnak. Öreg |
| Károly bácsi rakta a könyveket |
| az asztalra, s: „Mi baja?”, kérdezett |
| dörmögve, mikor a kérőlapon |
| ősszel hirtelen olyan változást |
| tapasztalt a címekben. „Mi bajom –?” |
| „Hát hogy Adyt kér!” Gyújtotta a gázt |
| s: „Züllött alak, valaha ide járt”, |
| nyújtotta a könyvet a pulton át… |
| Züllött alak? Hm. Érdekes lehet. |
| Olvasni kezdtem az Új Verseket. |
|
Olvasás
| Mint a csillagokat a távcsövek, |
| úgy húztam körém, s egyre közelebb, |
| könyveken át a Világ Tényeit: |
| éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig, |
| kis lámpa mellett, s függönyözve a |
| konyhánk ajtaját. Boldogság, soha- |
| nem-álmodott, töltött be: Nemcsak én |
| vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény |
| mihelyt szabad, oly határtalanúl |
| tágúlt a lelkem, nőtt, már messze túl |
| kíváncsiságban s reményeiben |
| iskolán s minden hasznon: Végtelen |
| nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat |
| kaptam, repülni, s törni zárakat: |
| az Irodalmat: születő, arany |
| lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan, |
| de úgy, ahogy az első távcsövek |
| tömték új csillagokkal az eget |
|
Varázstükör
| Szóval: rákaptam a könyvekre. Hogy |
| vezessen, nem volt senkim. Izgatott |
| agyam azonnal oly mohó-modern |
| lett, hogy a multja, Dickens, Jókai, Verne |
| csak úntatta. Ady, noha előbb |
| csak nevettem, már tetszett, s a Nyugat, |
| a kritizáló, feszítő erők, |
| a túlnyers és a túlfínom szavak, |
| nagy hit, legyen bár dekadencia, |
| minden, ami különös és nehéz, |
| előbb a tárgy, majd a kifejezés |
| rangja s a szélsőségek: mint aki |
| ocsúdik végre, s eszmél, azt hiszi, |
| pedig csak új álomba szédül át: |
| úgy repültem, káprázva, mind tovább |
| vagy – csak körben? – a vágyva üldözött |
| valóság varázstükrei között. |
|
Könyvek otthon
| Gyűlt már saját könyvtáram is. Előbb |
| fióknyi volt, majd az asztalra nőtt, |
| szétáradt s polcokra kérezkedett. |
| Könyvre költöttem minden pénzemet, |
| jövedelmét, s mit a vasút adott |
| év végén a bizonyítványomért, |
| a két-két aranyat. Szívemben élt, |
| ami tetszett, mégis jó volt magam |
| mellett tudnom, látnom minduntalan |
| a sok nagyszerűséget, ami az |
| agyam építgette, a sugaras, |
| nagy, belső birodalmat, amelyet |
| hazámmá tettem: a szellemeket, |
| akikkel barátkoztam: ővelük |
| födtem-édesítettem a keserűt, |
| a rossz ruhát s a fölényes nyomort, |
| hogy divatos nyakkendőm sose volt. |
|
Szofoklész
| Oidipusz! Elállt a lélegzetem, |
| mikor, cipő s ing közt, egy reggelen |
| feljajdult a betűkből a Király: |
| Szofoklészt olvastam. Félnyolcra járt: |
| még olvastam. Nagy parancs sürgetett: |
| öltözve olvastam. A füzetet |
| a mosdóra állítva, félszemem |
| csukva-nyitva: olvastam. Vizesen, |
| hunyorogva és törűlközve, azt |
| olvastam, még, még, a szörnyű panaszt, |
| a trilógiát, Théba s Kolonosz |
| borzadályát: azt faltam, s a gonosz |
| istenek tőrét, kávém, kenyerem |
| hagyva már, s futva, és zihálva, nem |
| bánva, hogy orra bukom, végig a |
| Nyomtató utcán, már az iskola |
| folyosóján, a padban: nem tudom, |
| hol jártam… De. De! Kívül Magamon! |
|
Roppant világ
| Roppant világ, gyászé, gyönyöröké! |
| Mágnesek vonzottak mindenfelé, |
| rám forrtak, szívtak, nehéz delejek |
| öntözték, járták minden ízemet, |
| szétszedtek, összeraktak: szüntelen |
| fuldokoltam egy gazdag Semmiben, |
| s mint akit rettentő fény altatott, |
| boldogan tűrtem kiszolgáltatott |
| érzékeim káprázó ünnepét. |
| Mi volt az a fény? Nyár? Könyv? Lány? Vidék? |
| Minden, együtt. Mert hogy csak ez vagy az, |
| ha magam mondom, akkor sem igaz: |
| mint a tenger vize a szivacsot, |
| folyton az örök mindenség mosott, |
| öblített forró áramaiban, |
| hogy rokona legyek, határtalan: |
| Valóság, Álom, ha egész, ha rész, |
| egy szerelmem volt, a Megismerés. |
|
Mégis csak álmok
| De nem így volt ez, nem egészen így. |
| Csak most, harminc év multán, érzem így, |
| magyarázom így diákkoromat. |
| A valóság akkor álom maradt, |
| akár kapáltam, akár szöktem a |
| becsi méhesbe, olvasni. Buta |
| szívem lenézte az emberi tényeket |
| (igazán hozzájuk se férhetett), |
| és boldogan csak akkor dobogott, |
| mikor valamin csodálkozhatott: |
| mindig egyfélén: képeken, álmokon, |
| lepkék táncán, hangyán, szilvamagon, |
| királylányon, a gyors fecskén, ahogy |
| telecsicseregte a templomot, |
| zsálya ajkán, a harangon, amely |
| egyszer majd a kezemet vitte el, |
| – vagy a Semmin: szent volt a pillanat, |
| amikor felejtettem magamat! |
|
A túlsó part
| S ez lett fontos az Istenek előtt. |
| Áldottak voltak a titkos erők, |
| melyek a tulsó partra vittek át, |
| ahol a lélek elejti magát, |
| ahol gyógyul a fájó akarat, |
| ahol bilincsét oldja a tudat, |
| ahol levedli magányát az Egy, |
| ahol a Sokba az ember hazamegy, |
| ahol félelem és vágy megszünik, |
| ahol az ész nem érzi szárnyait, |
| ahol a cél leteszi fegyverét, |
| ahol tárgytalan merengés a lét, |
| ahol úgy ringunk, mint a tücsökzenén, |
| ahol már puszta közeg az egyén, |
| ahol én jártam: minden pillanat, |
| ami csak rávesz, hogy felejtsd magad: |
| ami, álmodva, a vég gyönyöre, |
| s ha ébredsz, a költészet kezdete. |
|
A Romlás Virágai
| Ragadtak rám a nyelvek. A latin |
| rég hozta a franciát, s így megint |
| új ablakokkal tárúlt a világ. |
| Hogy kígyót-békát, dekadenciát |
| s annyi Baudelaire!-t olvastak Adyra, |
| kíváncsivá tett: milyen hát az a |
| párizsi költő-szörnyeteg, aki |
| annyi zsenit meg tudott rontani? |
| Háború volt, ritka a francia |
| könyv, pláne a modern vers! Így, mikor |
| Oláh Gábor hallotta Palitól |
| – Kardostól – hogy egy vasutas fia |
| Debrecenben min töri a fejét |
| s kölcsönadta a maga Baudelaire-ét, |
| a beszerezhetetlent: repeső |
| kézzel rögtön papírt vettem elő |
| s körmölgetve vagy két hónapon át |
| lemásoltam a teljes Fleurs du Mal-t. |
|
Az új bűvölet
| Éj s villámok! vakság és robbanás! |
| Félelmesen, s mintha realitás |
| lett volna, tört rám az új bűvölet, |
| a baudelaire-i. Átszelleműlt eget |
| hozott, poklokat s édes balzsamot, |
| s bár művi remeklése is fogott, |
| főképp az ébredő erotikum |
| újjongta körűl: a már szomorún |
| megismert s vonzó-ijesztő gyönyör. |
| Nagyrészt képzelet tehát! Semmiről, |
| ami romlás, nem volt, nem lehetett |
| még tudásom, de máris rettegett |
| a lelkem: mi sujt, milyen büntetés |
| – s mi jogon?! – hogy ami oly édes és |
| oly gyönyörű, azt kívánni merem? |
| S itt hatott a nagy példa: szertelen |
| pózokba vitt a vállalt bűntudat: |
| Sátánná koronáztam magamat. |
|
Gyerekvilág
| De ne higyjétek, hogy amit ma itt |
| elmesélek, mindig volt, s mindig így: |
| állandóan! Heteket, éveket |
| tol össze a vers, s az emlékezet |
| olyan percekre veti sugarát, |
| amelyek kiugranak. Óh, tovább, |
| sokkal tovább – s tán mindig – csak gyerek |
| világa volt még s tán máig se lett |
| egyéb az a szív s az a tükrös ész, |
| mit a véletlen jelenetezés |
| hol itt villant meg, hol amott. Csak a |
| mozgása hű s az összkép színpada: |
| mert hogy mondjak el mindent, napra nap |
| hány szál szövődött és mennyi szakadt, |
| s ami pezsdűlt, hogy ült nyomtalan el, |
| s búvópatakként hogy tört újra fel? |
| A szín forog, és amit elhagyok, |
| egészítse ki a ti álmotok. |
|
Fényszárnyú szó
| A tűnődés, mely fájt, vagy jólesett, |
| s mert segítette az emlékezet, |
| kezdte szavakká alakítani |
| a világomat. Mihelyt valami |
| rajz őrizte, kép, megfogalmazás, |
| rabom maradt az illanó varázs |
| és arany lett a nap boldogtalan |
| bánata, boldog, teltfényű arany. |
| Ezért szerettem meg a verseket, |
| ezért aggattam tele csüggeteg |
| lelkemet mások örömeivel: |
| s hogy én is írtam, így vesztette el |
| különbségét jó és rossz: gyönyörű |
| lehet a kín, s nem én vagyok, – a mű, |
| a vers a fontos! És ez, ez nevelt |
| félre: lassankint jobban érdekelt |
| az életnél a róla mondható, |
| a fényes Napnál a fényszárnyu szó. |
|
Így tévedtem el
| Így tévedtem el bennetek, Szavak. |
| Könnyebb volt könnyű anyagotokat |
| mintázni, hisz gyors sikerrel kinált, |
| mint a húst, követ, amely ellenállt. |
| Így oldottatok zenévé, s noha |
| – tán épp ezért – úgy sóvárogtam a |
| földi mámorra, ahogy senki még, |
| önzésem elvesztette erejét: |
| szerettem, akit szerettem, de hogy |
| meg is nyerhetném, az alig jutott, |
| nem is jutott eszembe: végtelen |
| párbeszédek gyúltak át lelkemen, |
| míg külön voltunk, de ha együtt, soha |
| nem volt a számnak egy ép mondata. |
| Így vezekeltem lassan veletek, |
| így irattátok a verseimet: |
| mindenhatók, zengők, visszhangosak, |
| így némultam el tőletek, Szavak. |
|
Háztető felett
| Hisz oly zavaros voltam, oly bolond, |
| oly elméleti, gyáva! Annyi gond, |
| szegénység, szégyen, fojtott rémület, |
| annyi szenvedély s önvád égetett, |
| hogy szörnyű rosszúl éreztem magam |
| s folyton halni készültem. De olyan |
| gyerek is, hogy egy szó, egy kis remény |
| szinte kicserélt, vagy egy költemény, |
| mely épp illett rám. Az őrülteket |
| nagyon tiszteltem: csak egy fékemet |
| kell elrontani, s én is az vagyok! |
| De életemnek nem gondolkozott |
| csak tán a bőre, csak a felszine, |
| és ez volt a szerencsém: sohase |
| láttam igazi veszélyeimet. |
| Mint holdkóros a háztető felett, |
| ingtam-lengtem, egyre vigyázva csak: |
| fogózz, mert mindjárt rádkiáltanak! |
|
Érzékenység
| Az érzékenység volt a fő-bajom. |
| Minden gondolat, minden fuvalom |
| kivert magamból. És a képzelet – |
| mint valami állandó szédület |
| kísért, lengetett sok káprázatom: |
| mintha hullámzó üvegormokon |
| lépkedtem volna, úgy vitt, röpitett, |
| ami csak tetszett vagy keseritett, |
| úgy vitt a túlzás: szög ferdűlt, arány |
| bomlott, szó és kép megnőtt, valahány, |
| mihelyt éreztem, csodálkoztam (és |
| mindig éreztem! csodálkoztam!), és |
| egyszerre minden árnyalatokat |
| kapott, melyek nem voltak benne, vad, |
| lelkendező színeket, lobogást, |
| – én meg kapkodást tőle, dadogást, |
| s mivel mindez csak zavarba hozott, |
| mindjobban lepleztem, hogy ki vagyok. |
|
Szétfúj a szél
| És irígyelni kezdtem azokat, |
| akik lelkesen is normálisak |
| tudtak lenni, maradni. Sokszor oly |
| laza voltam, mint egy homokszobor, |
| reszelék-szobor, s egész lelkemet |
| szorítottam, minden figyelmemet |
| a külvilágra: kedv ha semmi sincs, |
| akaratom, mint mágneses gerinc, |
| tartsa össze omló szemcséimet, |
| különben szétfúj a szél… Rengeteg |
| új erő kellett hozzá, s fegyelem, |
| hogy mégiscsak egyensúlyom legyen |
| a belső hintán. Végül már egész |
| villámgyors lett a visszazökkenés; – |
| de azért ez a furcsa művelet, |
| a kettős figyelés, kimeritett; |
| s mit értek még a lélek kínjai, |
| ha nem tudtam őket elmondani? |
|
Zökkenők
| Mindez persze sok-sok esztendeig |
| eltartott; így volt évtizedekig |
| és így van ma is, ez a gyors varázs |
| – és a még gyorsabb visszakapcsolás – |
| s épp ezért még ma is érezhető |
| a beszédemben egy-egy zökkenő: |
| folyton szinte szétrobban a fejem |
| s úgy rakom össze, mesterségesen, |
| a részeit: rá-rácsodálkozom |
| valamire és elszórakozom – |
| s visszaérkezem: hol is hagytam el? |
| (…Volt már, hogy, kész verset olvasva fel, |
| díszben, mondjuk, az Akadémián, |
| egyszer csak észrevettem: szól a szám, |
| de a szöveggel párhuzamosan |
| egész másutt jár kalandor agyam: |
| elrémültem: Úristen, mi lesz itt?! – |
| Nem lett baj… Bennem sok ember lakik!) |
|
A súgó
| Mégse voltam elvont, élettelen, |
| csak míg tűnődtem. Olyan elveken |
| törtem tapasztalatlan fejemet, |
| amelyek mindenütt érvényesek |
| és mindenkor: Föltétlen Igazat |
| szerettem volna; tétel s cáfolat |
| egyszerre és egyformán érdekelt; |
| de ha, sokszor, már kétségbeesett |
| bennem az ész, hát megráztam magam |
| és tettem, vakon, indulatosan, |
| amit a test, az ösztönöm sugott. |
| Így zötykölte együvé valahogy |
| a jövőt bennem érzés és tudat: |
| emésztettem olvasmányaimat, |
| ittam a tüzet, ettem a vizet, |
| tükröztem ezer ellentétemet, |
| s lettem, ha nem is következetes, |
| de hajlékony, s végül természetes. |
|
Afrodite
| Azt mondod: nem? Óh, Első Jelenés, |
| felejtenél? Vagy talán már nehéz, |
| nagyon nehéz már ébredni? Lehet, |
| hogy csak elkezdtem az életedet |
| és túlkorán magadra hagytalak. |
| Emlékszem: mikor összeraktalak |
| (fényből, mesékből, csöndből, gyöngyvirág |
| illatából, semmiből s így tovább, |
| az öncsalás ős receptje szerint), |
| mondom, amikor, ámuldozva, mint |
| kezdő varázsló, készítettelek, |
| száz vagy ezer, lelkemből épitett |
| titoknak adtam benned új nevet, |
| a vágynak, mely a jövőt élteti |
| (ahogy a multat az emlékei) |
| s csak mint álmommal játszottam veled. |
| Első Szerelem, nem voltál enyém? |
| Mi az egész mindenség, ha nem Én? |
|
Az Egy arcai
| Vagy nem is voltál? S most is magamat |
| szólongatom csak?… Téged láttalak |
| ki az égből, téged rá a világ |
| gyermekeire, szemed sugarát |
| – a magamét! – s mennyei burkodat |
| földiekre, hogy mutathassanak, |
| örök képet, sok múló tünemény: |
| palánk mellett, tyúkketrec tetején |
| nyestem a nyárfát, téged vártalak, |
| s meg is hozott a karcsú lányalak, |
| akit oly vágyva kísért a szemem; |
| éjszaka egy kerti ablak alatt |
| lestelek, víg özvegyet, fürdeni; |
| s minden sarkon megvillant isteni |
| mosolyod mása, fénylő Rejtelem: |
| ellobogott benned a bűntudat |
| és megtisztúlt a szégyen… Jelenés, |
| akkor is vagy, ha százszor tévedés! |
|
A távol Harmadik
| De nem vagy az! S megint vagy!… Forog a |
| debreceni korzó káprázata: |
| most egyszerre Kettő vagy: szőke és |
| fekete! A nagy könyvkereskedés |
| előtt lesem, jössz-e már, jöttök-e, |
| s hogy ideérsz, Egy s Kettő, te, Titok, |
| te, Képtelenség, úgy átsajdulok, |
| mint amikor, harminc esztendeje, |
| csakugyan jöttél s arcod nevetett |
| s ráztad szőke-fekete fürtjeidet, |
| Első Varázs, te, Kettő (mialatt |
| legjobban egy távol Harmadikat |
| kívántam benned)… Álom, rajtad át |
| szárnyal a fiúk szeme a világ |
| tényei felé… Nem voltál enyém? |
| Biztos?… De hiszen nem is vagy, csak én |
| gyártottalak, s én nem tudom ma sem, |
| hol kezdődött az Első Szerelem. |
|
Ezeregyéj
| Hogy bármi voltál légyen, annyi se |
| kellett, hogy legyél: a hit gyönyöre |
| maga építi, amit ostromol. |
| S oly laza a lélek szövete, oly |
| vékony réteg az érző pillanat, |
| s ami – valóság? – rajta áthalad, |
| olyan kétes, és a jelen mögött, |
| – vagy előtte – olyan nagy az örök, |
| oly tengersok a többi, az, amit |
| a szellem őríz és elevenít, |
| rajtad s máson, perc és anyag felett, |
| olyan úr az emlék s a képzelet, |
| a testi mámor tűnő tényei |
| mellette mind csak koldús unalom: |
| Ezeregyéj forog át agyadon |
| úgy húnynak-gyúlnak a csillagai, |
| ahogy téged álmodik valaki. |
|
„Társuk leszek”
| Csak ifjú költő tud rajongani: |
| rajongtam Babitsért. Előbb Ady |
| tanított, a nagy szertelen, a hős, |
| a lázadó, a sötét angyal, és |
| a fenséges, tragikus gesztusok. |
| Babits csak később, lassan, viharok |
| és romantika nélkül: szavai |
| észrevétlen tudták hajlítani |
| a gondolatot: édes kényszerük |
| gyémántkeményen szabta mindenütt |
| az igaz útat. Az gyors lelkemet, |
| ez, ami volt, egész szellememet |
| gyúrta, emelte: mint a szerelem, |
| itatott versük: örök-részegen |
| sóvárogtam, hozzájuk, fölfelé, |
| valami más, boldog világ felé, |
| s bármennyi gond, nyűg és kétely nyomott, |
| társuk leszek, éreztem, az vagyok! |
|
Vasárnapi meghívás
| Sebekkel már tele voltam, de még |
| nem tudtam, kié fáj úgy. Voltaképp |
| mind jólesett: sajgatni lehetett |
| ezeket az édes-bús sebeket, |
| csodálni – mint verseken – rajtuk át, |
| mily izgalmas a jövő, a világ, |
| még akkor is, ha, miként énnekem, |
| csak a csalódás, természetesen |
| csak az jut osztályrészűl: partra száll |
| a szív, vitorla s tündérszél megáll, |
| s mi lemondunk… Ekkortájt a szivem |
| legsűrűbben már mégis, azt hiszem, |
| a Dienes-lányról mondott le, a |
| diák-pajtásról… Ősz volt, még kora |
| délután, vasárnapi… S hirtelen |
| nyílt az ajtónk: Laci a küszöbön, |
| Béber. Megnézett. S: „Gyere”, szólt, „de – végy |
| más nyakkendőt!” „Hova?” – „Dienesék.” |
|
Katóék háza
| Ettől kezdve Katóék háza lett |
| a sugárzó központ. A képzelet |
| megtalálta misztikus otthonát, |
| s Debrecen elsüllyedt. Hat napon át |
| csak azt vártam, csak a hetediket, |
| hogy megint ott, megint nála legyek, |
| jövőnek, ott, ahol vers, muzsika, |
| modernség várt, összhang és ami csak |
| volt valaha szivárvány gondolat |
| s szépség, időtlen és nemzetközi. |
| Oly keveset tudtam még!… És aki |
| mindezt adta, s később nap-nap után |
| vendégül látott: lehetett a lány, |
| aki szép volt, komoly, és Pestre járt |
| (s ismerte Adyt s tegezte „Mihályt”, |
| Babitsot), ő, ki fény volt s révület: |
| lehetett-e istennél kevesebb? |
|
Sebek hűsége
| Félév múlva jött az igazi baj, |
| a sose szűnő. Száll a fiatal |
| lélek, s maga se tudta, mit keres, |
| maga se tudja, hányfelé repes, |
| maga se, mikor végsőt, igazit, |
| egyetlent gondol, másik, harmadik |
| mennyire szintén vonzza; föld meg ég |
| mennyire összejátszik benne, még |
| a pokol is; s hogy, bárkiért hevűl, |
| a szám, melyből az eszmény kikerűl, |
| a választék mily kicsi és milyen |
| szélfútta halmaz. Hogy mit és kiben |
| kerestem, hányban, nem tudom: csak úgy |
| görbén vitt a csillag felé az út: |
| véletlenek, s álmok zűrzavara |
| kalauzol, vágyaink szimata, |
| és még egy, mindig újra és megint: |
| ütőikhez hűséges sebeink. |
|
Nem tudta a lány
| Nem tudta a lány, más se, senki se, |
| – én is csak most – mi volt a szerepe |
| és kiket-miket helyettesített. |
| Biztosan sokszor elkeseritett, |
| de még többször irányított, nevelt, |
| csak azzal, hogy volt. Minden érdekelt |
| engem is, ami fontos volt neki, |
| az ízlése, modora, könyvei; |
| mindenben győzött: azzal, hogy okos, |
| de azzal is, hogy cipőjét lapos |
| sarokkal csináltatta; mérce lett |
| rokonszenveket s ellentéteket |
| észlelni, elfogadni; amiben |
| megelőzött, motor, hogy hirtelen |
| utólérjem; s kép, zene és szobor, |
| hogy úgy is szerethessem; száz komoly |
| s naív becsvágyam lobogta körűl: |
| ő bennük égett, sérthetetlenűl. |
|
Földi arcát
| Úgy gondolom, nem is láttam soha |
| emberi arcát. Hazudtam, ha a |
| szemébe néztem: csak mutattam; és |
| ha kezét fogtam, nem azt fogtam; és |
| ha haját, nem azt húztam félre; és |
| ha vele: nem vele beszéltem; és |
| ha mutattam, néha, a szívemet, |
| ha hittem, néha, hogy ő is szeret: |
| amibe néztem, isten titka volt, |
| amihez értem, gyujtó szikra volt; |
| mit félrehúztam, éj függönye; ha |
| a hangja csendült, csillagzene; ha |
| szívemet, ifjú poklomat, csak egy |
| sarkát, csak a játékos bűnöket |
| mertem mutatni, bizonygatva, hogy |
| tulajdonkép csak pajtása vagyok: |
| káprázatom, ő volt a Szerelem? |
| Földi arcát nem láttam sohasem. |
|
Ragyogás
| Ellenben láttam olyan ragyogást, |
| olyan fényt benne, annyi ráfogást, |
| annyi rajongó képet és hitet |
| sűrítettem bele, oly telitett |
| lélekkel visszhangoztam, annyira |
| magam fölé emeltem már, hogy a |
| valóság eltűnt s mi csillagközi |
| távokban éltünk egymástól: aki |
| látta volna – vagy látta – hogy megyünk |
| együtt ki az erdőre, hogy ülünk |
| a szobájában, az Antigonét |
| fordítva vagy Freudon vitázva, még |
| azt se tudhatta egész biztosan, |
| hogy az a csúnya fiú komolyan |
| rajong-e, fáj-e: kisebb őrület |
| gyártotta egykor az isteneket: |
| ő szentség lett, testetlen ragyogás, |
| én meg egyetlen, titkolt vacogás. |
|
Az ördög imái
| S mindez azért volt, mert a megvetett |
| érzékiség, a titkolt, rettegett, |
| amely rajtam már úgy uralkodott, |
| szépűlni akart bennem. A titok |
| megint álarcot vett: két emberét |
| éltem, két ember külön életét, |
| fényt-árnyat együtt, nappalt-éjszakát: |
| a sötét rész rejtegette magát |
| (ami igaz), hogy az ő álmai |
| különbek a fényéinél, s ahogy |
| az ellentéteibe átcsapott, |
| egyszerre – a szerelmet, a gyönyört |
| ismerve már – úgy hódolt, tündökölt, |
| hogy a szegény, sápadt eszményiség |
| elfogadta, mint szövetségesét, |
| mialatt engem mart a bűntudat, |
| hogy az ördög súgja imáimat. |
|
Meccs a folyosón
| Tízperc, folyosó. Komor hitviták |
| dúltak köztünk, vérfagylaló csaták. |
| „Tudsz ördögül?”, tört rám Gulyás Pali, |
| „Dante tudott!”, s kezdte a pokoli |
| idézetet: „Pape Satan, Pape |
| Satan, aleppe…” – „Sátán Ülepe, |
| óh Hős,” bókoltam, saját viccemet |
| vágyván elsütni, „mondd meg: ha lehet |
| görög verset fordítani, hogyan |
| rímelne Homérosz magyarosan?” |
| Pali rám fogta az Odysseát: |
| „Andra moj ennepe, Múza polütropon!” |
| De: „Ronda moly ellepe, Múzsa, polip-rokon!”, – |
| pajzsom kivédte. Nagy gyűrű diák |
| leste röhögve, mit hoz még a meccs, |
| de Nietzschén túl, Zolánál, belerecs- |
| csent a csengő a zord párbajba, és |
| ropogva rázott kezet két vitéz. |
|
Mi felé?
| Mialatt fény feszített, vágy s zene, |
| rémülten jöttem rá valamire: |
| Úristen, hisz én semmit se tudok! |
| Bolond Istóknál bolondabb vagyok |
| a földön: nem ismerem, vagy alig, |
| az élet legelemibb dolgait, |
| ügyrendjét, szokást s hivatalokat, |
| a köznapot: hogy számomra szavak |
| csupán, akár – mondjuk – a római |
| pápa, a világ intézményei: |
| megye, miniszter, tőzsde, árvaszék, |
| térparancsnokság nekem soha még |
| semmit vagy csak majdnem üres ködöt |
| ha jelentett: s hogy én menekülök |
| a tények elől: álomként lobog |
| körűl a való: csak érzés vagyok: |
| roppant vitorla, egy pici magé, |
| s ezer szél fúj – De hova? Mi felé? |
|
Közben a tücskök
| Közben a tücskök, egész nyáron át!… |
| Mint az örömük, építi magát |
| életem sok emléke, nagy s kicsi. |
| Nem is lehet sorjában mondani: |
| villan a kép, ugrik, furakodik, |
| kapcsolja, hívja jövő társait, |
| a másik messze mögötte marad |
| s onnan szól közbe: minden pillanat |
| – amelyben él, az idő szálaként – |
| együtt érzi az egész szövevényt |
| s az egésznek akar beszélni, mint |
| azok a részeg tücskök odakint: |
| mind a magáét zengi, hirdeti, |
| a maga tudományát: szavaik |
| éj-nap némán is úgy zsivajganak, |
| úgy feszítik lelkemet, tollamat, |
| hogy már régen nem a réti zenét |
| kótázom, hanem ezt, – a magamét! |
|
Az első külföld
| Az első külföld! Front s határ felett |
| bátran vitt már térkép és képzelet: |
| kalandor vágyam Kínát, Indiát |
| járta, jó volt hát, hogy most legalább |
| Bécsig eljutott. A személyzeti |
| jegy és Kálmán bácsi fillérei |
| vittek nyugatra. De az Ostbahnhof |
| nyüzsgésében, amikor otthagyott |
| Zoli, szegény, akit mint katonát |
| kísértem s akinek rögtön tovább |
| ment a vonatja Königgrätz fele |
| (Hradec Kralové volt a cseh neve): |
| mondom, hogy ott álltam az iszonyú |
| ár-apályban, szívem összeszorúlt, |
| s mint idegen szótárba tévedett |
| hazai szó, vagy egy Marsra kitett |
| Hold-lakó, úgy éreztem magamat… |
| Kí-sér-te-tek!… De csak nem bántanak?! |
|
Tárgyak és feliratok
| Ődöngtem az idegen perronon, |
| s nem tudtam mihez fogni. Megafon |
| bömbölt a háborús nyomor felett |
| órát, parancsot, városneveket, |
| számomra semmit. Cél és értelem |
| megállt, megszűnt? Hordárok. Senki sem |
| értett, hiába szóltam. Jól tudok |
| németűl: ők nem tudnak? Lassudott, |
| meghalt az élő élet… Képek!… A |
| vasút még ismerős volt; de hova |
| innen, és hogyan? Szemem végül egy |
| táblára esett: „Trinkwasser”, s kerek |
| drótputtonyra: „Für Abfälle”… Amit |
| emberek nem, betűik, tárgyaik |
| mégis elkezdték!… Barátkoztam a |
| feliratokkal. Nyelvtan, logika |
| segített… Mentem… Tíz Perc? Annyi se |
| telt bele, s már vitt az Elektrische. |
|
Az utca tanítása
| Az utca gyorsan tanított. Ahogy |
| imént a „Hulladék” feliratot |
| kitaláltam, noha csak az igét |
| tudtam a szóból, olyasfélekép |
| világosodott sok mindennapi |
| kifejezés. Ismert, iskolai |
| főnévből jó volt rájönni, hogy a |
| möbliertes Zimmer bútorozott szoba, |
| meg hogy a Ring, noha gyűrűt jelent, |
| nyilván Körút is… Graben? Parlament? |
| Ott járhattam!… Ebédre vettem öt |
| illusztrált verset: gangeszi fák között |
| tündérlányokat, öt képeslapot, – |
| s láttam, hogy mégsem a Marson vagyok: |
| csak gyakorlat kéne, egész kicsi, |
| nyelvkészségem eleveníteni… |
| Este Bahnhof, majd gyors, Debrecenig… |
| Nézegettem a Gangesz lányait. |
|
Nyár újra, nyár
| Nyár újra, nyár… Madarat tömtem. A |
| templomban imádkoztam a csupa |
| vénasszony-gyülekezetnek. Vigan |
| raktam a cséplőgépbe az arany |
| kévét. Izzadtam, mint az aratók, |
| s ástam a kertben kacsaúsztatót. |
| Fogtam be rajt, fejemen drótsisak, |
| és ürítettem kast, kaptárokat: |
| a hangyasav már úgy átitatott, |
| hogy húsz méhcsípést föl se vettem. Ott, |
| a méhesben, olvastam, görögűl, |
| a Béka-egér-harcot. Gyönyörű |
| bogarakat gyűjtöttem. Napra-nap |
| megcsodáltam a tanító urat, |
| az ezermestert, s hallgattam a rét |
| zsongását, s éjjel a csillagzenét… |
| S máris ősz lett!… És debreceniek |
| váltották le a becsi tücsköket. |
|
Isten
| Sokszor tűnődtem: vajjon hiszi pap |
| bátyám Istent? S hogy hiszi? Ami csak |
| volt, érv, pro s kontra, mind előkerűlt; |
| sőt, bármi jött szóba, ha sikerűlt |
| újat találnom, néha, valami |
| új szempontot, ő csak örűlt neki |
| s nem háborgott, de maga segitett |
| táplálni fürkész ösztöneimet. |
| „Fiam”, mondta, „bármennyire igaz |
| az Úr igaza, mi mindig csak az |
| ember agyával elemezzük, és |
| jogunk és tisztünk a kételkedés. |
| Szűrj mindent, vizsgálj! Csak gyarapodik, |
| ha maga termi próbaköveit |
| a hit s az ész; minekünk nyereség, |
| ami másnak szégyen és vereség. |
| Mások: érdek; légy te: érdektelen; |
| s az út végén találkozol velem!” |
|
„Őt dícsérni!”
| Isten jött s eltűnt; fény s füst. Sokszor én |
| magam voltam Ő, tartalom s edény, |
| bár már nem hittem. A tisztelete, |
| hogy imádni kell, az lett, ellene, |
| a legfőbb érvem. Mért van a világ? |
| „Őt dícsérni!” De hisz ez szinte vád, |
| sőt rágalom! – És láttam magamat, |
| amint, Örök Ész, Erő s Akarat, |
| Napokat görget alkotó kezem |
| a semmiből: óh, mily félelmesen |
| nagy voltam, s minden mily szörnyű kicsi! |
| „Hogy dícsérjenek?” Még tiszabecsi |
| léptékben is groteszk volt a dolog, |
| de belementem: jó, Isten vagyok, |
| én, Szabó Lőrinc, s nézzük: jólesik |
| hallgatnom a kert nyüzsgő férgeit? |
| Azok bókoltak: „Urunk! Glória!” |
| S én felugrottam: Pfuj, blaszfémia! |
|
„Mi vagyok én?”
| Pfuj, nevetség! – folytattam iszonyú |
| dühben, szégyenben. – A ti nyomorú |
| éneketekkel kábítsam magam? |
| lantotokkal, mitekkel? Komolyan |
| hihették bármily vezéreitek, |
| hogy érdekel a hízelgésetek, |
| sőt, hogy elvárom, én parancsolom, |
| s kegyemet is úgy adom, nem adom, |
| ahogy ti hálálkodtok? Micsoda |
| szemtelenség, mily sértő babona |
| azt hinni, hogy aki mindent alkotott, |
| az Örök Szellem tiáltalatok |
| magát kívánja tömjénezni?! Mi |
| volnék én, ha ez igaz lenne, ti, |
| porszemnél is porszemebb porszemek, |
| ti, perc bolhái, vakság s őrület: |
| mi vagyok én? Felelj, bősz butaság: |
| tieteknél is szörnyűbb hiuság? |
|
Szeretet
| Rettenetes izgalomba hozott |
| a képzelt vita. Vad nyár lobogott |
| köröttem, a fény szétvitt-röpitett |
| a mindenségbe; s mert a képzelet |
| úgy megnagyított, gúny és megvetés |
| gyúlt bennem papok és templomok és |
| egyházak ellen: hisz az Istenit |
| törpítik csupán, azt szégyenitik, |
| úgy éreztem, s hogy csalás, öncsalás |
| az álmuk is, égi rágalmazás |
| és földi terror, tipornivaló. |
| Mennyi kárt tettek, mily irtóztató |
| vért ontottak már! Megtorló harag |
| emelte karom, hogy pusztuljanak – |
| De rigó fütyült, és rezzent a kép: |
| a kertben álltunk, s nagybátyám kezét |
| láttam lebegni a fejem felett: |
| „Legfontosabb, fiam, a Szeretet!” |
|
A vasúti tavak
| A vasúti tavak még évekig |
| a játékom maradtak. Partjaik |
| meredélye, a gyepbőrű homok |
| sárga húsa iszonyú, álmodott |
| szakadékokká süllyedt. Odafenn |
| hasaltam, s lent ringott a végtelen |
| tenger. Béka ümmögött. Az a nád |
| túlnőtt a tájon? Nem baj! Odaát |
| (pár méternyire tőlem) Afrika |
| földje szikrázott, sőt Amerika: |
| szitakötők, kagylóhéj-gőzösök |
| úsztak-röpdöstek partjaink között, |
| s időnkint, ami kezembe akadt, |
| kozmikus meteorok, kő, vasak, |
| féltéglák ágyúztak bele a kék |
| zsongásba. Zsupsz! Nagy csönd lett. Majd az ég |
| kisímult az utolsó vízgyürűn, |
| s a béka megint azt mondta, hogy: Üm. |
|
Ami nem én
| Nagy diák voltam már, de gyermeki |
| lelkem nem változott. Ha valami |
| tetszett, úgy tetszett, mint tűznek a fa: |
| kigyúltam, égtem benne. Ahova |
| néztem, harmatként fölivott a táj; |
| felhő árnyéka, szentjánosbogár |
| lámpása, minden úgy kicsalt, kivitt |
| magamból, úgy eltűntem a kuvik |
| hangjában, úgy bujtam a föld alá, |
| gyorsírásjelek kunkoraivá |
| úgy átváltoztam, hogy mint remete |
| éltem csak, vendég, vagy mint annyi se, |
| a társaim közt. S mert mindez gyanús |
| lehetett volna – és mert komikus! – |
| mesterséges józanság súlyait |
| raktam a figyelmemre: el ne vígy, |
| parányi szellő!… Igy meg, ami nem |
| én magam voltam, nyűg lett, gyötrelem. |
|
Hát: ami nem?
| Az voltam hát, ami nem? Fénybogár |
| lámpása? Nem. Felhő? Nem. A határ |
| roppant íve, és gyorsírásjelény? – |
| Együtt lüktettem a föld kerekén |
| mindennel, ami csak jött, ami csak |
| belém ütközött, tény és gondolat, |
| és tény visszája és gondolaté, |
| s ha füleltem a szellemek felé, |
| mindnek én súgtam gondolatait, |
| örvendve, hogy bennem vitatkozik |
| magával a Mindenség… – De hiszen |
| valószínűleg mindenki ilyen, |
| löktem el egy-egy gyanút: én egész |
| rendes vagyok, szabályos képlet! – És |
| csak csodálkoztam, mikor valaki |
| idézte ezt-azt, és hogy én neki |
| magam mondtam… Óh, Örök Párbeszéd, |
| mi vagy másnak? Nem-értett töredék. |
|
Házunk barátja
| Baudelaire lakónk, házunk barátja lett. |
| „Mindig búsúlt?…” – nézte a metszetet |
| anyám, a költő arcképét; s ha a |
| lelkeit hívta, ahogy Mamika |
| vagy Ferenc József, már Baudelaire is ott |
| volt közöttünk s ő is türelmesen |
| koppintgatott, – egy: nem; kettő: igen, – |
| sőt nagyon jó válaszokat adott. |
| Néha én is leültem a kerek |
| asztalkához. „Kérdem a szellemet: |
| fogom-e verseit fordítani?” |
| „Fogod!” „S jól?” „Jól!”… Jó ilyet hallani, |
| ilyen biztatást… Hét év mulva, hogy |
| kész lett a magyar Baudelaire, nem jutott |
| eszembe a jóslat… De anyuka |
| előtt rég szent volt a költő szava: |
| egy tyúkunk eltűnt s ő Baudelaire-en át |
| rögtön lefülelte a tolvaját! |
|
A kerítő csatái
| Mindig újra kezdődött a csata. |
| „Félsz?” „Nem!” „Dehogynem: csak szégyelled a |
| gyengeségedet!” – Óh, a hiuság! – |
| Előbb őt vette cinkosúl a vágy, |
| a kisértés, vele bátoritott, |
| majd, beletörve, hogy gyáva vagyok, |
| a vallomással mintegy pajzsomat |
| szedte le rólam: „Légy hát, aki vagy, |
| s amit bátran nem, tedd, mint gyáva, tedd |
| nyugodtan, hisz nem tilt a szégyened!”… |
| Érted ezt, Lelkem? – Ma már érted! – És |
| emlékszel még, mennyi új szenvedés, |
| hány év, mily hosszú előkészület |
| vállaltatta csak gyönyöreidet, |
| a testünkéit? Pedig az is a |
| te szolgád volt: a Kerítő maga |
| szintén te voltál, te, legfőbb titok: |
| ami csak vagyok, általad vagyok! |
|
Új rokon
| Megint Becsen… Új rokon, Halmiból! |
| Biciklin járt, és ahol épp utól |
| érte az este, szállást kért s kapott. |
| Szép, okos fiú, jogász, sakkozott |
| és gyorsírt. A parasztok életét |
| tanulmányozta, mondta, a megyét… |
| Varga Árpádnak hívták, s mostoha- |
| fia volt Etelkának, (aki a |
| népregéket olyan álmatagon |
| olvasta nekem egykor, Gyarmaton)… |
| Féllába később a fronton maradt, |
| s ő járásbíró lett… Pár nap alatt, |
| míg nálunk pihent és szórakozott, |
| nagyon megtetszett… És ősszel, ahogy |
| hazakerűltem, megint valami |
| új eszközzel próbáltam fejteni |
| titkot, érteni világot, hazát: |
| szaglászni kezdtem a statisztikát. |
|
A Mese nevei
| Legtöbbször valami könnyű burok, |
| láthatatlan fénygolyó boritott, |
| s nem tudtam róla! Valaha mesék, |
| kisértetek, boszorkányok, csodák |
| szőtték érzékeny álomanyagát, |
| de a Mese, egyéb nevek alatt, |
| továbbra is alkatrészem maradt, |
| csak most úgy hívták, hogy Művészet, és |
| Világnézet, s Legújabb Föltevés, |
| hogy Haladás, Modernség, Kritika, |
| Szabadszerelem, Szociológia, |
| hogy Istentagadás, Realitás, |
| Pozitivizmus…: akadt neve száz |
| s ezer annak, ami én, mindig én |
| maradtam, a lelkem-gyártotta fény: |
| börtönömnek, mit – volt rá, vagy nem, ok – |
| bármely perc mindig körém csukhatott. |
|
Sugártörés
| Bármelyik perc: nem tudhattam soha, |
| mi valóság és mi fantázia |
| körülöttem: a burok lebegett, |
| tágult, szűkűlt, ahogy a képzelet |
| röpdösött benne: anyagtalanúl, |
| láthatatlan-tapinthatatlanúl |
| gurúlt velem a védő csillogás, |
| a szakadatlan képhamisitás, |
| a buborék, a lélek, lépteim |
| szerint, engedve bármilyen kicsiny |
| nyomásnak, mozdulatnak, ingatag |
| hiedelemnek, minden gondolat |
| lehelletének, s az icipici |
| sugártörés, amellyel falai |
| a fényt, kint s bent, eltolták, már olyan |
| zavart teremtett, hogy mindúntalan |
| ütköznöm kellett, s nem tudtam, miért: |
| mást szidtam a tévedéseimért. |
|
Délutáni gyors
| Hogy nem vesztem el Bécsben, biztatott, |
| s úgy kezdtem használni a vonatot, |
| mint olcsó, házi fuvart. Apa már |
| főmozdonyvezető volt s Pestre járt, |
| én meg, főkép nyaranta, minden ok |
| nélkül, csak azért, mert utazhatok, |
| fel-felléptem a gyorsra, délután |
| kettőkor, s a zöld fülke pamlagán |
| Dosztojevszkit olvastam, Karcagig, |
| Kisújszállásig. Akkor egy kicsit |
| mászkáltam a könyvpavillon körűl, |
| a perronon; (egyszer, véletlenűl, |
| így vettem meg Tóth Árpád kötetét, |
| a Lomha gályán-t;) azután a szép |
| pesti ellengyors hamar befutott, |
| s estére séta zárta a napot, |
| otthon, az erdőn, s vers és szerelem – |
| Mégse tetszett sehogy az életem. |
|
Utazni!
| Utazni! El! El! Csak úgy, céltalan! |
| Verseket súgott a részeg iram… |
| „Szállok!”… Leengedtem az ablakot, |
| s míg sín s kerék szédűlten kattogott, |
| kihajoltam a szélbe. A vonat |
| eggyé vált velem, s belül mind vadabb |
| ujjongás vitt, röpített, őrjitett: |
| forgó tájak zsúfolták szememet, |
| és nem tudtam betelni semmivel, |
| földdel, virággal, ég ligeteivel, |
| bakterházakkal, ringó, suhanó |
| állomásokkal, mennybemutató |
| templomtornyokkal: óriás szivet |
| adott a vágy a magamé helyett |
| a világot ölelni… Vitt a gyors, |
| én meg, ahogy a sín üteme szólt, |
| skandáltam – mit? A semmit. Szavakat. |
| Végtelen, üres anapesztusokat. |
|
Országok és évezredek
| Könyvek, széthurcoltatok a világ |
| minden részébe! Óh, hány agyon át, |
| hány lelken át, poklokon-egeken, |
| hányszor és hová, s mily szeszélyesen, |
| vittetek! Formát és gondolatot, |
| tükröt elém hányat tartottatok, |
| s mily sokfélét, mutatni, mennyivel |
| dúsabb ez az élet, mint az, amely |
| a külső létben belénk ütközik! |
| Sokszor csak rosszúl (vagy jól, de alig) |
| értettem rejtelmes szavaidat, |
| Szellem, te szent, te szárnyaló, s a nagy |
| álmokból, melyek országok felett |
| röpítettek és tűnt évezredek |
| romjai mögé, néha semmi más |
| nem maradt, csak egy zavart látomás, – |
| s a betűzést, szöveged fejteni, |
| hányszor kellett előlről kezdeni! |
|
A teremtett Isten
| A könyvtár volt a hazám, édenem. – |
| sugárzott benne. Amit tér s idő |
| ezer aggyá, millió szenvedő |
| ideggé, sorssá tördelt, itt megint |
| összeállt, és elmondta mind a kínt, |
| el a gyönyört, ami a nyomorúlt |
| egyén, az élet, a ma és a mult |
| lelkén átfutott. Az emberiség |
| így teremti legújabb Istenét, |
| a méltót, a végsőt, az igazit, |
| mialatt magával vitatkozik, |
| vagy, ha van isten, rajta-kívüli, |
| saját magát így nyilvánítja ki, |
| bennünk, általunk – gondoltam, – s ijedt |
| szívvel kerestem jövő helyemet |
| a szolgái közt, akik oly nagyok: |
| szentek, angyalok és arkangyalok. |
|
A Könyv párbajai
| A könyvtár is vita volt és csata, |
| de más, mint a köznapé. Az buta |
| és hazug: az élők a hasznukat |
| nevezték Igazságnak, sunyi, vad, |
| csapdanyitó és bilincscsörgető |
| érveik mögött zsarnok cél s erő |
| leselkedett. A Könyv párbajai |
| másért és máskép folytak, valami |
| Pontosabb Igazságért. Az tele |
| volt érdekkel, és a bandák hite |
| adta hatalmát. Ez érdektelen, |
| és túlmutatott a személyeken. |
| Az rombolta a tekintélyt, de csak |
| a másik portán, s csukta az agyat, |
| mikor nyitotta. Itt a Gondolat |
| maga vizsgálta magát, és szabad |
| maradt, s ellenfélként is jóbarát… |
| Óh, hol vagytok, becsületes csaták?! |
|
…mi van Nyugaton
| Szöktem, külföldre, megint, kifelé, |
| mihelyt lehetett. Hradec Kralové, |
| ahol a bátyám katonáskodott, |
| hamarosan értelmes célt adott |
| a Céltalannak… Ott láttam, milyen |
| hasznos tolmács lehet két idegen |
| között egy harmadik nyelv; s amikor |
| hazakerűltem, szégyeltem, hogy oly |
| csúnya Debrecen, hogy oly elmaradt, |
| s úgy néztem az alföldi falvakat, |
| mint aki tudja, mi van Nyugaton… |
| Máskor meg, ha már úgyis vonaton, |
| rögtönözve elmentem Grácig: a |
| határ nem volt gát a Monarchia |
| népei közt!… Ott egy lány segitett |
| megenni – Ágnes – a kenyeremet, |
| a hazait, a szárazat: …igen |
| rossz koszt járta már, s nem volt egyebem. |
|
Elárvúlás
| Robot és átok lett minden, amit |
| más rótt rám. Órák s vizsgák nyűgeit |
| könnyen vettem, de azt már nehezen, |
| hogy oly szegény, oly szűk az életem, |
| s még nehezebben, hogy, ha más nem ért, |
| csatáznom kelljen az igazamért. |
| Voltunk modernek négyen vagy öten |
| s hadszínterünk folyosó, tanterem, |
| önképzőkör: nemrég még bősz csaták |
| közt védtük Verlaine-t és Szekfű Gyulát |
| s mikor az egyetem megrótta, nagy |
| köszöntővel hódoltunk Adynak, – |
| de a lármának hamar vége lett: |
| félévkor kettes magaviselet |
| s egyéb ilyesmi… Untatott a harc; |
| Ady nem felelt, bántott a kudarc: |
| félrehúzódtam… Dögölj meg, világ!… |
| Magam voltam már, dacos árvaság. |
|
A Nagyerdőn
| A Nagyerdőn, hol most a klinikák, |
| a rejtekeim álltak, dús akác- |
| cserjék, irtások utóda: oda |
| húzódtam. Rút, kopasz táj volt, csupa |
| tönk s tövis, napvert s úttalan; de ha |
| átvergődtem vállmagas sűrüjén, |
| homoktisztás várt bent, a közepén, |
| meg egy belűlről lugassá nyesett, |
| terebély bokor: zöld árnyként esett |
| át lombján a fény. Ott, félmeztelen, |
| sokszor hevertem, könyvön, verseken, |
| jövőn tünődve, őserdőn, bolond |
| istennőkön, elnézve, hogy bolyong |
| lábam ujján a hangya, s hogy lebeg, |
| agancsával égnek, a tölgyesebb |
| erdőrész felé a szarvasbogár, – |
| s nem szűntem örvendezni magamon, |
| hogy ami tetszik, azzá változom. |
|
A Régi játék
| Régi játékom volt ez. Mint gyerek, |
| éreztem már, hogy minden lehetek, |
| ha akarom. De most akarni se |
| kellett: a perc unott véletlene |
| éppúgy rávett, mint a kíváncsiság, |
| a félelem deleje, vagy a vágy, |
| vagy a nyíló, repeső képzelet, |
| hogy a másik, hogy a kettő legyek, |
| én meg a tárgyak, én meg az, ami |
| foglalkoztatott. Tavasz rügyei |
| bujtak az ágból? –: már bodorodott |
| zöld húsomból a bimbó! És ahogy |
| tetszett néha, mily tárház tündököl |
| bennem, mily élet, mily zsúfolt tükör, |
| sokszor úgy féltem, hogy nekem talán |
| nincs is egyéniségem! Tétován |
| néztem szét: színház vagyok, tarkaság, |
| de nem üres-e nélküled, Világ? |
|
Szégyen
| Ha rámjött (szelíd nyavalyatörés |
| vagy ideggörcs) ez a bűvölet, és |
| más is volt jelen, bezártam magam. |
| Ezért lettem lányok előtt olyan |
| félszeg: titkoltam, ami szoritott |
| s noha úgy fájt, mégis boldogitott: |
| resteltem a nagy érzést, komikus |
| kiszolgáltatottságomat, a hús |
| vágyait, bűnét, az izgalmat, a |
| bizonytalanságot, az ostoba |
| kényszert, a cselekvést, a vereség |
| előlegezett kínját, szégyenét: |
| úgy resteltem, hogy még egy parti sakk |
| is vacogtatta a fogaimat: |
| úgy szégyeltem minden személyeset, |
| lelkendezőt, imbolygót, kéteset, – |
| úgy szégyeltem, hogy… költő lettem, és |
| életem ma is gyerekeskedés. |
|
A Megszűnt Én
| De ha nem látták, vagy ha szeretett, |
| aki látta a kényszereimet, |
| aki előtt nem szégyeltem magam, |
| az előtt sose titkoltam, hogyan |
| kábít, mennyire szétszed a világ: |
| mennyire szűkűl, szédül s hogy hal át |
| tudatom a tárgyakba, második |
| személyekbe, mily ősi-primitív |
| áram visz, sodor ma is, éppen úgy, |
| mint amikor még sárkány, szél, vasút |
| voltam, vagy, később, napfényes határ, |
| tücsökdal, csillag és szarvasbogár, |
| minden, ami megtetszett, – az előtt |
| ma se titok, hányszor szétrepülök |
| a semmibe, – merevűl a szemem, |
| szívem lassúl, – és üres testemen |
| hogy zúg át oly istenek gyönyöre, |
| akiknek a Megszűnt Én a neve. |
|
Elmulasztott Ébredés
| Bujj, bujj, zöld ág!… Csak sóvárogtam… A |
| játék komoly volt: rácsa, kapuja |
| csillant, nyílt, aztán valahogy megint |
| eltűnt mindig a tüskelabirint |
| mögött a boldog Kert, az Édené, |
| ahová, jövőm kincsei közé, |
| úgy vágytam legalább belesni már… |
| Bujj, bujj, zöld ág!… – dudoltam, – aki vár, |
| ami ott vár, az arany alma, a |
| tündér s többi áhított csoda |
| ébredjen végre és ébresszen: óh, |
| túlhosszú álom, mutasd a való |
| gyönyörét, Csipkerózsát!… Oly közel |
| volt a titok, hogy nem hihettem el: |
| oly közel a Kert, hogy boldogtalan |
| kételyem maga zárta csak utam… |
| Bujj, bujj, zöld ág, nyisd, rózsám, váradat! |
| – Fent volt, s vártam, hogy keljen a Nap! |
|
Titkos párbeszéd
| S ha igérném, hogy ma odamegyek? |
| – Számolni kezdeném a perceket. |
| Örülnél? Hogy örűlnél? Mennyire? |
| – Ha szeretsz, szíved megszakad bele. |
| S ha mégse lehet, ha nem leszek ott? |
| – Füst s láng bennem is együtt kavarog. |
| Képzeld: máris zörgetem bokrodat! |
| – Nem mozdulok, el ne riasszalak! |
| Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy? |
| – Nap! zöld árny! tücskök! ezüst éjszakák! |
| Mit mond majd az első tekinteted? |
| – Hogy eddig csak hazudni mert neked. |
| Szegény fiú, féltél tőlem, ugye? |
| – Félelmes az isten ígézete! |
| Utad leszek tőle a föld felé. |
| – Az vagy, ígéret, minden gyönyöré! |
| Várj! Ma! Talán! Én se tudom, mi lesz… |
| – Még a boldogság is rettenetes! |
|
A lélek ellen
| Folyton töprengtem. Száz színt tükrözött |
| minden gondolat; s vele, benne nőtt |
| az igazság igénye. Szellemem |
| ugyanekkor célt kívánt. Könyveken, |
| elméleteken rágtam át magam, |
| hogy értsem végre, tudjam, pontosan, |
| az érthetőt, tudhatót. De amit |
| megláttam, a bőrét, a bőreit |
| cserélte folyton, s új nevek alatt |
| értelme a megúnt titok maradt; |
| úgyhogy amikor a Matériát |
| kezdtem tisztelni, ez már bosszuvágy |
| volt a kétely tétlen kincsei és |
| dac, a szegény test daca, tüntetés |
| a túlsok lélek ellen, büszke düh: |
| a szellem fogott vele keserű |
| ostort magára, lángolt, prédikált: |
| hasznot követelt és terrorizált. |
|
A visszatért Túlvilág
| A Túlvilág, melyet hessenteni |
| igyekeztem, átvilágítani, |
| hogy szétrebbenjen, leleplezni, hogy |
| csak kép és árny, foszlott, ingadozott |
| s eltűnt, az Első Mythológia, |
| a papi, s én majdnem rösteltem a |
| túlgyors diadalt, hogy az Isten oly |
| könnyen meghátrált. Észszerű, komoly |
| világ vett körűl. Eleinte csak |
| mi laktuk, ketten, Én és az Anyag; |
| de az Anyag Tulajdonságai |
| és a lélektan istennélküli |
| nevek alatt éppoly hamar megint |
| visszahoztak mindent, s lett újra Kint, |
| lett újra Bent, lett metafizika |
| és térdhajtás, – csakhogy most rögtön a |
| bőrömön túl kezdődött, igen, ott |
| kezdődött már Túlvilág és Titok. |
|
Menekülés
| Sóváran néztem a primitivek |
| boldogságát s az egykönyvűeket, |
| de, tudtam bár és jól tudtam, merev |
| szabály szerint, működő képletet |
| anyagra, fejlődésre, bármire, |
| az osztatlan szabadságot sose |
| kívántam úgy, mint akkor. Valahogy |
| ösztöneim ellen acsarkodott |
| bennem az ész, azok meg ellene: |
| így aztán, mikor a dolgok szive |
| hívott döntésre, kivételeket |
| állítgattam fel, pót-tételeket, |
| szerettem így, érveltem úgy, csupa |
| ellentmondás és csupa logika: |
| láttam, mi tud csak erőt adni, de |
| az árába nem nyughattam bele |
| s lelkem, mert győznie nem sikerűlt, |
| végleg a költészetbe menekűlt. |
|
Készséges halhatatlanok
| Voltak nem-földi barátaim. A |
| többiek, osztálytársaim, csupa |
| élő, halandó fiú volt, tehát |
| kényeskedő és önző társaság: |
| nem rendelkeztem velük… Azokat |
| ellenben, a halhatatlanokat, |
| hívnom se kellett s jöttek; (bár, igaz, |
| többnyire csak a félvérek, meg az |
| alsóbbrendűek, Pán és a Faunok)… |
| A Nagyerdőn át patás Centaurok |
| kísértek Pallagra, s egy Őzike |
| (utóbbi oly szép, hogy csak hitrege, |
| csak az lehetett!); a fákból Dryád |
| bujt elő; s a Párkák zord hármasát, |
| Klothót és Lacheziszt és Atroposzt, |
| naponta láttam… Kalypszót viszont |
| csak képeken, úgy szerettem bele… |
| Kalypszó: nem gyönyörű a neve? |
|
Gilgames és barbárai
| Később barbárok is vonzottak. Úgy |
| megszerettem például Enkidut, |
| a babiloni vadembert, ahogy |
| Prometheust és a Ciklopokat. Ott |
| voltam a réten, mikor a nemes |
| király, másik barátom, Gilgames, |
| elibe küldte a Városi Nőt, |
| hogy még kint, Uruk falai előtt, |
| megrontsa a hőst. Tudtam, hogy mese, |
| de egész sorsát átéltem vele: |
| nehéz erejét, a gyermeki agy |
| bámész mozgását, nagy szíve riadt |
| döngését; mint ő, értettem a fák, |
| állatok és a szellemek szavát; |
| s mikor kikeltünk a nő hatnapos |
| kapcsából, mint ő, az én mámoros |
| lelkem is szégyenkezve zokogott: |
| elhúzódtak tőlünk az állatok. |
|
Kalypszó
| Kalypszó istennő volt. „Rejtelek!”, |
| „Titkollak!”, súgta, és ez lehetett, |
| legfőbb varázs: a Szerelem maga |
| vállalt, s biztatott, hogy nem árul el. |
| Egybe is kötöttem mindenkivel, |
| aki nő volt, szép s ismeretlen. Óh, |
| hány sugár szőtt, s hányat te, ragyogó |
| káprázatom! Ha a Nemzetiben |
| új csillag tűnt fel, dobbant a szivem: |
| mint te, az is csak név volt, puszta név, |
| de, hogy nem láttam, a tény épp elég |
| ürügy eggyé-álmodni teveled, |
| hiszen téged sem ismerhettelek, |
| mégis szerettél… Kalypszó, Titok, |
| óh, szűntelen játék, te, álmodott, |
| ma is te vagy a szövetségesem: |
| szégyelek élni… Rejts el, Rejtelem! |
|
Szentírások Népköltészete
| Gilgamesék kőbeírt eposzát |
| a Nagyerdőn olvastam… A királyt |
| azért szerettem meg, mert Enkidut |
| szerette s úgy siratta!… Sok hazug |
| ábránd után vad vígasz lett ez a |
| vígasztalan, teljes tragédia, |
| és roppant tárház nyílt elém vele, |
| a Szentírások Népköltészete, |
| képzelet, amely nem kívánt hitet, |
| a szörnyeiben mosolygó Kelet. |
| És ez egészen enyém volt, enyém, |
| teljes Igazság, mert csak Költemény, |
| mert fürkész, mert érdeknélküli és |
| mert oly sötét. Valahogy az egész, |
| ahogy én, még emberelőtti volt, |
| s hangjában oly szörnyű-fekete-zord, |
| mint egy még-régibb s nem-szent biblia. |
| Az is volt, Ősök Ősének szava. |
|
Enkidu üzenete
| Míg Enkidu élt: keze a kezem, |
| szíve a szívem! Az érzékiség |
| csömörében egy vadbika tökét, |
| ahogy kivágta, forrón, véresen |
| csapta bele az égi Szerelem |
| arcába. (Óh, énbennem is milyen |
| dühök gyúltak már!) És a szörnyü hős |
| mily könnyen sírt (akár én!); és erős |
| testét (mint otthon húgomat a láz) |
| hogy megszállta a lassú sorvadás: |
| nagyon a rokonom volt!… Mamika |
| módján (egy lyukon át) hallotta a |
| sírok lakóit, s férges álmai |
| jöttek – De, jaj, mikor már ő beszélt |
| a föld alól, s csak sírt, nem mondva, mért: |
| csak akkor hittünk, borzadva, neki, |
| és kirohantunk – van-e még remény? – |
| a sivatagba, Gilgames meg én. |
|
Sivatagban
| Nap szólt: „Kik vagytok, csont-bőr vándorok?” |
| A hideg éj: „Fogatok nem vacog?” |
| Száz tüske: „Nem fáj?” Vad kövek: „Hova?” |
| Förgeteg évek: „Megállás soha?” |
| S mind együtt: „Arcotok szél cserzi ki, |
| térdetek mint a teve térdei, |
| mért futtok, férges hús, ti, szomorú |
| lelkek, mi rém űz, milyen iszonyú?” |
| És mi feleltünk: „Lelkek, vándorok, |
| hogyne vacognánk, sebző ostorok |
| hogyne vernének, napfény, jégeső |
| hogyne cserzene, szúrna tüske, kő, |
| hogyne futnánk, s mint teve térdei |
| hogyne volnánk, vagy mint föld férgei, |
| hogyne futnók a Rémet, Iszonyút, |
| mikor láttuk meghalni Enkidut!” |
| „Ezért futtok?” „Előle!” „S még miért?” |
| „Futunk, ha van, az Örök Életért!” |
|
Verkli
| Közben háború és hétköznapok. |
| Könyvek. Szerelem. A verkli forog. |
| Könyvek. És tavasz. Hajnalka beteg. |
| Erősebb minuszos szemüveget |
| rendel az orvos. Nyár Tiszabecsen. |
| Béber bevonul. S megint szerelem. |
| S to glükümálon, és kórházvonat. |
| S könyvek megint, Peer Gynt, és új mozik, |
| s a sötétben két szem találkozik, |
| s őszi hold kél, szívek zűrzavara, |
| s óh, égő avar esti illata! |
| Aztán Soracte stet nive candidum. |
| S varjú mondja: Kár, s ágyú bőgi: Bum! |
| S könyvek, szerelem és könyvek megint, |
| és verkli bent és verkli odakint… |
| S Hang kérdi: „Hol vagy, végső értelem?” |
| S felel: „Túl az Égverő Hegyeken!” |
|
A Halál Tengere
| Égverő Hegyek. Lent szűk alagút. |
| Ott találtuk Szidari Szabitut. |
| Gilgames szólt: „Istennő, átjutok? |
| S ott mi vár?” „Menj: hét év, és megtudod!” |
| Zegzugos, sötét akna nyílt elénk. |
| Mentünk. Egy év kioltotta a fényt. |
| Mentünk. Mindenütt egyforma sötét. |
| Éj, csönd. És elmult a második év. |
| Mentünk. Mindenütt egyforma sötét. |
| Éj, csönd, más semmi. A harmadik év. |
| Mentünk. Mindenütt egyforma sötét. |
| Éj, csönd, más semmi. A negyedik év. |
| Mentünk. Mindenütt egyforma sötét. |
| Éj, csönd, más semmi. Az ötödik év. |
| Mentünk. Nagymessze az akna sötét |
| végén fénypont gyúlt. A hatodik év. |
| Mentünk. Hét év. Kiléptünk! – És, ime, |
| előttünk állt a Halál Tengere. |
|
Ébredés
| A világ döglött. Mért? Ki így, ki úgy |
| magyarázta. Nyolcadikos fiúk, |
| hetedikesek álltak sor alá. |
| Igyekeztem nem gondolni reá, |
| hogy engem is érhet baj, valami. |
| Már az olasz frontról jött meg Zoli, |
| ifjú zászlós; aludt, alig beszélt; |
| végigolvasta a Vanity Fair-t: |
| „Kitűnő!”, mondta, és ment, vissza. Oly |
| szófukar lett, oly egykedvű-komoly, |
| hogy ijesztett. Mit vártam? A csodát, |
| a hírt, hogy mindez agyrém, butaság: |
| háború nincs, nem is volt, nem igaz! |
| Rémálom? Óh, én jól tudtam, mi az: |
| majd felébredünk!… Nekem más, Ady |
| s Babits volt fontos, és nem a hadi |
| érettségi… No de ébredtem is: |
| kezemben puska, a ruhám komisz!
|
|
Csakhogy jutalmul
| Akkor ijedtem meg csak igazán! |
| Tündérálom lett, bármi rakta rám |
| addig a bilincseit; mert ez, ez, |
| ez a robot, ez a rettenetes, |
| – éreztem – ez a vég. Mint számüzött |
| esengtem vissza, és könnyek között, |
| könyveimhez, az osztályba, haza, |
| de legfőképen Dienes Kata |
| szobájába. Aztán, átkozva, hogy |
| itt csak egy segít, az, hogyha tudok, |
| tanúlni kezdtem… S kínod segitett, |
| kényszer-dac, te, te kétségbeesett: |
| lebírtál börtönt, poklot, ördögöt |
| s rangelsőként végezted hatvanöt |
| önkéntes közt a tiszti iskolát, |
| csakhogy jutalmul tíz perccel tovább |
| láthasd naponta még, akit szeretsz, |
| Szabó Lőrinc hadapród tizedes! |
|
Semmi és Soha
| Be más lélek volnék ma, ha, amit |
| annyiszor megálmodtam, fényeit |
| benned is gyujtva átcsap elbüvölt |
| testünkön az a láng, mely a gyönyört, |
| megosztva, csak növeli! Át, igen, |
| és akkor! Ha rögtön a végtelen |
| békét adja, vágy, lelkifurdalás, |
| sőt semmi helyett a teljes varázst |
| adja a boldog első szerelem!… |
| Tavasz üdve, valóság: szüntelen |
| azt siratom!… S te, te csak alkalom |
| lettél a veszteségre: én tudom |
| talán a legkevésbé, ki-mi vagy: |
| káprázatom voltál csak, s mialatt |
| szőttelek, el is eresztettelek: |
| te akartad így, s így lett a neved |
| s ami lehettél volna valaha, |
| így lett lassan mind Semmi és Soha |
|
Mit szóltam volna?
| Vajjon mit szóltam volna, ha tudom, |
| hogy kik kísérnek majd az utamon |
| s kik maradnak el? Hittem volna, ha |
| rámutat egy kéz egy kis falura, |
| hogy ott egy lány, már asszony, s gyermekem |
| attól lesz, kettő? S hogy, amit sosem |
| vettem, vehettem egész komolyan, |
| van tündér, és királylány, csakugyan? |
| Hol voltak? S hol ti, drága többiek, |
| kik szerettek, akiket szeretek, |
| mik voltatok és mit csináltatok, |
| amikor én még dehogy rajtatok, |
| csak álmokon tünődtem? Még kivel, |
| s mint szél a hímport, hova visz, kever |
| röpítő sorsunk? És mi lesz a vég?… |
| Tücsökdaltól szárnyal a nyári rét |
| és megint virít… Virágok, szivek, |
| bocsássátok meg az életemet! |
|
Ez már kereszt
| Mi voltam? A szivacs szomja. Nehéz |
| vonzások álma. Vagy emléke? Kész |
| elmélet, mely, ragasztott szárnyait |
| zuhanni látva csak csodálkozik. |
| Bizonytalanság, s düh miatta, dac; |
| befelé sajgó, szüntelen panasz: |
| kagyló-lélek, melynek kérge ha volt, |
| héja, legfeljebb kölcsön. A legutóbb |
| olvasott könyv óriás szavai |
| és törpe tapasztalat. Piaci |
| kofák között szokrateszi vita |
| s megfutamodás: a tett undora. |
| Sok félreértés és még több magány. |
| A kétely merengése önmagán |
| s a világon. És gyönyörvágy, melyet |
| bő vér szít és még bővebb képzelet, |
| majd önvád tapos. Mi voltam? Ez, és |
| ez már kereszt és megfeszíttetés. |
|
Gyász-zene
| Legnagyobb szomorúság, csak a te |
| mérgeid üdítettek. Gyász-zene, |
| saját kínodba némuló, veled |
| szállt csak gyötört szívemre enyhület, |
| tragédiák, külső feketeség, |
| csak ti födtétek el a magamét, |
| csak te, csak ti, – valami Végzetet |
| akarhattam, azt hiszem, veletek |
| rettenteni, észretéríteni, |
| megbélyegezni, talán Őt, aki |
| (bár létét is tagadtam) szüntelen |
| játszott, iszonyú partner, ellenem: |
| így vitt pokolba minden égi út, |
| így lettem én is egyre iszonyúbb: |
| csak sírni volt lelkemnek ereje |
| s a cselekvést rágalmaztam vele, |
| így büntetve saját eszeveszett |
| gyöngeségemet s – tán – önzésemet. |
|
|