Tutajon

Új áradás, most túl az Ipolyon. – Kifogott ajtó volt a tutajom, ág az evezőm. A hepehupás legelőn, mint átlátszó, óriás fény-tó, állt a víz. Félméterre a földtől, néhol meg csak arasznyira, kék nyárban, mely szikrázott, lobogott, gyémánt csöndben, mely körülcsobogott, lebegtem, ösvény, fű s virág felett, dehogy ott – az egész világ felett. És le se kellett hunyni a szemem, álom gyúlt át minden érzékemen, álom, amilyet az ópium ad, álom, melyben néma kéj simogat, álom, mely élő falakon visz át, álom, mely csupa tükrös bujaság, álom, amelyben ég s föld tündököl és egész testünk hangtalan gyönyör.