Nap napra telt

Nap napra telt, év évre: rengeteg hátán, ahogy a kontinenseket, vitt a forgó Föld, róva régi s új köreit, éppoly lankadatlanúl, mint a magáét a percmutató a vekkerünkön. „Karácsonyfa! Hó!” – tapsolt Hajnalka húgom; de mire kinéztem, már virága, levele buggyant az ágnak, gyümölcs ért, lehullt, s új hó esett s új karácsonyfa gyult. Így tűnt s jött minden, ismétlődve, ma, tegnap, holnap, játék és iskola, apám munkája s hogy sírt anyuka, hogy elveszett, hogy meglett a cica, mindig más és mindig ugyanaz a forgó körhinta, nappal, éjszaka: így repült a Mindenség ütemén a Föld, és rajta, mit sem sejtve, én.