Porcellánkutya

Nem! Azt soha! Zokogtam. Mit tegyek? „Miatyánk, isten…” Már esteledett, s anyám se kapott festéket sehol. Ekkor, mint később, bajban, annyiszor, fény gyúlt bennem, gyors és kész gondolat: ki a kertbe és vissza! Szirmokat hoztam, levelet, ami volt, virág, mindent, füvet, pipacsot, violát, s mialatt lelkem jobban tündökölt, mint a lámpánk, bedörzsöltem a zöld, piros, sárga s egyéb nedveket a papírba, a képekbe, ahova épp kívánkoztak. „Derék fiu vagy,” simogatta meg égő arcomat Márta néni. A porcellánkutyát, mit ekkor kaptam, vagy húsz éven át megőrizte az emlék öröme. Akkor eltört. Ez a története.