Vesztett boldogság

Reggel! boldogság! béke! glória! Úgy ébredtem, mint az Isten fia, kedvenc fia. Egy roppant perc alatt végigéltem jövendő sorsomat, s már szólni akartam, hogy: „Anyuka, tessék csak jönni”; de, hogy kezem a párna alá ért, megállt, elakadt a szívem: hol a gyémánt?!… Iszonyat fagyott végig karomon, testemen; s előbb remélve, majd reménytelen dobáltam szét párnákat, takarót, százszor is; és hiába… Becsapott, becsapott a – nem mertem mondani, ki csapott be… Azt az éjszakai ébredést csak álmodtam hát?!… Egész napom csönd volt és kétségbeesés és sóhaj: „Mért hagytál el, Istenem?”… Lassan mégis begyógyult a sebem.