Ima a gyémántért

Szegények voltunk. „Imádkozz!…” Anyám már sokat sírt. Egy este azután, látva, hogy rajta nem segít az Ég s átvéve lelke száz sajgó sebét, kigyulladt szívvel és könnyek között, próféta, ki csodáért könyörög s Istenbe szédűl, én kezdtem imát. Ágyamban térdeltem, órákon át. „Kérj s megadatik”…? Hát én kértem! És, hogy egyszerre minden nélkülözés megszűnjék s mi ne szenvedjünk tovább, egy nagy gyémántot kértem, akkorát, mint az öklöm! „Istenem, add meg, add, hogy legyen reggel a párnám alatt, legyen itt a kincs!”… A magas eget, lábuknál húztam le a szenteket: „Ezer miatyánkot mondok, ha kell, – míg meg nem áldasz, nem engedlek el!”