Dsungel

Ssö-ssö, huj-huj, nyihaha: vonatok tolattak, a szél süvöltve csapott a felhők közé, büszke paripa nyerített és mint saját lovasa igazságot osztott: én, egymagam nép, király, és ló; majd óvatosan lestem a palánk görcs-lyukain át a szomszéd dsungelt: oroszlán szagát hozta a tyúkól: ujjam mereven előrenyúlt, s mintha az életem függött volna tőle, oly gondosan célzott, és lőtt! S mindez volt, csakugyan, így volt, én voltam az egész világ; s csak ha megláttak, vagy anyám szavát hallottam, hogy lekvár vagy méz legyen – „Felelj már!” – a karéj kenyeremen: csak akkor hallgattam el, morcosan, és egyre jobban szégyeltem magam.