Balassagyarmat
| Balassagyarmat – óh, hogy szeretem! |
| Legszebb ott volt fiatal életem, |
| ott nem bántott talán még semmi se |
| (s ha bántott, rögtön gyógyult a sebe). |
| Véletlen, hogy apámat épp oda |
| vezényelte a vasút. Nekem a |
| folyó tetszett legjobban, az Ipoly. |
| „Csupa örvény: sikoltasz, s már sodor!” – |
| mondták a nagyok… Örvény – ez a szó |
| a mesékbe vitt, oda, ahol a jó |
| tündér lakott, s a gonosz, s a csodás |
| királylány, s a lángtorkú óriás, |
| és Isten, s az ördögök-angyalok. |
| Örvény volt nekem a világ s titok. |
| Hogy hittem még! –: látóhatáromon |
| úgy élt a sárkány, mint egy rossz rokon, |
| épp úgy élt, csak egy kicsit távolabb, |
| mint mi a Templom-utca 10 alatt. |
|
Templom-utca 10
| Templom-utca 10? Csak rágondolok. |
| Zár, kapu enged, árnyként suhogok, |
| s ugyanakkor döngő falak között |
| a kapualjat megrázva döcög |
| egy régi szekér. Nefelejcs, dáliák. |
| Saját magamban haladok tovább. |
| Tornác épül, derékszögben törik, |
| vadszöllő rakja föl hullt díszeit, |
| hátul, a kertben, ébred a liliom, |
| s negyvenéves nyár gyúl egy ablakon. |
| Átcsapok az üvegen, mint a fény. |
| A konyhában az anyám jön elém, |
| kísértet, mint én. Bent még két szoba: |
| itt fekszem (orbánc!), ott bámulom a |
| szikrázó karácsonyfát… – Állj, ki vagy?! – |
| Az Egyedüli Jelen. – A tudat? – |
| Az Idők Együtt. – Mehetsz!… – Mint a víz, |
| fut s áll a tükröd, Templom-utca 10! |
|
Csak ami Volt
| Tűnt évek őre, add áldó kezed, |
| s kalauzolj, édes Emlékezet! |
| A jelen? Nincs. Csak az Van, ami Volt, |
| csak amit megjegyeztél. Az Ipolyt, |
| azt ma is látod! És a bóbitás |
| nádszálat, melynek kicsi volt a ház, |
| amikor hazavittem. És a sok |
| forgót, örvényt. Télen a farkasok |
| nyomát a hóban. Nyáron a füzet |
| s az árnyát, s élő tükrét, a vizet, |
| mely áll, ha fut is, és fut, noha áll, |
| s mint az Idő, oly tréfákat csinál. |
| Sok mindent megőriztél: meredek |
| partot, ahol hasaltunk, az öreg |
| kotlót, aki kacsákat kelt ki… Nyiss, |
| nyiss most ablakot rájuk, drága, friss |
| képeid aggasd körém: életem, |
| be gazdag vagy, mihelyt emlékezem! |
|
Napfény és vihar
| Voltak nevek, katlanként kondulók, |
| voltak fiúk, pokolba indulók, |
| voltak szomszédok, vad haramiák, |
| lapátkezű, lapátnyelvű kofák, |
| voltak vasvillák, rettenetesek, |
| voltak verő, görcsbehúzó szemek, |
| voltak koldusok, vakok, reszketők, |
| voltak holdkóros, macskás háztetők, |
| voltak árnyak, az ördög leplei, |
| volt kis mécsem, őket hessenteni, |
| voltak napok, mint álmodott mesék, |
| s olyan hosszúak, akár ma egy év, |
| volt, négy kerítés közt, egy végtelen, |
| volt kertünkben egy púpos jégverem, |
| ősszel tar fejét zörgette a mák, |
| dob, trombita, jöttek a katonák, |
| és minden új volt, napfény és vihar, |
| minden egyszerre rend és zűrzavar. |
|
Csipkefüggöny
| Csipkefüggöny az ablakunk előtt, |
| fehér zuhatag. Hogyha délelőtt |
| besütött a nap, arany szédület |
| imbolygott rajta, s még légiesebb |
| lett a libegő lepke-szövedék. |
| Elnéztem a figuráit, a két |
| szögletes vadászt meg a lányokat |
| s szerettem volna, hogy mozduljanak |
| végre, és hogy legyen történetük. |
| Néha alája bújtam: mindenütt |
| álom vett körül, piciny ablakok, |
| virágzó minták, tündér-alakok, |
| valami s mégis semmi: az egész |
| olyan volt, mint egy álló hóesés. |
| Máskor meg, míg az arabeszkeket |
| nézegettem, mint habzó felleget |
| hajtottam, szárnyaimat: hadd vigyen! – |
| s szinte vártam, hogy elrepül velem. |
|
Mamika szellemei
| Bejárónőnk, Mamika, az öreg, |
| hozta házunkba a szellemeket. |
| Lelkeket hívott vissza és haza |
| háromlábú, kerek faasztala, |
| s ő beszélgetett velük. Még kicsi |
| lehettem, mikor elkezdte, csacsi, |
| öt-hatéves, ámuldozó gyerek. |
| S jöttek házunkba mások, öregek |
| s fiatalok, a vasútról Nagyék, |
| és imádkoztak, és a tenyerét |
| rátette mind a kis asztalra, és |
| kezdődött a napi szellemezés: |
| koppantás, egy: nem, ha kettő: igen, |
| kérdések s válasz, így, primitiven… |
| Ünnep volt (s néha egy kis félelem) |
| az egész ház… Tér, idő, végtelen |
| éj-nap folyton köröttem suhogott: |
| fekete árnyak, fehér angyalok. |
|
Túlvilág felé
| Ez Gyarmaton volt, a szellemezés, |
| ott kezdődött. De saját magam, és |
| még húsz év mulva, harminc mulva is |
| szellemeztem, játékból, sőt komisz |
| tréfákkal sértve anyámat, aki |
| az egészet tán még ma is hiszi… |
| Nekem az ős, érdekes babona |
| tetszett csak, később; de azokban a |
| régi napokban a hitem is élt. |
| Istennel a Szellem jól összefért, |
| s mintha nem volna elég egy világ, |
| másiknak nyitogatta kapuját… |
| Képzelem, tehát lehet: innen a |
| makacs hitem gyökeréé, hogy az |
| anyag s erő mégiscsak ugyanaz, |
| örök utamé a túlvilág felé. |
|
Az asztal táncolt
| Az asztal táncolt, reccsent, kopogott, |
| néha a szobán is körbe futott, |
| lábai közt áttetsző kezeket |
| láttam, tolongó kísérteteket, |
| amint mozgatják: mind erőlködik, |
| hogy, barátilag, mondjon valamit, |
| intést, biztatást… Néha-néha rossz |
| szellem jött a hivásra és gonosz |
| zűrzavar támadt… Egyszer, hogy van-e |
| csakugyan Isten, az asztal dühe, |
| a kérdésre a válasz, szörnyü volt: |
| toporzékolt, ugrált, földig hajolt |
| és elhallgatott… Aznap sok imát |
| mondtunk és nem szellemeztünk tovább… |
| De általában nem volt félni mit, |
| az ember hallhatta halottjait, |
| rokonait: ők, sok jóakaróm, |
| voltak éjszaka párnám s takaróm. |
|
Mesék és veszélyek
| Volt egy nagy meséskönyvem. Kép, szöveg |
| minden zegzugot benépesitett |
| égen és földön és a föld alatt: |
| láthatókat, láthatatlanokat |
| megmutatott, mindent, ami Lehet, |
| ami csak Volt s Van. Isten-hitemet |
| kezdte volna ki a kétely, hogy a |
| hétfejű sárkány s bármilyen csoda |
| csak kitalálás: alsóbbrendüek |
| voltak ugyan a Szörnyek, Szellemek, |
| Óriások s a Halál, – de ahogy |
| lehettek ördögök meg angyalok, |
| voltak ők is! Hogyne! Oly biztosan, |
| hogy úgy féltem, úgy éreztem magam |
| a világban, ahogy egy lepke él |
| vagy egy légy a fecskék közt: végveszély |
| minden perc: nem tudni, mi lesz velünk, |
| bár, egyszer, majd csak égbe kerülünk! |
|
A külső rossz
| Ez rossz volt, ez a szörnyű, szüntelen |
| kiszolgáltatottság, a félelem, |
| hogy hiába vannak jó szellemek, |
| több a gonosz, s jönnek kísértetek, |
| jöhet a farkas, és jön a kutya, |
| a veszett kutya, a vadult bika, |
| az utcán is (ahogy álmunkban!)… És |
| csakhamar hozzájuk társult a pénz, |
| a pénz réme, hogy nincs, s dühös szavak, |
| s ujak, másfélék, technikaiak, |
| hogy karambol, és hogy nem működött |
| a szemafor és apám elütött |
| valakit!… S a torokgyík réme, s a |
| rossz fiúké… S később az iskola |
| rémei, s a még újabbak: ahogy |
| nőttem, úgy nőtt a Rém is, – pedig, ott |
| s akkor, még csak külső rossz rémitett, |
| nem lángtrónunk, a lelkiismeret. |
|
Dsungel
| Ssö-ssö, huj-huj, nyihaha: vonatok |
| tolattak, a szél süvöltve csapott |
| a felhők közé, büszke paripa |
| nyerített és mint saját lovasa |
| igazságot osztott: én, egymagam |
| nép, király, és ló; majd óvatosan |
| lestem a palánk görcs-lyukain át |
| a szomszéd dsungelt: oroszlán szagát |
| hozta a tyúkól: ujjam mereven |
| előrenyúlt, s mintha az életem |
| függött volna tőle, oly gondosan |
| célzott, és lőtt! S mindez volt, csakugyan, |
| így volt, én voltam az egész világ; |
| s csak ha megláttak, vagy anyám szavát |
| hallottam, hogy lekvár vagy méz legyen |
| – „Felelj már!” – a karéj kenyeremen: |
| csak akkor hallgattam el, morcosan, |
| és egyre jobban szégyeltem magam. |
|
Anyám dalolt
| Anyám dalolt. Legtöbbször szomorú |
| szövegeket. A megfagyott fiú |
| szívszaggató volt, s édes-kedves a |
| fekete tóban fürdő kis kacsa. |
| De a legjobban az tetszett, ahogy |
| a Lengyel Himnuszt – szinte lobogott, |
| mikor azt énekelte: oly üdén |
| szárnyalt a hangja, s oly szomoru fény |
| ragyogta be, hogy szívem reszketett, |
| s bár azt se tudtam, kik a lengyelek, |
| letérdeltem (így biztosan nagyobb |
| foganatja lesz!): háromszor csapott |
| égig a hang, a szent oltár előtt, |
| a térdrehullásnál, s amikor Őt, |
| Istent kértük: „Szabad hazánkat, óh, |
| add vissza nékünk!…” S hogy a zokogó |
| ima elnémult, csend lett, nagy szünet. |
| Ez után csak hallgatni lehetett. |
|
Fehér liliomszál
| A János vitézt s azt, hogy Fürdik a |
| holdvilág, szintén tudta anyuka, |
| s ha jókedve volt, néha – mialatt |
| főzött, – játszott is, s egy-egy mozdulat, |
| amit tett, egy-egy lépése, vagy egy |
| kacsintása tündéri életet |
| adott az énekeinek. Fehér |
| liliomszál, dudolta, és kacér |
| rémülettel ugorva máris ott |
| volt a Tiszában, megtámaszkodott, |
| a szöveg szerint, ezüst semmivel |
| mosdott és arany nem-tudom-mivel, |
| s az ördög a kosarába tette, és |
| ő fickándozott, az meg vitte, és |
| hogy végül táncot vezényelt a dal, |
| felkapta (hisz még friss volt, fiatal) |
|
violáit, Hajnalkát s engemet, |
| s forgott velünk, és sírt, és nevetett. |
|
Sokféle nép
| Sokféle népet láttam. Dáridó |
| a magyarnak! A vásáros zsidó |
| titokzatos volt, göndör pájeszét |
| csúfolták, és nevették az eszét. |
| A város végén sátoros cigány – |
| „Vigyázz, még ellop!” mondta az anyám, |
| „kivágja nyelved és úgy kényszerít, |
| hogy koldulj neki!” Nagy, nyurga, szelíd |
| drótostót lépegetett halina- |
| nadrágjában, tündöklő bádogok |
| zörögtek a hátán, üveglapok, |
| csirizes doboz – messzi föld fia, |
| látszott, milyen jól esik neki a |
| leves, amit a négy pénz-hez kapott. |
| De legérdekesebb a köszörűs |
| szerszáma volt, a korong: az a tűz, |
| amely a forgó kőből pattogott, |
| poklot kötött össze és csillagot! |
|
A tél rajzai
| A tél rajzolt. Száz fehér-fekete |
| vázlatán a bokrok szerkezete |
| s a nagy fák sok törékeny ág-boga |
| oly gyönyörű volt, hó és zuzmara |
| olyan dús dísz, hogy szemem-szám elállt. |
| Próbáltam utánozni a csodát, |
| a gondos művészetet, amivel |
| szépségeiket fedeztette fel; |
| de a ceruzám ügyetlen maradt. |
| Hány árnyalatot, hány új vonalat |
| kapott egy dőlt kerítés! És milyen |
| tisztán mutatta, mily érzékenyen |
| a hó a cinkék s varjak lábnyomát, |
| s ahol meggyűlt, a szél örvényeit! |
| Szép volt a táj, a szó, hogy: „Havazik!”, |
| még ünnep, s volt szenünk, fűteni, fánk, |
| mégis borzadtam tőle: emberek |
| fagytak meg télen s éhes verebek. |
|
A befagyott Ipolyon
| Korcsolyáztam. Előbb fakorcsolyán, |
| aztán igazin. Még csak tétován |
| mozogtam a befagyott Ipolyon, |
| s féltem a forgóktól: sok helyt bizony |
| vékony volt a jég, süllyedt, recsegett |
| s visszahajolva szinte röpitett, |
| ha rátévedtünk. Ilyen helyeken |
| lyukat kereső, tátogó halak |
| villogtak az áttetsző zöld alatt, |
| de többnyire fenékig mereven |
| állt a dermedt víz, s én kényelmesen |
| kacsáztam ide-oda… Szárnyamat |
| (a kabátomét) széttártam, kevély |
| vitorlaként, dőljön bele a szél: |
| repülés volt ez is, tükörsima |
| semmiben a repülés mámora, |
| s míg nyeltem a hó csapó pelyheit, |
| a kalandvágy mindig messzebbre vitt. |
|
Halál Torka
| Hangok a jégen. „Szörnyű! Beszakadt |
| a Katlan-Gödör!” És: „Kürtös patak”, |
| hallottam, s „Halál Torka!” „Plédeket!”, |
| kiabálták. „Négy fiú ott veszett,” |
| sírta valaki. „Csak egy,” tudta más; |
| – és máris indult tíz-húsz korcsolyás |
| férfi, csáklyákkal, föl az Ipolyon. |
| Utánuk én, kacsázó izgalom, |
| bukdácsolva, a gyors nagyok megett |
| hatéves sereghajtó. Őrület |
| vette eszemet. Hogy? Katlan-Gödör? |
| Pokol csattant-borzongott benne föl, |
| úgy kongott a hang a szó közepén. |
| A szél szembe fujt. Fáztam. De a rém |
| hajtott, húzott. Ijesztett a magány |
| a kanyarban. A felső híd után |
| már sehol senki. Vissza? Hol vagyok? |
| A látomás előrét kongatott! |
|
A szép borzadály
| Neki hát! Oldalt nagy, havas sikok. |
| Előre! Ott majd mindent megtudok. |
| Varjak. Bokám fájt. Nem fűtött erő |
| soha még ily vad. Az esteledő |
| táj rám szürkült. Hol a Kürtös patak? |
| Az Ipoly jól mutatta az utat, |
| hátra, előre. Otthon anyuka |
| hogy sirat már! De a Kürt meg az a |
| Katlan, a titok, a szép borzadály |
| közeledett, az örvény, a Halál, |
| melynek Torka van, – van neki, biztosan, |
| hiszen mondták! Összeszedtem magam |
| s tovább vergődtem. Sokszor lépni is |
| alig lehetett, félúton a friss |
| hó úgy befujta az egész folyót… |
| S ekkor a ködből gyors árnyak, hahók, – |
| s elzúgott mellettem – nagy pillanat! – |
| de visszafelé – a mentőcsapat. |
|
Tovább
| Megkönnyebbűltem. A karonfogott, |
| pókrócbacsavart, rummal itatott |
| négy gyerek élt hát – a részleteket |
| később tudtuk meg –: egyik sem beteg, |
| sőt, ime, mind a lábán megy haza!… |
| Mehetek én is… De a Katlan, a |
| nagy káprázat, s a másik, a Patak, |
| a szépnevű –? Óh, boldog iszonyat! |
| Mit tegyek? A rém nem nyelt senkit el, |
| de azért megvan, ott van, s látni kell, |
| látnom kell: még ma: ha már itt vagyok, |
| ki kell bírnom ezt a kis darabot, |
| a kis utat a kongó Gödörig, |
| ami hátra van!… Poklok lángjait |
| láttam egy Kondér alatt, s jegeket, |
| szakadékot, bíbor örvényeket, |
| és zöld Vadászt, amint kürtjébe fúj… |
| S kacsáztam tovább, lankadatlanúl. |
|
Lyukak a homályban
| És most már nem ijesztett a vidék, |
| s hogy meg-megreccsent alattam a jég, |
| s a gondolat, hogy farkas is jöhet: |
| zergetollas apród integetett, |
| fürge vadász, ki a folyó s a hegy |
| közt futárkodik (bár mindig csak egy |
| irányban: onnan ide)… Kürtszava |
| szinte zendűl már… Tűzvész meg ez a |
| karcsú legény állt előttem, mikor |
| hirtelen jobbra fordult az Ipoly |
| s én megérkeztem… És mit kaptam? Oly |
| üres minden: se vadász, se pokol!… |
| Kaptam tudást, amely semmit sem ért, |
| valóságot kínokért s álmokért, |
| szűk árkot, nádast, derengő öbölt, |
| Kürtös patakot és Katlan-Gödört: |
| lyukakat a homályban. Semmi mást. – |
| S otthon vérhányást, torokgyulladást. |
|
Ipoly fűzei
| Ipoly füzei, karcsú, szép füzek, |
| s ti, öregek, roskadtak, görcsösek, |
| tele friss hajtásokkal, szeretem |
| nézni: sok forgó leveleteken, |
| mely kócos fürtökben a vízig ér, |
| hogy villózik egymásba zöld-fehér- |
| szürke fényetek. Ennyi csak, ez a |
| kis színjáték, mit a part vándora |
| tőletek kaphat. Kilométerek |
| múlnak, gyalog, csónakon, s titeket |
| lát csak a szem, horgászok bús sorát, |
| mely nem a halat nézi, csak magát. |
| Nyáron zöld bánat, ősszel halk tüzek, |
| szeretlek, csöndes szomorúfüzek: |
| ti etettétek a nyulaimat, |
| ti adtátok első sípjaimat, |
| s alig pettyezte gólyahír a gazt, |
| barkátok már hozta az új tavaszt. |
|
A híd alatt
| Az Ipolyon át fahíd vezetett. |
| Nyáron a folyó megkeskenyedett, |
| s kétoldalt, lent, a parti homokon |
| csibészek leskelődtek. Borzalom, |
| miket játszottak! Gonosz szavakat |
| bömböltek, valahányszor elhaladt |
| felettük egy nő, hogy a résen át |
| mit láttak – mondták, milyen micsodát – |
| a szoknya alatt, a lábai között… |
| Egy-egy asszony csúnyán visszapörölt, |
| de a legtöbb menekült a komisz |
| csibész-nép elől. Hívtak engem is, |
| hogy vezessem arra a húgomat. |
| Én nem láttam semmit: szavaikat |
| se értettem; de iszonyodtam, és |
| éreztem minden „szoknyás” szégyenét: |
| ha bűne van, elég baj az neki, |
| gazság külön csúfolni, bántani! |
|
A kicsúfolt bűn
| A szoknyalest a lyukas híd alatt |
| és a hozzátartozó szavakat |
| szégyeltem és eltitkoltam, noha |
| nagyon furkált, hogy miért fut meg a |
| legtöbb nő? miért restelli magát? |
| Csakugyan bűn, vagy csupán gyávaság, |
| amiért pirulnak? S ha bűn, mi lehet? |
| Válasz nem jött. A hangos gyerekek |
| maguk se tudták pontosan, mi az, |
| amit oly szörnyen élvezett pimasz |
| éretlenségük. Így aztán magam |
| kezdtem figyelni; s bár hamarosan |
| ráuntam a dologra, a szomorú |
| részvét megmaradt bennem s a gyanu |
| s a fel-felcsillanó kiváncsiság; – |
| s megvetés, ma is, a férfiak iránt, |
| akik, mi másnak szégyen, kín, titok, |
| röhögik, mint a hídi kamaszok. |
|
Nők titka
| A lányok, nők – nem tudtam, mi lehet, |
| de titkuk volt. Másféle emberek? |
| Jobban bántak velük, s mégis csak úgy, |
| hogy lenézhettük őket, mi, fiúk. |
| Valami seb (sugdosták torz szavak) |
| rejlik – nem is a ruhájuk alatt, |
| hisz ott, mondták, szépek, gyönyörüek |
| (de szép akár egy bogár is lehet!), |
| hanem beljebb, mélyebben, bent, a bőr |
| alatt, a húsban, hiba (amiről |
| nem szólunk, vagy csak kíméletesen), |
| sőt annál is több: bűn, veszedelem, |
| valami rémség… Ahogy kés, golyó |
| és tűz, a lány is kerülnivaló, |
| véltem, és sajnáltam szegényeket, |
| hogy oly idegenek, törékenyek, |
| s csattanjon bár belőlük az öröm, |
| titkos ítélet van a fejükön. |
|
Vasbika
| Időnkint elutaztunk, vasutas |
| család könnyen mozoghat… Látom az |
| adorjánházi vagy a csöglei |
| utcát, Veszprémben, meg az elemit, |
| ahol Jolánka néni tanitott, |
| szigorú nő, de igazságos. Ott |
| folyt a Tapolca: állok a hidon |
| s nagykarimás, piros búr-kalapom |
| tükrözi a víz… Máskor meg anyám |
| operálták a pesti klinikán, |
| s felhoztak: az egész városból csak egy |
| kép maradt a fejemben: a sinek |
| végén, a Keletin, mint hős, derék, |
| önfeláldozó, végső, szörnyü fék, |
| valami áll, vad fejét leszegi |
| s két ütközőjét szembeszegezi |
| a befutó mozdonnyal; micsoda |
| erő volt a neve is: Vas-bika! |
|
Az Ipolyon túl
| Az Ipolyon túl – látom – ott a rét, |
| aztán kék hegyek, és aztán az ég… |
| A réten csorda és liba legel, |
| mindenfelé száll a fehér pehely: |
| egy folt liba, tizedik, huszadik, |
| ez sziszeg, az békén tollászkodik… |
| Odébb meg árkok, ösvény, fűz-sorok, |
| hörcsög, egérlyuk, nyúl, vakondokok… |
| Ott csavarogtam, másokkal, magam, |
| futrinkát lesve, gyíkot; álmosan |
| dőltem pimpó és kökörcsin fölé, |
| nagy margaréták s kis tücskök közé; |
| vagy pöfeteget püfölt a botom, |
| hogy csakúgy szállt belőle a korom; |
| s bámultam, mint hős cselekedetet, |
| hogy fogadásból egy elszánt gyerek |
| egy nap kenyere zöld lekváraként |
| megette a jó friss tehénlepényt. |
|
Képekben és mintákban
| Ha nem volt valamim, csináltam én, |
| lapdát, szekeret. Papírból edény, |
| kistányér, korsó, lábas, fazekak: |
| kinyírtam, összeraktam, kanalat |
| tettem beléjük, ragasztott fület |
| az oldalukra; szánkót, tűzhelyet, |
| mindent gyártottam. S ami még hiány, |
| gyorsan lekapta a krétám, ceruzám; |
| mert festettem is, s kissé valahogy |
| úgy éreztem, amit lerajzolok, |
| az már az enyém, részben legalább. |
| Képekben és mintákban a világ |
| így gyűlt körém… Volt saját vasutam, |
| fából, tömítő gyűrűkből magam |
| építettem… És roppant élvezet |
| volt bámulni az árjegyzékeket, |
| például „Mauthner csodái” között |
| a dísz-ugorkát s óriás-tököt. |
|
Etelka néni
| Látom Etelka nénit. Hallom. A |
| hangja mint üvegharang. Nagy haja |
| ábrándosan koszorúzta fejét. |
| Még lány volt, s talán a költőiség |
| az apai családban. Szeretett, |
| mosolyogva sírt, sírva nevetett, |
| s hogy egyszer Gyarmatra látogatott, |
| négy könyvből, mit ajándékba hozott, |
| sokat olvasott, verset, régi, szép |
| történeteket – úgy mondta: regét. |
| Később szemem maga betűzte ki, |
| hogy bömbölnek a Mohos tulkai,
|
| s nagyon tetszett a nyári kút, ahogy |
| a vize jéghideggé borzadott… |
| (Negyven év multán, most, ezt írva, csak |
| most vettem elő a hanvai pap |
| idilli könyvét, – avúl, de bizony |
| itt-ott oly szép, mint a nagy Tennyson.) |
|
Ima a gyémántért
| Szegények voltunk. „Imádkozz!…” Anyám |
| már sokat sírt. Egy este azután, |
| látva, hogy rajta nem segít az Ég |
| s átvéve lelke száz sajgó sebét, |
| kigyulladt szívvel és könnyek között, |
| próféta, ki csodáért könyörög |
| s Istenbe szédűl, én kezdtem imát. |
| Ágyamban térdeltem, órákon át. |
| „Kérj s megadatik”…? Hát én kértem! És, |
| hogy egyszerre minden nélkülözés |
| megszűnjék s mi ne szenvedjünk tovább, |
| egy nagy gyémántot kértem, akkorát, |
| mint az öklöm! „Istenem, add meg, add, |
| hogy legyen reggel a párnám alatt, |
| legyen itt a kincs!”… A magas eget, |
| lábuknál húztam le a szenteket: |
| „Ezer miatyánkot mondok, ha kell, – |
| míg meg nem áldasz, nem engedlek el!” |
|
Égi jel
| Hogy megáldott-e Isten, nem tudom. |
| Órákon át, görcsösen és vakon, |
| daráltam imáimat. Kis szivem |
| lángolt, vadúl és szenvedélyesen, |
| s az igézetben óriásra nőtt, |
| ahogy a Mindenek Ura előtt |
| gyerekmód érvelt, fájt és esdekelt. |
| S úgy éreztem, Ő magához ölelt |
| s megadja, amit kértem. Térdeim |
| sajogtak, szemem égett; de a kín |
| a testi kín most szinte jólesett, |
| a nagy hit mellé egy kis érdemet |
| látszott adni… Hogy hogyan és mikor |
| nyomhatott el az álom, nem tudom; |
| de később felriadtam… Nyúltam a |
| párna alá, s éreztem a csoda |
| már ott volt! a gyémánt! az égi jel!… |
| Üdvözülten aludtam újra el. |
|
Vesztett boldogság
| Reggel! boldogság! béke! glória! |
| Úgy ébredtem, mint az Isten fia, |
| kedvenc fia. Egy roppant perc alatt |
| végigéltem jövendő sorsomat, |
| s már szólni akartam, hogy: „Anyuka, |
| tessék csak jönni”; de, hogy kezem a |
| párna alá ért, megállt, elakadt |
| a szívem: hol a gyémánt?!… Iszonyat |
| fagyott végig karomon, testemen; |
| s előbb remélve, majd reménytelen |
| dobáltam szét párnákat, takarót, |
| százszor is; és hiába… Becsapott, |
| becsapott a – nem mertem mondani, |
| ki csapott be… Azt az éjszakai |
| ébredést csak álmodtam hát?!… Egész |
| napom csönd volt és kétségbeesés |
| és sóhaj: „Mért hagytál el, Istenem?”… |
| Lassan mégis begyógyult a sebem. |
|
Elemi
| Ekkortájt kezdődött az elemi. |
| A betűket már tudtam… Valami |
| börtön lesz ez is, itt nincs kegyelem… |
| „Kezeket karba!” Engedelmesen |
| ültem, vártam; s jó viseletemért |
| óra végén a néni megdicsért. |
| No, ez nem nehéz, gondoltam… S nagyon |
| csodálkoztam, később, a nyelvtanon: |
| azt tanítják, amit úgyis tudunk? |
| És a számtan, az a százszor megúnt |
| kétszerkettő! A földrajz, az, igen, |
| az új volt, tetszett, rettenetesen, |
| meg a térképek – hogy egy perc alatt |
| a messziről oly sokat mondanak… |
| Jó tanuló, nem lázongtam soha; |
| de csak akkor tetszett az iskola, |
| amikor semmi sem feszélyezett: |
| ha hagyták, hogy természetes legyek. |
|
Kiállítás előtt
| „Este elhozod. Huszat! Többet is? |
| Amennyit csak bírsz!” – súgta Kacskovics |
| Márta, osztályunk szép kisasszonya, |
| hogy legyen mit kiállítania |
| másnap, a vizsgán; és hogy meglegyek |
| a sok képpel (mert hisz a többiek |
| helyett is én festettem): „Menj, siess!” – |
| hazaküldött. „S legyen mind szép, szines” – |
| szólt utánam… Egész nap boldogan |
| gyártottam tükröt, asztalt, számtalan |
| virágot és mozsarat, fazekat, |
| szóval ami modelem csak akadt, |
| mikor – a rajz kész! – késő délután |
| kiderült, nincs több színes ceruzám. |
| Boltba? Csukva! Istenem, most mi lesz? |
| Kétségbeestem. A szó kötelez, |
| s a kérés, s igen, az: a bizalom! |
| Becsapjam az én jó kisasszonyom? |
|
Porcellánkutya
| Nem! Azt soha! Zokogtam. Mit tegyek? |
| „Miatyánk, isten…” Már esteledett, |
| s anyám se kapott festéket sehol. |
| Ekkor, mint később, bajban, annyiszor, |
| fény gyúlt bennem, gyors és kész gondolat: |
| ki a kertbe és vissza! Szirmokat |
| hoztam, levelet, ami volt, virág, |
| mindent, füvet, pipacsot, violát, |
| s mialatt lelkem jobban tündökölt, |
| mint a lámpánk, bedörzsöltem a zöld, |
| piros, sárga s egyéb nedveket a |
| papírba, a képekbe, ahova |
| épp kívánkoztak. „Derék fiu vagy,” |
| simogatta meg égő arcomat |
| Márta néni. A porcellánkutyát, |
| mit ekkor kaptam, vagy húsz éven át |
| megőrizte az emlék öröme. |
| Akkor eltört. Ez a története. |
|
Szapáry Péter
| Nagyon megfogott, rettenetesen, |
| egy kép egy piros irkafödelen, |
| Szapáry Péter. A szöveg, belül, |
| elmesélte, mily istentelenűl |
| bánt a vitéz gróffal a gaz török: |
| igába fogta és ökör helyett |
| vele szántatott. Így bukhat a hős? |
| És nem váltják ki? A szerencse győz? |
| Borzadva néztem a büszke rabot, |
| irigyelve erejét, s a dacot, |
| ahogy az ostort állta. Sebei |
| húsomban égtek… Ha választani |
| lehetett, mégis mindig azt a szép |
| irkát vettem meg, a Szapáryét, |
| azt a szörnyűt… És sírtam rajta, és |
| szinte szent lett bennem a szenvedés; |
| majd, mint aki készűl valamire, |
| szótlanúl bámultam a semmibe. |
|
A magas millió
| Húszig már számoltam. Egy nap apám |
| elővett, és mialatt a divány |
| hosszában hevertünk, megtanitott |
| a titokra, tízesek, százasok |
| hogy nőnek föl egymáson ezerig. |
| „De a millió! Ezek még kicsik!”, |
| mondta; aztán – igérve, újra, hogy, |
| ha majd a millióig eljutok, |
| megkapom a biciklit, (azt, amit |
| annyit kértem, a háromkerekűt!) – |
| ment, fát vágni. Hogy történt, mint, ma se |
| tudom, de a számok épülete, |
| ahogy tovább tűnődtem, hirtelen |
| csak elém állt, tisztán, értelmesen, |
| elém, szépen tagolva, az egész, |
| tündérek élő üvegvára, és |
| leszállt értem, mint egy nagy léghajó. |
|
Zuhanás
| Akkor utaztam először nagyot. |
| A léghajó vitt. Mozgó oszlopok |
| nőttek, sülyedtek, sík emeletek: |
| láttam mögöttük a szerkezetet, |
| az elvet, rendszert, forgó kapcsolást, |
| fogalmak testét, örök folytatást, |
| szimetriát s egyensúlyt mindenütt: |
| bámész agyamban boldog végtelen |
| töltekezett a külső semmiben: |
| tudtam számolni!… Felhőim között |
| repültem még, mikor apa bejött, |
| onnan szóltam le: „Itt a Millió!” |
| „Mi? hol?” – Elmondtam, amit tudtam. „Óh!” |
| „S most…?” „Most ágyba!” „A háromkerekűt!” |
| Ő rámnézett és elkomorodott. |
| „A biciklit!” Lefeküdt. Hallgatott. |
| Én pukkadoztam: „Milyen zsugori!”… |
| Nem volt az; csak pénze nem volt neki. |
|
A szem örömei
| Szerettem a szép, sima köveket, |
| nyulak szőrét, a selymes füveket, |
| jó agyagot, fűzgaly fehér husát, |
| melyről úgy lejön a bőr, katicák |
| piros hátát, fekete pettyeit, |
| elnézni, a halak hogy kergetik |
| egymást a vízben, hogy játszik a nap |
| az Ipoly tükrén s a tükre alatt, |
| fecskefű vérét, kutyatej tejét, |
| nagy napraforgók oroszlánfejét, |
| a zizegő szalmavirágokat, |
| a szomorú és szelíd lányokat, |
| aranyzöld gyíkok lüktető hasát, |
| gőz fátylait, felhők habtorlaszát, |
| a lepkéket, s nagyon a pókokat |
| s csöves vagy napernyős hálóikat, |
| s legjobban azokat a perceket, |
| amikor nem tudtam, hogy mit teszek. |
|
Hangok
| Hangok játéka is vonzott: ahogy |
| egy sereg galamb alásuhogott, |
| szárnyaik édes püpügése a |
| leszállás előtt, tücsökszó, puha |
| méhzümmögés, kövekkel kongatott, |
| hárfazsongású sürgönyoszlopok, |
| kotlóstyúk kottya, s az a méla mú, |
| a teheneké! hars kukurikú |
| hajnal előtt, tavi békazene: |
| pendülő üm, mord kvarty, víg brekeke, |
| és a többiek, mozdony robaja, |
| nehéz reszelők rekedt sikolya, |
| villámropogás, s őszi égen át |
| láthatatlan jajongó vadlibák, |
| s ezer egyéb hang: mindegyik mögött, |
| bár elzengtek, annyi kép röpködött, |
| hogy húnyt szemmel ma is össze lehet |
| raknom belőlük a fél-életet. |
|
Nap napra telt
| Nap napra telt, év évre: rengeteg |
| hátán, ahogy a kontinenseket, |
| vitt a forgó Föld, róva régi s új |
| köreit, éppoly lankadatlanúl, |
| mint a magáét a percmutató |
| a vekkerünkön. „Karácsonyfa! Hó!” – |
| tapsolt Hajnalka húgom; de mire |
| kinéztem, már virága, levele |
| buggyant az ágnak, gyümölcs ért, lehullt, |
| s új hó esett s új karácsonyfa gyult. |
| Így tűnt s jött minden, ismétlődve, ma, |
| tegnap, holnap, játék és iskola, |
| apám munkája s hogy sírt anyuka, |
| hogy elveszett, hogy meglett a cica, |
| mindig más és mindig ugyanaz a |
| forgó körhinta, nappal, éjszaka: |
| így repült a Mindenség ütemén |
| a Föld, és rajta, mit sem sejtve, én. |
|
Zoltán bátyám
| Zoltán bátyámat Szabó nagymama |
| magához vette. Első unoka, |
| ő volt kedvence a papi, apai |
| rokonságnak, szebb, tisztább, finomabb, |
| simább, vagy legalább uriasabb |
| s nem oly sírós, tedd-ide-tedd-oda |
| mackó, mint én: biztos a modora |
| és mindig fehérek a kezei. |
| Gyarmaton ritka vendég, ő beszélt |
| először Debrecenről, ahol élt, |
| és engemet csak ijesztett, hogy oly |
| sok mindent tud, hogy tréfás és komoly |
| szavakat kever, és hogy könnyedén |
| megold dolgokat, amelyekre én |
| csak nézek, borjú az új kapura… |
| Borzongtam is hát, amikor apa |
| emlegetni kezdte, mennyi közünk |
| van Debrecenhez! és hogy: költözünk! |
|
Utcai árvíz
| Kiöntött az Ipoly és sárga-zöld |
| vize a mi utcánkba is betört. |
| Gyönyörű tavasz volt, pünkösd előtt. |
| Aznap kaptuk ki az értesitőt |
| az iskolában. Futottam haza. |
| Ág, tört kerítés, mezők gizgaza |
| ringott a tavas utcán, s mialatt |
| pallót raktak le bosszús férfiak, |
| víg gyerekhad taposta a vizet. |
| Nap! vakáció! rendnél édesebb |
| rendetlenség! Cipő, harisnya le, |
| s már ugrottam a fiúk közibe, |
| lubickolni, vad, vízi indián… |
| Épp akkor jött s meglátott az apám: |
| „Ide, te, csibész!”… Csattogott bizony |
| a nadrágszíjj; de valami nagyon |
| nem vehettem szívemre az ügyet, |
| mert tetszik, ma is, tetszik az eset. |
|
A rét meghal
| Szöcske, ökörnyál, réti muzsika. |
| Bizsereg a nap arany illata. |
| Mindegy, ki vagy, felnőtt-e vagy gyerek. |
| Valami épít, észre se veszed. |
| Ásitasz, nyujtózol, unatkozol. |
| Ég s föld lassan mégis megostromol. |
| Fáradt vagy; ráérsz; ez a fő; pihensz. |
| Egy tücskön, hangyán talán elmerengsz. |
| Aztán szétnézel: az ismert világ! |
| S húnyt szemed már az eget zárja rád. |
| Vízmoraj, kolomp: csengő vonalak. |
| Szálló lepke rajzol új hangokat. |
| Bőröd ízlel, látni kezd, hallani. |
| Egész testedet felhő emeli. |
| Egy dallam visz, de keresztezi száz. |
| Benne zümmög a tegnapi darázs!… |
| Emléked van, s nem sejti maga sem. |
| A rét meghal. – De te tudod, milyen! |
|
Tutajon
| Új áradás, most túl az Ipolyon. – |
| Kifogott ajtó volt a tutajom, |
| ág az evezőm. A hepehupás |
| legelőn, mint átlátszó, óriás |
| fény-tó, állt a víz. Félméterre a |
| földtől, néhol meg csak arasznyira, |
| kék nyárban, mely szikrázott, lobogott, |
| gyémánt csöndben, mely körülcsobogott, |
| lebegtem, ösvény, fű s virág felett, |
| dehogy ott – az egész világ felett. |
| És le se kellett hunyni a szemem, |
| álom gyúlt át minden érzékemen, |
| álom, amilyet az ópium ad, |
| álom, melyben néma kéj simogat, |
| álom, mely élő falakon visz át, |
| álom, mely csupa tükrös bujaság, |
| álom, amelyben ég s föld tündököl |
| és egész testünk hangtalan gyönyör. |
|
|