Balassagyarmat
Balassagyarmat – óh, hogy szeretem! |
Legszebb ott volt fiatal életem, |
ott nem bántott talán még semmi se |
(s ha bántott, rögtön gyógyult a sebe). |
Véletlen, hogy apámat épp oda |
vezényelte a vasút. Nekem a |
folyó tetszett legjobban, az Ipoly. |
„Csupa örvény: sikoltasz, s már sodor!” – |
mondták a nagyok… Örvény – ez a szó |
a mesékbe vitt, oda, ahol a jó |
tündér lakott, s a gonosz, s a csodás |
királylány, s a lángtorkú óriás, |
és Isten, s az ördögök-angyalok. |
Örvény volt nekem a világ s titok. |
Hogy hittem még! –: látóhatáromon |
úgy élt a sárkány, mint egy rossz rokon, |
épp úgy élt, csak egy kicsit távolabb, |
mint mi a Templom-utca 10 alatt. |
|
Templom-utca 10
Templom-utca 10? Csak rágondolok. |
Zár, kapu enged, árnyként suhogok, |
s ugyanakkor döngő falak között |
a kapualjat megrázva döcög |
egy régi szekér. Nefelejcs, dáliák. |
Saját magamban haladok tovább. |
Tornác épül, derékszögben törik, |
vadszöllő rakja föl hullt díszeit, |
hátul, a kertben, ébred a liliom, |
s negyvenéves nyár gyúl egy ablakon. |
Átcsapok az üvegen, mint a fény. |
A konyhában az anyám jön elém, |
kísértet, mint én. Bent még két szoba: |
itt fekszem (orbánc!), ott bámulom a |
szikrázó karácsonyfát… – Állj, ki vagy?! – |
Az Egyedüli Jelen. – A tudat? – |
Az Idők Együtt. – Mehetsz!… – Mint a víz, |
fut s áll a tükröd, Templom-utca 10! |
|
Csak ami Volt
Tűnt évek őre, add áldó kezed, |
s kalauzolj, édes Emlékezet! |
A jelen? Nincs. Csak az Van, ami Volt, |
csak amit megjegyeztél. Az Ipolyt, |
azt ma is látod! És a bóbitás |
nádszálat, melynek kicsi volt a ház, |
amikor hazavittem. És a sok |
forgót, örvényt. Télen a farkasok |
nyomát a hóban. Nyáron a füzet |
s az árnyát, s élő tükrét, a vizet, |
mely áll, ha fut is, és fut, noha áll, |
s mint az Idő, oly tréfákat csinál. |
Sok mindent megőriztél: meredek |
partot, ahol hasaltunk, az öreg |
kotlót, aki kacsákat kelt ki… Nyiss, |
nyiss most ablakot rájuk, drága, friss |
képeid aggasd körém: életem, |
be gazdag vagy, mihelyt emlékezem! |
|
Napfény és vihar
Voltak nevek, katlanként kondulók, |
voltak fiúk, pokolba indulók, |
voltak szomszédok, vad haramiák, |
lapátkezű, lapátnyelvű kofák, |
voltak vasvillák, rettenetesek, |
voltak verő, görcsbehúzó szemek, |
voltak koldusok, vakok, reszketők, |
voltak holdkóros, macskás háztetők, |
voltak árnyak, az ördög leplei, |
volt kis mécsem, őket hessenteni, |
voltak napok, mint álmodott mesék, |
s olyan hosszúak, akár ma egy év, |
volt, négy kerítés közt, egy végtelen, |
volt kertünkben egy púpos jégverem, |
ősszel tar fejét zörgette a mák, |
dob, trombita, jöttek a katonák, |
és minden új volt, napfény és vihar, |
minden egyszerre rend és zűrzavar. |
|
Csipkefüggöny
Csipkefüggöny az ablakunk előtt, |
fehér zuhatag. Hogyha délelőtt |
besütött a nap, arany szédület |
imbolygott rajta, s még légiesebb |
lett a libegő lepke-szövedék. |
Elnéztem a figuráit, a két |
szögletes vadászt meg a lányokat |
s szerettem volna, hogy mozduljanak |
végre, és hogy legyen történetük. |
Néha alája bújtam: mindenütt |
álom vett körül, piciny ablakok, |
virágzó minták, tündér-alakok, |
valami s mégis semmi: az egész |
olyan volt, mint egy álló hóesés. |
Máskor meg, míg az arabeszkeket |
nézegettem, mint habzó felleget |
hajtottam, szárnyaimat: hadd vigyen! – |
s szinte vártam, hogy elrepül velem. |
|
Mamika szellemei
Bejárónőnk, Mamika, az öreg, |
hozta házunkba a szellemeket. |
Lelkeket hívott vissza és haza |
háromlábú, kerek faasztala, |
s ő beszélgetett velük. Még kicsi |
lehettem, mikor elkezdte, csacsi, |
öt-hatéves, ámuldozó gyerek. |
S jöttek házunkba mások, öregek |
s fiatalok, a vasútról Nagyék, |
és imádkoztak, és a tenyerét |
rátette mind a kis asztalra, és |
kezdődött a napi szellemezés: |
koppantás, egy: nem, ha kettő: igen, |
kérdések s válasz, így, primitiven… |
Ünnep volt (s néha egy kis félelem) |
az egész ház… Tér, idő, végtelen |
éj-nap folyton köröttem suhogott: |
fekete árnyak, fehér angyalok. |
|
Túlvilág felé
Ez Gyarmaton volt, a szellemezés, |
ott kezdődött. De saját magam, és |
még húsz év mulva, harminc mulva is |
szellemeztem, játékból, sőt komisz |
tréfákkal sértve anyámat, aki |
az egészet tán még ma is hiszi… |
Nekem az ős, érdekes babona |
tetszett csak, később; de azokban a |
régi napokban a hitem is élt. |
Istennel a Szellem jól összefért, |
s mintha nem volna elég egy világ, |
másiknak nyitogatta kapuját… |
Képzelem, tehát lehet: innen a |
makacs hitem gyökeréé, hogy az |
anyag s erő mégiscsak ugyanaz, |
örök utamé a túlvilág felé. |
|
Az asztal táncolt
Az asztal táncolt, reccsent, kopogott, |
néha a szobán is körbe futott, |
lábai közt áttetsző kezeket |
láttam, tolongó kísérteteket, |
amint mozgatják: mind erőlködik, |
hogy, barátilag, mondjon valamit, |
intést, biztatást… Néha-néha rossz |
szellem jött a hivásra és gonosz |
zűrzavar támadt… Egyszer, hogy van-e |
csakugyan Isten, az asztal dühe, |
a kérdésre a válasz, szörnyü volt: |
toporzékolt, ugrált, földig hajolt |
és elhallgatott… Aznap sok imát |
mondtunk és nem szellemeztünk tovább… |
De általában nem volt félni mit, |
az ember hallhatta halottjait, |
rokonait: ők, sok jóakaróm, |
voltak éjszaka párnám s takaróm. |
|
Mesék és veszélyek
Volt egy nagy meséskönyvem. Kép, szöveg |
minden zegzugot benépesitett |
égen és földön és a föld alatt: |
láthatókat, láthatatlanokat |
megmutatott, mindent, ami Lehet, |
ami csak Volt s Van. Isten-hitemet |
kezdte volna ki a kétely, hogy a |
hétfejű sárkány s bármilyen csoda |
csak kitalálás: alsóbbrendüek |
voltak ugyan a Szörnyek, Szellemek, |
Óriások s a Halál, – de ahogy |
lehettek ördögök meg angyalok, |
voltak ők is! Hogyne! Oly biztosan, |
hogy úgy féltem, úgy éreztem magam |
a világban, ahogy egy lepke él |
vagy egy légy a fecskék közt: végveszély |
minden perc: nem tudni, mi lesz velünk, |
bár, egyszer, majd csak égbe kerülünk! |
|
A külső rossz
Ez rossz volt, ez a szörnyű, szüntelen |
kiszolgáltatottság, a félelem, |
hogy hiába vannak jó szellemek, |
több a gonosz, s jönnek kísértetek, |
jöhet a farkas, és jön a kutya, |
a veszett kutya, a vadult bika, |
az utcán is (ahogy álmunkban!)… És |
csakhamar hozzájuk társult a pénz, |
a pénz réme, hogy nincs, s dühös szavak, |
s ujak, másfélék, technikaiak, |
hogy karambol, és hogy nem működött |
a szemafor és apám elütött |
valakit!… S a torokgyík réme, s a |
rossz fiúké… S később az iskola |
rémei, s a még újabbak: ahogy |
nőttem, úgy nőtt a Rém is, – pedig, ott |
s akkor, még csak külső rossz rémitett, |
nem lángtrónunk, a lelkiismeret. |
|
Dsungel
Ssö-ssö, huj-huj, nyihaha: vonatok |
tolattak, a szél süvöltve csapott |
a felhők közé, büszke paripa |
nyerített és mint saját lovasa |
igazságot osztott: én, egymagam |
nép, király, és ló; majd óvatosan |
lestem a palánk görcs-lyukain át |
a szomszéd dsungelt: oroszlán szagát |
hozta a tyúkól: ujjam mereven |
előrenyúlt, s mintha az életem |
függött volna tőle, oly gondosan |
célzott, és lőtt! S mindez volt, csakugyan, |
így volt, én voltam az egész világ; |
s csak ha megláttak, vagy anyám szavát |
hallottam, hogy lekvár vagy méz legyen |
– „Felelj már!” – a karéj kenyeremen: |
csak akkor hallgattam el, morcosan, |
és egyre jobban szégyeltem magam. |
|
Anyám dalolt
Anyám dalolt. Legtöbbször szomorú |
szövegeket. A megfagyott fiú |
szívszaggató volt, s édes-kedves a |
fekete tóban fürdő kis kacsa. |
De a legjobban az tetszett, ahogy |
a Lengyel Himnuszt – szinte lobogott, |
mikor azt énekelte: oly üdén |
szárnyalt a hangja, s oly szomoru fény |
ragyogta be, hogy szívem reszketett, |
s bár azt se tudtam, kik a lengyelek, |
letérdeltem (így biztosan nagyobb |
foganatja lesz!): háromszor csapott |
égig a hang, a szent oltár előtt, |
a térdrehullásnál, s amikor Őt, |
Istent kértük: „Szabad hazánkat, óh, |
add vissza nékünk!…” S hogy a zokogó |
ima elnémult, csend lett, nagy szünet. |
Ez után csak hallgatni lehetett. |
|
Fehér liliomszál
A János vitézt s azt, hogy Fürdik a |
holdvilág, szintén tudta anyuka, |
s ha jókedve volt, néha – mialatt |
főzött, – játszott is, s egy-egy mozdulat, |
amit tett, egy-egy lépése, vagy egy |
kacsintása tündéri életet |
adott az énekeinek. Fehér |
liliomszál, dudolta, és kacér |
rémülettel ugorva máris ott |
volt a Tiszában, megtámaszkodott, |
a szöveg szerint, ezüst semmivel |
mosdott és arany nem-tudom-mivel, |
s az ördög a kosarába tette, és |
ő fickándozott, az meg vitte, és |
hogy végül táncot vezényelt a dal, |
felkapta (hisz még friss volt, fiatal) |
violáit, Hajnalkát s engemet, |
s forgott velünk, és sírt, és nevetett. |
|
Sokféle nép
Sokféle népet láttam. Dáridó |
a magyarnak! A vásáros zsidó |
titokzatos volt, göndör pájeszét |
csúfolták, és nevették az eszét. |
A város végén sátoros cigány – |
„Vigyázz, még ellop!” mondta az anyám, |
„kivágja nyelved és úgy kényszerít, |
hogy koldulj neki!” Nagy, nyurga, szelíd |
drótostót lépegetett halina- |
nadrágjában, tündöklő bádogok |
zörögtek a hátán, üveglapok, |
csirizes doboz – messzi föld fia, |
látszott, milyen jól esik neki a |
leves, amit a négy pénz-hez kapott. |
De legérdekesebb a köszörűs |
szerszáma volt, a korong: az a tűz, |
amely a forgó kőből pattogott, |
poklot kötött össze és csillagot! |
|
A tél rajzai
A tél rajzolt. Száz fehér-fekete |
vázlatán a bokrok szerkezete |
s a nagy fák sok törékeny ág-boga |
oly gyönyörű volt, hó és zuzmara |
olyan dús dísz, hogy szemem-szám elállt. |
Próbáltam utánozni a csodát, |
a gondos művészetet, amivel |
szépségeiket fedeztette fel; |
de a ceruzám ügyetlen maradt. |
Hány árnyalatot, hány új vonalat |
kapott egy dőlt kerítés! És milyen |
tisztán mutatta, mily érzékenyen |
a hó a cinkék s varjak lábnyomát, |
s ahol meggyűlt, a szél örvényeit! |
Szép volt a táj, a szó, hogy: „Havazik!”, |
még ünnep, s volt szenünk, fűteni, fánk, |
mégis borzadtam tőle: emberek |
fagytak meg télen s éhes verebek. |
|
A befagyott Ipolyon
Korcsolyáztam. Előbb fakorcsolyán, |
aztán igazin. Még csak tétován |
mozogtam a befagyott Ipolyon, |
s féltem a forgóktól: sok helyt bizony |
vékony volt a jég, süllyedt, recsegett |
s visszahajolva szinte röpitett, |
ha rátévedtünk. Ilyen helyeken |
lyukat kereső, tátogó halak |
villogtak az áttetsző zöld alatt, |
de többnyire fenékig mereven |
állt a dermedt víz, s én kényelmesen |
kacsáztam ide-oda… Szárnyamat |
(a kabátomét) széttártam, kevély |
vitorlaként, dőljön bele a szél: |
repülés volt ez is, tükörsima |
semmiben a repülés mámora, |
s míg nyeltem a hó csapó pelyheit, |
a kalandvágy mindig messzebbre vitt. |
|
Halál Torka
Hangok a jégen. „Szörnyű! Beszakadt |
a Katlan-Gödör!” És: „Kürtös patak”, |
hallottam, s „Halál Torka!” „Plédeket!”, |
kiabálták. „Négy fiú ott veszett,” |
sírta valaki. „Csak egy,” tudta más; |
– és máris indult tíz-húsz korcsolyás |
férfi, csáklyákkal, föl az Ipolyon. |
Utánuk én, kacsázó izgalom, |
bukdácsolva, a gyors nagyok megett |
hatéves sereghajtó. Őrület |
vette eszemet. Hogy? Katlan-Gödör? |
Pokol csattant-borzongott benne föl, |
úgy kongott a hang a szó közepén. |
A szél szembe fujt. Fáztam. De a rém |
hajtott, húzott. Ijesztett a magány |
a kanyarban. A felső híd után |
már sehol senki. Vissza? Hol vagyok? |
A látomás előrét kongatott! |
|
A szép borzadály
Neki hát! Oldalt nagy, havas sikok. |
Előre! Ott majd mindent megtudok. |
Varjak. Bokám fájt. Nem fűtött erő |
soha még ily vad. Az esteledő |
táj rám szürkült. Hol a Kürtös patak? |
Az Ipoly jól mutatta az utat, |
hátra, előre. Otthon anyuka |
hogy sirat már! De a Kürt meg az a |
Katlan, a titok, a szép borzadály |
közeledett, az örvény, a Halál, |
melynek Torka van, – van neki, biztosan, |
hiszen mondták! Összeszedtem magam |
s tovább vergődtem. Sokszor lépni is |
alig lehetett, félúton a friss |
hó úgy befujta az egész folyót… |
S ekkor a ködből gyors árnyak, hahók, – |
s elzúgott mellettem – nagy pillanat! – |
de visszafelé – a mentőcsapat. |
|
Tovább
Megkönnyebbűltem. A karonfogott, |
pókrócbacsavart, rummal itatott |
négy gyerek élt hát – a részleteket |
később tudtuk meg –: egyik sem beteg, |
sőt, ime, mind a lábán megy haza!… |
Mehetek én is… De a Katlan, a |
nagy káprázat, s a másik, a Patak, |
a szépnevű –? Óh, boldog iszonyat! |
Mit tegyek? A rém nem nyelt senkit el, |
de azért megvan, ott van, s látni kell, |
látnom kell: még ma: ha már itt vagyok, |
ki kell bírnom ezt a kis darabot, |
a kis utat a kongó Gödörig, |
ami hátra van!… Poklok lángjait |
láttam egy Kondér alatt, s jegeket, |
szakadékot, bíbor örvényeket, |
és zöld Vadászt, amint kürtjébe fúj… |
S kacsáztam tovább, lankadatlanúl. |
|
Lyukak a homályban
És most már nem ijesztett a vidék, |
s hogy meg-megreccsent alattam a jég, |
s a gondolat, hogy farkas is jöhet: |
zergetollas apród integetett, |
fürge vadász, ki a folyó s a hegy |
közt futárkodik (bár mindig csak egy |
irányban: onnan ide)… Kürtszava |
szinte zendűl már… Tűzvész meg ez a |
karcsú legény állt előttem, mikor |
hirtelen jobbra fordult az Ipoly |
s én megérkeztem… És mit kaptam? Oly |
üres minden: se vadász, se pokol!… |
Kaptam tudást, amely semmit sem ért, |
valóságot kínokért s álmokért, |
szűk árkot, nádast, derengő öbölt, |
Kürtös patakot és Katlan-Gödört: |
lyukakat a homályban. Semmi mást. – |
S otthon vérhányást, torokgyulladást. |
|
Ipoly fűzei
Ipoly füzei, karcsú, szép füzek, |
s ti, öregek, roskadtak, görcsösek, |
tele friss hajtásokkal, szeretem |
nézni: sok forgó leveleteken, |
mely kócos fürtökben a vízig ér, |
hogy villózik egymásba zöld-fehér- |
szürke fényetek. Ennyi csak, ez a |
kis színjáték, mit a part vándora |
tőletek kaphat. Kilométerek |
múlnak, gyalog, csónakon, s titeket |
lát csak a szem, horgászok bús sorát, |
mely nem a halat nézi, csak magát. |
Nyáron zöld bánat, ősszel halk tüzek, |
szeretlek, csöndes szomorúfüzek: |
ti etettétek a nyulaimat, |
ti adtátok első sípjaimat, |
s alig pettyezte gólyahír a gazt, |
barkátok már hozta az új tavaszt. |
|
A híd alatt
Az Ipolyon át fahíd vezetett. |
Nyáron a folyó megkeskenyedett, |
s kétoldalt, lent, a parti homokon |
csibészek leskelődtek. Borzalom, |
miket játszottak! Gonosz szavakat |
bömböltek, valahányszor elhaladt |
felettük egy nő, hogy a résen át |
mit láttak – mondták, milyen micsodát – |
a szoknya alatt, a lábai között… |
Egy-egy asszony csúnyán visszapörölt, |
de a legtöbb menekült a komisz |
csibész-nép elől. Hívtak engem is, |
hogy vezessem arra a húgomat. |
Én nem láttam semmit: szavaikat |
se értettem; de iszonyodtam, és |
éreztem minden „szoknyás” szégyenét: |
ha bűne van, elég baj az neki, |
gazság külön csúfolni, bántani! |
|
A kicsúfolt bűn
A szoknyalest a lyukas híd alatt |
és a hozzátartozó szavakat |
szégyeltem és eltitkoltam, noha |
nagyon furkált, hogy miért fut meg a |
legtöbb nő? miért restelli magát? |
Csakugyan bűn, vagy csupán gyávaság, |
amiért pirulnak? S ha bűn, mi lehet? |
Válasz nem jött. A hangos gyerekek |
maguk se tudták pontosan, mi az, |
amit oly szörnyen élvezett pimasz |
éretlenségük. Így aztán magam |
kezdtem figyelni; s bár hamarosan |
ráuntam a dologra, a szomorú |
részvét megmaradt bennem s a gyanu |
s a fel-felcsillanó kiváncsiság; – |
s megvetés, ma is, a férfiak iránt, |
akik, mi másnak szégyen, kín, titok, |
röhögik, mint a hídi kamaszok. |
|
Nők titka
A lányok, nők – nem tudtam, mi lehet, |
de titkuk volt. Másféle emberek? |
Jobban bántak velük, s mégis csak úgy, |
hogy lenézhettük őket, mi, fiúk. |
Valami seb (sugdosták torz szavak) |
rejlik – nem is a ruhájuk alatt, |
hisz ott, mondták, szépek, gyönyörüek |
(de szép akár egy bogár is lehet!), |
hanem beljebb, mélyebben, bent, a bőr |
alatt, a húsban, hiba (amiről |
nem szólunk, vagy csak kíméletesen), |
sőt annál is több: bűn, veszedelem, |
valami rémség… Ahogy kés, golyó |
és tűz, a lány is kerülnivaló, |
véltem, és sajnáltam szegényeket, |
hogy oly idegenek, törékenyek, |
s csattanjon bár belőlük az öröm, |
titkos ítélet van a fejükön. |
|
Vasbika
Időnkint elutaztunk, vasutas |
család könnyen mozoghat… Látom az |
adorjánházi vagy a csöglei |
utcát, Veszprémben, meg az elemit, |
ahol Jolánka néni tanitott, |
szigorú nő, de igazságos. Ott |
folyt a Tapolca: állok a hidon |
s nagykarimás, piros búr-kalapom |
tükrözi a víz… Máskor meg anyám |
operálták a pesti klinikán, |
s felhoztak: az egész városból csak egy |
kép maradt a fejemben: a sinek |
végén, a Keletin, mint hős, derék, |
önfeláldozó, végső, szörnyü fék, |
valami áll, vad fejét leszegi |
s két ütközőjét szembeszegezi |
a befutó mozdonnyal; micsoda |
erő volt a neve is: Vas-bika! |
|
Az Ipolyon túl
Az Ipolyon túl – látom – ott a rét, |
aztán kék hegyek, és aztán az ég… |
A réten csorda és liba legel, |
mindenfelé száll a fehér pehely: |
egy folt liba, tizedik, huszadik, |
ez sziszeg, az békén tollászkodik… |
Odébb meg árkok, ösvény, fűz-sorok, |
hörcsög, egérlyuk, nyúl, vakondokok… |
Ott csavarogtam, másokkal, magam, |
futrinkát lesve, gyíkot; álmosan |
dőltem pimpó és kökörcsin fölé, |
nagy margaréták s kis tücskök közé; |
vagy pöfeteget püfölt a botom, |
hogy csakúgy szállt belőle a korom; |
s bámultam, mint hős cselekedetet, |
hogy fogadásból egy elszánt gyerek |
egy nap kenyere zöld lekváraként |
megette a jó friss tehénlepényt. |
|
Képekben és mintákban
Ha nem volt valamim, csináltam én, |
lapdát, szekeret. Papírból edény, |
kistányér, korsó, lábas, fazekak: |
kinyírtam, összeraktam, kanalat |
tettem beléjük, ragasztott fület |
az oldalukra; szánkót, tűzhelyet, |
mindent gyártottam. S ami még hiány, |
gyorsan lekapta a krétám, ceruzám; |
mert festettem is, s kissé valahogy |
úgy éreztem, amit lerajzolok, |
az már az enyém, részben legalább. |
Képekben és mintákban a világ |
így gyűlt körém… Volt saját vasutam, |
fából, tömítő gyűrűkből magam |
építettem… És roppant élvezet |
volt bámulni az árjegyzékeket, |
például „Mauthner csodái” között |
a dísz-ugorkát s óriás-tököt. |
|
Etelka néni
Látom Etelka nénit. Hallom. A |
hangja mint üvegharang. Nagy haja |
ábrándosan koszorúzta fejét. |
Még lány volt, s talán a költőiség |
az apai családban. Szeretett, |
mosolyogva sírt, sírva nevetett, |
s hogy egyszer Gyarmatra látogatott, |
négy könyvből, mit ajándékba hozott, |
sokat olvasott, verset, régi, szép |
történeteket – úgy mondta: regét. |
Később szemem maga betűzte ki, |
hogy bömbölnek a Mohos tulkai,
|
s nagyon tetszett a nyári kút, ahogy |
a vize jéghideggé borzadott… |
(Negyven év multán, most, ezt írva, csak |
most vettem elő a hanvai pap |
idilli könyvét, – avúl, de bizony |
itt-ott oly szép, mint a nagy Tennyson.) |
|
Ima a gyémántért
Szegények voltunk. „Imádkozz!…” Anyám |
már sokat sírt. Egy este azután, |
látva, hogy rajta nem segít az Ég |
s átvéve lelke száz sajgó sebét, |
kigyulladt szívvel és könnyek között, |
próféta, ki csodáért könyörög |
s Istenbe szédűl, én kezdtem imát. |
Ágyamban térdeltem, órákon át. |
„Kérj s megadatik”…? Hát én kértem! És, |
hogy egyszerre minden nélkülözés |
megszűnjék s mi ne szenvedjünk tovább, |
egy nagy gyémántot kértem, akkorát, |
mint az öklöm! „Istenem, add meg, add, |
hogy legyen reggel a párnám alatt, |
legyen itt a kincs!”… A magas eget, |
lábuknál húztam le a szenteket: |
„Ezer miatyánkot mondok, ha kell, – |
míg meg nem áldasz, nem engedlek el!” |
|
Égi jel
Hogy megáldott-e Isten, nem tudom. |
Órákon át, görcsösen és vakon, |
daráltam imáimat. Kis szivem |
lángolt, vadúl és szenvedélyesen, |
s az igézetben óriásra nőtt, |
ahogy a Mindenek Ura előtt |
gyerekmód érvelt, fájt és esdekelt. |
S úgy éreztem, Ő magához ölelt |
s megadja, amit kértem. Térdeim |
sajogtak, szemem égett; de a kín |
a testi kín most szinte jólesett, |
a nagy hit mellé egy kis érdemet |
látszott adni… Hogy hogyan és mikor |
nyomhatott el az álom, nem tudom; |
de később felriadtam… Nyúltam a |
párna alá, s éreztem a csoda |
már ott volt! a gyémánt! az égi jel!… |
Üdvözülten aludtam újra el. |
|
Vesztett boldogság
Reggel! boldogság! béke! glória! |
Úgy ébredtem, mint az Isten fia, |
kedvenc fia. Egy roppant perc alatt |
végigéltem jövendő sorsomat, |
s már szólni akartam, hogy: „Anyuka, |
tessék csak jönni”; de, hogy kezem a |
párna alá ért, megállt, elakadt |
a szívem: hol a gyémánt?!… Iszonyat |
fagyott végig karomon, testemen; |
s előbb remélve, majd reménytelen |
dobáltam szét párnákat, takarót, |
százszor is; és hiába… Becsapott, |
becsapott a – nem mertem mondani, |
ki csapott be… Azt az éjszakai |
ébredést csak álmodtam hát?!… Egész |
napom csönd volt és kétségbeesés |
és sóhaj: „Mért hagytál el, Istenem?”… |
Lassan mégis begyógyult a sebem. |
|
Elemi
Ekkortájt kezdődött az elemi. |
A betűket már tudtam… Valami |
börtön lesz ez is, itt nincs kegyelem… |
„Kezeket karba!” Engedelmesen |
ültem, vártam; s jó viseletemért |
óra végén a néni megdicsért. |
No, ez nem nehéz, gondoltam… S nagyon |
csodálkoztam, később, a nyelvtanon: |
azt tanítják, amit úgyis tudunk? |
És a számtan, az a százszor megúnt |
kétszerkettő! A földrajz, az, igen, |
az új volt, tetszett, rettenetesen, |
meg a térképek – hogy egy perc alatt |
a messziről oly sokat mondanak… |
Jó tanuló, nem lázongtam soha; |
de csak akkor tetszett az iskola, |
amikor semmi sem feszélyezett: |
ha hagyták, hogy természetes legyek. |
|
Kiállítás előtt
„Este elhozod. Huszat! Többet is? |
Amennyit csak bírsz!” – súgta Kacskovics |
Márta, osztályunk szép kisasszonya, |
hogy legyen mit kiállítania |
másnap, a vizsgán; és hogy meglegyek |
a sok képpel (mert hisz a többiek |
helyett is én festettem): „Menj, siess!” – |
hazaküldött. „S legyen mind szép, szines” – |
szólt utánam… Egész nap boldogan |
gyártottam tükröt, asztalt, számtalan |
virágot és mozsarat, fazekat, |
szóval ami modelem csak akadt, |
mikor – a rajz kész! – késő délután |
kiderült, nincs több színes ceruzám. |
Boltba? Csukva! Istenem, most mi lesz? |
Kétségbeestem. A szó kötelez, |
s a kérés, s igen, az: a bizalom! |
Becsapjam az én jó kisasszonyom? |
|
Porcellánkutya
Nem! Azt soha! Zokogtam. Mit tegyek? |
„Miatyánk, isten…” Már esteledett, |
s anyám se kapott festéket sehol. |
Ekkor, mint később, bajban, annyiszor, |
fény gyúlt bennem, gyors és kész gondolat: |
ki a kertbe és vissza! Szirmokat |
hoztam, levelet, ami volt, virág, |
mindent, füvet, pipacsot, violát, |
s mialatt lelkem jobban tündökölt, |
mint a lámpánk, bedörzsöltem a zöld, |
piros, sárga s egyéb nedveket a |
papírba, a képekbe, ahova |
épp kívánkoztak. „Derék fiu vagy,” |
simogatta meg égő arcomat |
Márta néni. A porcellánkutyát, |
mit ekkor kaptam, vagy húsz éven át |
megőrizte az emlék öröme. |
Akkor eltört. Ez a története. |
|
Szapáry Péter
Nagyon megfogott, rettenetesen, |
egy kép egy piros irkafödelen, |
Szapáry Péter. A szöveg, belül, |
elmesélte, mily istentelenűl |
bánt a vitéz gróffal a gaz török: |
igába fogta és ökör helyett |
vele szántatott. Így bukhat a hős? |
És nem váltják ki? A szerencse győz? |
Borzadva néztem a büszke rabot, |
irigyelve erejét, s a dacot, |
ahogy az ostort állta. Sebei |
húsomban égtek… Ha választani |
lehetett, mégis mindig azt a szép |
irkát vettem meg, a Szapáryét, |
azt a szörnyűt… És sírtam rajta, és |
szinte szent lett bennem a szenvedés; |
majd, mint aki készűl valamire, |
szótlanúl bámultam a semmibe. |
|
A magas millió
Húszig már számoltam. Egy nap apám |
elővett, és mialatt a divány |
hosszában hevertünk, megtanitott |
a titokra, tízesek, százasok |
hogy nőnek föl egymáson ezerig. |
„De a millió! Ezek még kicsik!”, |
mondta; aztán – igérve, újra, hogy, |
ha majd a millióig eljutok, |
megkapom a biciklit, (azt, amit |
annyit kértem, a háromkerekűt!) – |
ment, fát vágni. Hogy történt, mint, ma se |
tudom, de a számok épülete, |
ahogy tovább tűnődtem, hirtelen |
csak elém állt, tisztán, értelmesen, |
elém, szépen tagolva, az egész, |
tündérek élő üvegvára, és |
leszállt értem, mint egy nagy léghajó. |
|
Zuhanás
Akkor utaztam először nagyot. |
A léghajó vitt. Mozgó oszlopok |
nőttek, sülyedtek, sík emeletek: |
láttam mögöttük a szerkezetet, |
az elvet, rendszert, forgó kapcsolást, |
fogalmak testét, örök folytatást, |
szimetriát s egyensúlyt mindenütt: |
bámész agyamban boldog végtelen |
töltekezett a külső semmiben: |
tudtam számolni!… Felhőim között |
repültem még, mikor apa bejött, |
onnan szóltam le: „Itt a Millió!” |
„Mi? hol?” – Elmondtam, amit tudtam. „Óh!” |
„S most…?” „Most ágyba!” „A háromkerekűt!” |
Ő rámnézett és elkomorodott. |
„A biciklit!” Lefeküdt. Hallgatott. |
Én pukkadoztam: „Milyen zsugori!”… |
Nem volt az; csak pénze nem volt neki. |
|
A szem örömei
Szerettem a szép, sima köveket, |
nyulak szőrét, a selymes füveket, |
jó agyagot, fűzgaly fehér husát, |
melyről úgy lejön a bőr, katicák |
piros hátát, fekete pettyeit, |
elnézni, a halak hogy kergetik |
egymást a vízben, hogy játszik a nap |
az Ipoly tükrén s a tükre alatt, |
fecskefű vérét, kutyatej tejét, |
nagy napraforgók oroszlánfejét, |
a zizegő szalmavirágokat, |
a szomorú és szelíd lányokat, |
aranyzöld gyíkok lüktető hasát, |
gőz fátylait, felhők habtorlaszát, |
a lepkéket, s nagyon a pókokat |
s csöves vagy napernyős hálóikat, |
s legjobban azokat a perceket, |
amikor nem tudtam, hogy mit teszek. |
|
Hangok
Hangok játéka is vonzott: ahogy |
egy sereg galamb alásuhogott, |
szárnyaik édes püpügése a |
leszállás előtt, tücsökszó, puha |
méhzümmögés, kövekkel kongatott, |
hárfazsongású sürgönyoszlopok, |
kotlóstyúk kottya, s az a méla mú, |
a teheneké! hars kukurikú |
hajnal előtt, tavi békazene: |
pendülő üm, mord kvarty, víg brekeke, |
és a többiek, mozdony robaja, |
nehéz reszelők rekedt sikolya, |
villámropogás, s őszi égen át |
láthatatlan jajongó vadlibák, |
s ezer egyéb hang: mindegyik mögött, |
bár elzengtek, annyi kép röpködött, |
hogy húnyt szemmel ma is össze lehet |
raknom belőlük a fél-életet. |
|
Nap napra telt
Nap napra telt, év évre: rengeteg |
hátán, ahogy a kontinenseket, |
vitt a forgó Föld, róva régi s új |
köreit, éppoly lankadatlanúl, |
mint a magáét a percmutató |
a vekkerünkön. „Karácsonyfa! Hó!” – |
tapsolt Hajnalka húgom; de mire |
kinéztem, már virága, levele |
buggyant az ágnak, gyümölcs ért, lehullt, |
s új hó esett s új karácsonyfa gyult. |
Így tűnt s jött minden, ismétlődve, ma, |
tegnap, holnap, játék és iskola, |
apám munkája s hogy sírt anyuka, |
hogy elveszett, hogy meglett a cica, |
mindig más és mindig ugyanaz a |
forgó körhinta, nappal, éjszaka: |
így repült a Mindenség ütemén |
a Föld, és rajta, mit sem sejtve, én. |
|
Zoltán bátyám
Zoltán bátyámat Szabó nagymama |
magához vette. Első unoka, |
ő volt kedvence a papi, apai |
rokonságnak, szebb, tisztább, finomabb, |
simább, vagy legalább uriasabb |
s nem oly sírós, tedd-ide-tedd-oda |
mackó, mint én: biztos a modora |
és mindig fehérek a kezei. |
Gyarmaton ritka vendég, ő beszélt |
először Debrecenről, ahol élt, |
és engemet csak ijesztett, hogy oly |
sok mindent tud, hogy tréfás és komoly |
szavakat kever, és hogy könnyedén |
megold dolgokat, amelyekre én |
csak nézek, borjú az új kapura… |
Borzongtam is hát, amikor apa |
emlegetni kezdte, mennyi közünk |
van Debrecenhez! és hogy: költözünk! |
|
Utcai árvíz
Kiöntött az Ipoly és sárga-zöld |
vize a mi utcánkba is betört. |
Gyönyörű tavasz volt, pünkösd előtt. |
Aznap kaptuk ki az értesitőt |
az iskolában. Futottam haza. |
Ág, tört kerítés, mezők gizgaza |
ringott a tavas utcán, s mialatt |
pallót raktak le bosszús férfiak, |
víg gyerekhad taposta a vizet. |
Nap! vakáció! rendnél édesebb |
rendetlenség! Cipő, harisnya le, |
s már ugrottam a fiúk közibe, |
lubickolni, vad, vízi indián… |
Épp akkor jött s meglátott az apám: |
„Ide, te, csibész!”… Csattogott bizony |
a nadrágszíjj; de valami nagyon |
nem vehettem szívemre az ügyet, |
mert tetszik, ma is, tetszik az eset. |
|
A rét meghal
Szöcske, ökörnyál, réti muzsika. |
Bizsereg a nap arany illata. |
Mindegy, ki vagy, felnőtt-e vagy gyerek. |
Valami épít, észre se veszed. |
Ásitasz, nyujtózol, unatkozol. |
Ég s föld lassan mégis megostromol. |
Fáradt vagy; ráérsz; ez a fő; pihensz. |
Egy tücskön, hangyán talán elmerengsz. |
Aztán szétnézel: az ismert világ! |
S húnyt szemed már az eget zárja rád. |
Vízmoraj, kolomp: csengő vonalak. |
Szálló lepke rajzol új hangokat. |
Bőröd ízlel, látni kezd, hallani. |
Egész testedet felhő emeli. |
Egy dallam visz, de keresztezi száz. |
Benne zümmög a tegnapi darázs!… |
Emléked van, s nem sejti maga sem. |
A rét meghal. – De te tudod, milyen! |
|
Tutajon
Új áradás, most túl az Ipolyon. – |
Kifogott ajtó volt a tutajom, |
ág az evezőm. A hepehupás |
legelőn, mint átlátszó, óriás |
fény-tó, állt a víz. Félméterre a |
földtől, néhol meg csak arasznyira, |
kék nyárban, mely szikrázott, lobogott, |
gyémánt csöndben, mely körülcsobogott, |
lebegtem, ösvény, fű s virág felett, |
dehogy ott – az egész világ felett. |
És le se kellett hunyni a szemem, |
álom gyúlt át minden érzékemen, |
álom, amilyet az ópium ad, |
álom, melyben néma kéj simogat, |
álom, mely élő falakon visz át, |
álom, mely csupa tükrös bujaság, |
álom, amelyben ég s föld tündököl |
és egész testünk hangtalan gyönyör. |
|
|