III. Balassagyarmat

Idillek az Ipoly körül
1905–1908

 

 

 

 

30.

Balassagyarmat

Balassagyarmat – óh, hogy szeretem!
Legszebb ott volt fiatal életem,
ott nem bántott talán még semmi se
(s ha bántott, rögtön gyógyult a sebe).
Véletlen, hogy apámat épp oda
vezényelte a vasút. Nekem a
folyó tetszett legjobban, az Ipoly.
„Csupa örvény: sikoltasz, s már sodor!” –
mondták a nagyok… Örvény – ez a szó
a mesékbe vitt, oda, ahol a jó
tündér lakott, s a gonosz, s a csodás
királylány, s a lángtorkú óriás,
és Isten, s az ördögök-angyalok.
Örvény volt nekem a világ s titok.
Hogy hittem még! –: látóhatáromon
úgy élt a sárkány, mint egy rossz rokon,
épp úgy élt, csak egy kicsit távolabb,
mint mi a Templom-utca 10 alatt.

 

 

 

31.

Templom-utca 10

Templom-utca 10? Csak rágondolok.
Zár, kapu enged, árnyként suhogok,
s ugyanakkor döngő falak között
a kapualjat megrázva döcög
egy régi szekér. Nefelejcs, dáliák.
Saját magamban haladok tovább.
Tornác épül, derékszögben törik,
vadszöllő rakja föl hullt díszeit,
hátul, a kertben, ébred a liliom,
s negyvenéves nyár gyúl egy ablakon.
Átcsapok az üvegen, mint a fény.
A konyhában az anyám jön elém,
kísértet, mint én. Bent még két szoba:
itt fekszem (orbánc!), ott bámulom a
szikrázó karácsonyfát… – Állj, ki vagy?! –
Az Egyedüli Jelen. – A tudat? –
Az Idők Együtt. – Mehetsz!… – Mint a víz,
fut s áll a tükröd, Templom-utca 10!

 

 

 

32.

Csak ami Volt

Tűnt évek őre, add áldó kezed,
s kalauzolj, édes Emlékezet!
A jelen? Nincs. Csak az Van, ami Volt,
csak amit megjegyeztél. Az Ipolyt,
azt ma is látod! És a bóbitás
nádszálat, melynek kicsi volt a ház,
amikor hazavittem. És a sok
forgót, örvényt. Télen a farkasok
nyomát a hóban. Nyáron a füzet
s az árnyát, s élő tükrét, a vizet,
mely áll, ha fut is, és fut, noha áll,
s mint az Idő, oly tréfákat csinál.
Sok mindent megőriztél: meredek
partot, ahol hasaltunk, az öreg
kotlót, aki kacsákat kelt ki… Nyiss,
nyiss most ablakot rájuk, drága, friss
képeid aggasd körém: életem,
be gazdag vagy, mihelyt emlékezem!

 

 

 

33.

Napfény és vihar

Voltak nevek, katlanként kondulók,
voltak fiúk, pokolba indulók,
voltak szomszédok, vad haramiák,
lapátkezű, lapátnyelvű kofák,
voltak vasvillák, rettenetesek,
voltak verő, görcsbehúzó szemek,
voltak koldusok, vakok, reszketők,
voltak holdkóros, macskás háztetők,
voltak árnyak, az ördög leplei,
volt kis mécsem, őket hessenteni,
voltak napok, mint álmodott mesék,
s olyan hosszúak, akár ma egy év,
volt, négy kerítés közt, egy végtelen,
volt kertünkben egy púpos jégverem,
ősszel tar fejét zörgette a mák,
dob, trombita, jöttek a katonák,
és minden új volt, napfény és vihar,
minden egyszerre rend és zűrzavar.

 

 

 

34.

Csipkefüggöny

Csipkefüggöny az ablakunk előtt,
fehér zuhatag. Hogyha délelőtt
besütött a nap, arany szédület
imbolygott rajta, s még légiesebb
lett a libegő lepke-szövedék.
Elnéztem a figuráit, a két
szögletes vadászt meg a lányokat
s szerettem volna, hogy mozduljanak
végre, és hogy legyen történetük.
Néha alája bújtam: mindenütt
álom vett körül, piciny ablakok,
virágzó minták, tündér-alakok,
valami s mégis semmi: az egész
olyan volt, mint egy álló hóesés.
Máskor meg, míg az arabeszkeket
nézegettem, mint habzó felleget
hajtottam, szárnyaimat: hadd vigyen! –
s szinte vártam, hogy elrepül velem.

 

 

 

35.

Mamika szellemei

Bejárónőnk, Mamika, az öreg,
hozta házunkba a szellemeket.
Lelkeket hívott vissza és haza
háromlábú, kerek faasztala,
s ő beszélgetett velük. Még kicsi
lehettem, mikor elkezdte, csacsi,
öt-hatéves, ámuldozó gyerek.
S jöttek házunkba mások, öregek
s fiatalok, a vasútról Nagyék,
és imádkoztak, és a tenyerét
rátette mind a kis asztalra, és
kezdődött a napi szellemezés:
koppantás, egy: nem, ha kettő: igen,
kérdések s válasz, így, primitiven…
Ünnep volt (s néha egy kis félelem)
az egész ház… Tér, idő, végtelen
éj-nap folyton köröttem suhogott:
fekete árnyak, fehér angyalok.

 

 

 

36.

Túlvilág felé

Ez Gyarmaton volt, a szellemezés,
ott kezdődött. De saját magam, és
még húsz év mulva, harminc mulva is
szellemeztem, játékból, sőt komisz
tréfákkal sértve anyámat, aki
az egészet tán még ma is hiszi…
Nekem az ős, érdekes babona
tetszett csak, később; de azokban a
régi napokban a hitem is élt.
Istennel a Szellem jól összefért,
s mintha nem volna elég egy világ,
másiknak nyitogatta kapuját…
Képzelem, tehát lehet: innen a
kísérteteim magyarázata,
makacs hitem gyökeréé, hogy az
anyag s erő mégiscsak ugyanaz,
álmaimé, a megmaradtaké,
örök utamé a túlvilág felé.

 

 

 

37.

Az asztal táncolt

Az asztal táncolt, reccsent, kopogott,
néha a szobán is körbe futott,
lábai közt áttetsző kezeket
láttam, tolongó kísérteteket,
amint mozgatják: mind erőlködik,
hogy, barátilag, mondjon valamit,
intést, biztatást… Néha-néha rossz
szellem jött a hivásra és gonosz
zűrzavar támadt… Egyszer, hogy van-e
csakugyan Isten, az asztal dühe,
a kérdésre a válasz, szörnyü volt:
toporzékolt, ugrált, földig hajolt
és elhallgatott… Aznap sok imát
mondtunk és nem szellemeztünk tovább…
De általában nem volt félni mit,
az ember hallhatta halottjait,
rokonait: ők, sok jóakaróm,
voltak éjszaka párnám s takaróm.

 

 

 

38.

Mesék és veszélyek

Volt egy nagy meséskönyvem. Kép, szöveg
minden zegzugot benépesitett
égen és földön és a föld alatt:
láthatókat, láthatatlanokat
megmutatott, mindent, ami Lehet,
ami csak Volt s Van. Isten-hitemet
kezdte volna ki a kétely, hogy a
hétfejű sárkány s bármilyen csoda
csak kitalálás: alsóbbrendüek
voltak ugyan a Szörnyek, Szellemek,
Óriások s a Halál, – de ahogy
lehettek ördögök meg angyalok,
voltak ők is! Hogyne! Oly biztosan,
hogy úgy féltem, úgy éreztem magam
a világban, ahogy egy lepke él
vagy egy légy a fecskék közt: végveszély
minden perc: nem tudni, mi lesz velünk,
bár, egyszer, majd csak égbe kerülünk!

 

 

 

39.

A külső rossz

Ez rossz volt, ez a szörnyű, szüntelen
kiszolgáltatottság, a félelem,
hogy hiába vannak jó szellemek,
több a gonosz, s jönnek kísértetek,
jöhet a farkas, és jön a kutya,
a veszett kutya, a vadult bika,
az utcán is (ahogy álmunkban!)… És
csakhamar hozzájuk társult a pénz,
a pénz réme, hogy nincs, s dühös szavak,
s ujak, másfélék, technikaiak,
hogy karambol, és hogy nem működött
a szemafor és apám elütött
valakit!… S a torokgyík réme, s a
rossz fiúké… S később az iskola
rémei, s a még újabbak: ahogy
nőttem, úgy nőtt a Rém is, – pedig, ott
s akkor, még csak külső rossz rémitett,
nem lángtrónunk, a lelkiismeret.

 

 

 

40.

Dsungel

Ssö-ssö, huj-huj, nyihaha: vonatok
tolattak, a szél süvöltve csapott
a felhők közé, büszke paripa
nyerített és mint saját lovasa
igazságot osztott: én, egymagam
nép, király, és ló; majd óvatosan
lestem a palánk görcs-lyukain át
a szomszéd dsungelt: oroszlán szagát
hozta a tyúkól: ujjam mereven
előrenyúlt, s mintha az életem
függött volna tőle, oly gondosan
célzott, és lőtt! S mindez volt, csakugyan,
így volt, én voltam az egész világ;
s csak ha megláttak, vagy anyám szavát
hallottam, hogy lekvár vagy méz legyen
– „Felelj már!” – a karéj kenyeremen:
csak akkor hallgattam el, morcosan,
és egyre jobban szégyeltem magam.

 

 

 

41.

Anyám dalolt

Anyám dalolt. Legtöbbször szomorú
szövegeket. A megfagyott fiú
szívszaggató volt, s édes-kedves a
fekete tóban fürdő kis kacsa.
De a legjobban az tetszett, ahogy
a Lengyel Himnuszt – szinte lobogott,
mikor azt énekelte: oly üdén
szárnyalt a hangja, s oly szomoru fény
ragyogta be, hogy szívem reszketett,
s bár azt se tudtam, kik a lengyelek,
letérdeltem (így biztosan nagyobb
foganatja lesz!): háromszor csapott
égig a hang, a szent oltár előtt,
a térdrehullásnál, s amikor Őt,
Istent kértük: „Szabad hazánkat, óh,
add vissza nékünk!…” S hogy a zokogó
ima elnémult, csend lett, nagy szünet.
Ez után csak hallgatni lehetett.

 

 

 

42.

Fehér liliomszál

A János vitézt s azt, hogy Fürdik a
holdvilág, szintén tudta anyuka,
s ha jókedve volt, néha – mialatt
főzött, – játszott is, s egy-egy mozdulat,
amit tett, egy-egy lépése, vagy egy
kacsintása tündéri életet
adott az énekeinek. Fehér
liliomszál, dudolta, és kacér
rémülettel ugorva máris ott
volt a Tiszában, megtámaszkodott,
a szöveg szerint, ezüst semmivel
mosdott és arany nem-tudom-mivel,
s az ördög a kosarába tette, és
ő fickándozott, az meg vitte, és
hogy végül táncot vezényelt a dal,
felkapta (hisz még friss volt, fiatal)
violáit, Hajnalkát s engemet,
s forgott velünk, és sírt, és nevetett.

 

 

 

43.

Sokféle nép

Sokféle népet láttam. Dáridó
a magyarnak! A vásáros zsidó
titokzatos volt, göndör pájeszét
csúfolták, és nevették az eszét.
A város végén sátoros cigány –
„Vigyázz, még ellop!” mondta az anyám,
„kivágja nyelved és úgy kényszerít,
hogy koldulj neki!” Nagy, nyurga, szelíd
drótostót lépegetett halina-
nadrágjában, tündöklő bádogok
zörögtek a hátán, üveglapok,
csirizes doboz – messzi föld fia,
látszott, milyen jól esik neki a
leves, amit a négy pénz-hez kapott.
De legérdekesebb a köszörűs
szerszáma volt, a korong: az a tűz,
amely a forgó kőből pattogott,
poklot kötött össze és csillagot!

 

 

 

44.

A tél rajzai

A tél rajzolt. Száz fehér-fekete
vázlatán a bokrok szerkezete
s a nagy fák sok törékeny ág-boga
oly gyönyörű volt, hó és zuzmara
olyan dús dísz, hogy szemem-szám elállt.
Próbáltam utánozni a csodát,
a gondos művészetet, amivel
szépségeiket fedeztette fel;
de a ceruzám ügyetlen maradt.
Hány árnyalatot, hány új vonalat
kapott egy dőlt kerítés! És milyen
tisztán mutatta, mily érzékenyen
a hó a cinkék s varjak lábnyomát,
s ahol meggyűlt, a szél örvényeit!
Szép volt a táj, a szó, hogy: „Havazik!”,
még ünnep, s volt szenünk, fűteni, fánk,
mégis borzadtam tőle: emberek
fagytak meg télen s éhes verebek.

 

 

 

45.

A befagyott Ipolyon

Korcsolyáztam. Előbb fakorcsolyán,
aztán igazin. Még csak tétován
mozogtam a befagyott Ipolyon,
s féltem a forgóktól: sok helyt bizony
vékony volt a jég, süllyedt, recsegett
s visszahajolva szinte röpitett,
ha rátévedtünk. Ilyen helyeken
lyukat kereső, tátogó halak
villogtak az áttetsző zöld alatt,
de többnyire fenékig mereven
állt a dermedt víz, s én kényelmesen
kacsáztam ide-oda… Szárnyamat
(a kabátomét) széttártam, kevély
vitorlaként, dőljön bele a szél:
repülés volt ez is, tükörsima
semmiben a repülés mámora,
s míg nyeltem a hó csapó pelyheit,
a kalandvágy mindig messzebbre vitt.

 

 

 

46.

Halál Torka

Hangok a jégen. „Szörnyű! Beszakadt
a Katlan-Gödör!” És: „Kürtös patak”,
hallottam, s „Halál Torka!” „Plédeket!”,
kiabálták. „Négy fiú ott veszett,”
sírta valaki. „Csak egy,” tudta más;
– és máris indult tíz-húsz korcsolyás
férfi, csáklyákkal, föl az Ipolyon.
Utánuk én, kacsázó izgalom,
bukdácsolva, a gyors nagyok megett
hatéves sereghajtó. Őrület
vette eszemet. Hogy? Katlan-Gödör?
Pokol csattant-borzongott benne föl,
úgy kongott a hang a szó közepén.
A szél szembe fujt. Fáztam. De a rém
hajtott, húzott. Ijesztett a magány
a kanyarban. A felső híd után
már sehol senki. Vissza? Hol vagyok?
A látomás előrét kongatott!

 

 

 

47.

A szép borzadály

Neki hát! Oldalt nagy, havas sikok.
Előre! Ott majd mindent megtudok.
Varjak. Bokám fájt. Nem fűtött erő
soha még ily vad. Az esteledő
táj rám szürkült. Hol a Kürtös patak?
Az Ipoly jól mutatta az utat,
hátra, előre. Otthon anyuka
hogy sirat már! De a Kürt meg az a
Katlan, a titok, a szép borzadály
közeledett, az örvény, a Halál,
melynek Torka van, – van neki, biztosan,
hiszen mondták! Összeszedtem magam
s tovább vergődtem. Sokszor lépni is
alig lehetett, félúton a friss
hó úgy befujta az egész folyót…
S ekkor a ködből gyors árnyak, hahók, –
s elzúgott mellettem – nagy pillanat! –
de visszafelé – a mentőcsapat.

 

 

 

48.

Tovább

Megkönnyebbűltem. A karonfogott,
pókrócbacsavart, rummal itatott
négy gyerek élt hát – a részleteket
később tudtuk meg –: egyik sem beteg,
sőt, ime, mind a lábán megy haza!…
Mehetek én is… De a Katlan, a
nagy káprázat, s a másik, a Patak,
a szépnevű –? Óh, boldog iszonyat!
Mit tegyek? A rém nem nyelt senkit el,
de azért megvan, ott van, s látni kell,
látnom kell: még ma: ha már itt vagyok,
ki kell bírnom ezt a kis darabot,
a kis utat a kongó Gödörig,
ami hátra van!… Poklok lángjait
láttam egy Kondér alatt, s jegeket,
szakadékot, bíbor örvényeket,
és zöld Vadászt, amint kürtjébe fúj…
S kacsáztam tovább, lankadatlanúl.

 

 

 

49.

Lyukak a homályban

És most már nem ijesztett a vidék,
s hogy meg-megreccsent alattam a jég,
s a gondolat, hogy farkas is jöhet:
zergetollas apród integetett,
fürge vadász, ki a folyó s a hegy
közt futárkodik (bár mindig csak egy
irányban: onnan ide)… Kürtszava
szinte zendűl már… Tűzvész meg ez a
karcsú legény állt előttem, mikor
hirtelen jobbra fordult az Ipoly
s én megérkeztem… És mit kaptam? Oly
üres minden: se vadász, se pokol!…
Kaptam tudást, amely semmit sem ért,
valóságot kínokért s álmokért,
szűk árkot, nádast, derengő öbölt,
Kürtös patakot és Katlan-Gödört:
lyukakat a homályban. Semmi mást. –
S otthon vérhányást, torokgyulladást.

 

 

 

50.

Ipoly fűzei

Ipoly füzei, karcsú, szép füzek,
s ti, öregek, roskadtak, görcsösek,
tele friss hajtásokkal, szeretem
nézni: sok forgó leveleteken,
mely kócos fürtökben a vízig ér,
hogy villózik egymásba zöld-fehér-
szürke fényetek. Ennyi csak, ez a
kis színjáték, mit a part vándora
tőletek kaphat. Kilométerek
múlnak, gyalog, csónakon, s titeket
lát csak a szem, horgászok bús sorát,
mely nem a halat nézi, csak magát.
Nyáron zöld bánat, ősszel halk tüzek,
szeretlek, csöndes szomorúfüzek:
ti etettétek a nyulaimat,
ti adtátok első sípjaimat,
s alig pettyezte gólyahír a gazt,
barkátok már hozta az új tavaszt.

 

 

 

51.

A híd alatt

Az Ipolyon át fahíd vezetett.
Nyáron a folyó megkeskenyedett,
s kétoldalt, lent, a parti homokon
csibészek leskelődtek. Borzalom,
miket játszottak! Gonosz szavakat
bömböltek, valahányszor elhaladt
felettük egy nő, hogy a résen át
mit láttak – mondták, milyen micsodát –
a szoknya alatt, a lábai között…
Egy-egy asszony csúnyán visszapörölt,
de a legtöbb menekült a komisz
csibész-nép elől. Hívtak engem is,
hogy vezessem arra a húgomat.
Én nem láttam semmit: szavaikat
se értettem; de iszonyodtam, és
éreztem minden „szoknyás” szégyenét:
ha bűne van, elég baj az neki,
gazság külön csúfolni, bántani!

 

 

 

52.

A kicsúfolt bűn

A szoknyalest a lyukas híd alatt
és a hozzátartozó szavakat
szégyeltem és eltitkoltam, noha
nagyon furkált, hogy miért fut meg a
legtöbb nő? miért restelli magát?
Csakugyan bűn, vagy csupán gyávaság,
amiért pirulnak? S ha bűn, mi lehet?
Válasz nem jött. A hangos gyerekek
maguk se tudták pontosan, mi az,
amit oly szörnyen élvezett pimasz
éretlenségük. Így aztán magam
kezdtem figyelni; s bár hamarosan
ráuntam a dologra, a szomorú
részvét megmaradt bennem s a gyanu
s a fel-felcsillanó kiváncsiság; –
s megvetés, ma is, a férfiak iránt,
akik, mi másnak szégyen, kín, titok,
röhögik, mint a hídi kamaszok.

 

 

 

53.

Nők titka

A lányok, nők – nem tudtam, mi lehet,
de titkuk volt. Másféle emberek?
Jobban bántak velük, s mégis csak úgy,
hogy lenézhettük őket, mi, fiúk.
Valami seb (sugdosták torz szavak)
rejlik – nem is a ruhájuk alatt,
hisz ott, mondták, szépek, gyönyörüek
(de szép akár egy bogár is lehet!),
hanem beljebb, mélyebben, bent, a bőr
alatt, a húsban, hiba (amiről
nem szólunk, vagy csak kíméletesen),
sőt annál is több: bűn, veszedelem,
valami rémség… Ahogy kés, golyó
és tűz, a lány is kerülnivaló,
véltem, és sajnáltam szegényeket,
hogy oly idegenek, törékenyek,
s csattanjon bár belőlük az öröm,
titkos ítélet van a fejükön.

 

 

 

54.

Vasbika

Időnkint elutaztunk, vasutas
család könnyen mozoghat… Látom az
adorjánházi vagy a csöglei
utcát, Veszprémben, meg az elemit,
ahol Jolánka néni tanitott,
szigorú nő, de igazságos. Ott
folyt a Tapolca: állok a hidon
s nagykarimás, piros búr-kalapom
tükrözi a víz… Máskor meg anyám
operálták a pesti klinikán,
s felhoztak: az egész városból csak egy
kép maradt a fejemben: a sinek
végén, a Keletin, mint hős, derék,
önfeláldozó, végső, szörnyü fék,
valami áll, vad fejét leszegi
s két ütközőjét szembeszegezi
a befutó mozdonnyal; micsoda
erő volt a neve is: Vas-bika!

 

 

 

55.

Az Ipolyon túl

Az Ipolyon túl – látom – ott a rét,
aztán kék hegyek, és aztán az ég…
A réten csorda és liba legel,
mindenfelé száll a fehér pehely:
egy folt liba, tizedik, huszadik,
ez sziszeg, az békén tollászkodik…
Odébb meg árkok, ösvény, fűz-sorok,
hörcsög, egérlyuk, nyúl, vakondokok…
Ott csavarogtam, másokkal, magam,
futrinkát lesve, gyíkot; álmosan
dőltem pimpó és kökörcsin fölé,
nagy margaréták s kis tücskök közé;
vagy pöfeteget püfölt a botom,
hogy csakúgy szállt belőle a korom;
s bámultam, mint hős cselekedetet,
hogy fogadásból egy elszánt gyerek
egy nap kenyere zöld lekváraként
megette a jó friss tehénlepényt.

 

 

 

56.

Képekben és mintákban

Ha nem volt valamim, csináltam én,
lapdát, szekeret. Papírból edény,
kistányér, korsó, lábas, fazekak:
kinyírtam, összeraktam, kanalat
tettem beléjük, ragasztott fület
az oldalukra; szánkót, tűzhelyet,
mindent gyártottam. S ami még hiány,
gyorsan lekapta a krétám, ceruzám;
mert festettem is, s kissé valahogy
úgy éreztem, amit lerajzolok,
az már az enyém, részben legalább.
Képekben és mintákban a világ
így gyűlt körém… Volt saját vasutam,
fából, tömítő gyűrűkből magam
építettem… És roppant élvezet
volt bámulni az árjegyzékeket,
például „Mauthner csodái” között
a dísz-ugorkát s óriás-tököt.

 

 

 

57.

Etelka néni

Látom Etelka nénit. Hallom. A
hangja mint üvegharang. Nagy haja
ábrándosan koszorúzta fejét.
Még lány volt, s talán a költőiség
az apai családban. Szeretett,
mosolyogva sírt, sírva nevetett,
s hogy egyszer Gyarmatra látogatott,
négy könyvből, mit ajándékba hozott,
sokat olvasott, verset, régi, szép
történeteket – úgy mondta: regét.
Később szemem maga betűzte ki,
hogy bömbölnek a Mohos tulkai,
s nagyon tetszett a nyári kút, ahogy
a vize jéghideggé borzadott
(Negyven év multán, most, ezt írva, csak
most vettem elő a hanvai pap
idilli könyvét, – avúl, de bizony
itt-ott oly szép, mint a nagy Tennyson.)

 

 

 

58.

Ima a gyémántért

Szegények voltunk. „Imádkozz!…” Anyám
már sokat sírt. Egy este azután,
látva, hogy rajta nem segít az Ég
s átvéve lelke száz sajgó sebét,
kigyulladt szívvel és könnyek között,
próféta, ki csodáért könyörög
s Istenbe szédűl, én kezdtem imát.
Ágyamban térdeltem, órákon át.
„Kérj s megadatik”…? Hát én kértem! És,
hogy egyszerre minden nélkülözés
megszűnjék s mi ne szenvedjünk tovább,
egy nagy gyémántot kértem, akkorát,
mint az öklöm! „Istenem, add meg, add,
hogy legyen reggel a párnám alatt,
legyen itt a kincs!”… A magas eget,
lábuknál húztam le a szenteket:
„Ezer miatyánkot mondok, ha kell, –
míg meg nem áldasz, nem engedlek el!”

 

 

 

59.

Égi jel

Hogy megáldott-e Isten, nem tudom.
Órákon át, görcsösen és vakon,
daráltam imáimat. Kis szivem
lángolt, vadúl és szenvedélyesen,
s az igézetben óriásra nőtt,
ahogy a Mindenek Ura előtt
gyerekmód érvelt, fájt és esdekelt.
S úgy éreztem, Ő magához ölelt
s megadja, amit kértem. Térdeim
sajogtak, szemem égett; de a kín
a testi kín most szinte jólesett,
a nagy hit mellé egy kis érdemet
látszott adni… Hogy hogyan és mikor
nyomhatott el az álom, nem tudom;
de később felriadtam… Nyúltam a
párna alá, s éreztem a csoda
már ott volt! a gyémánt! az égi jel!…
Üdvözülten aludtam újra el.

 

 

 

60.

Vesztett boldogság

Reggel! boldogság! béke! glória!
Úgy ébredtem, mint az Isten fia,
kedvenc fia. Egy roppant perc alatt
végigéltem jövendő sorsomat,
s már szólni akartam, hogy: „Anyuka,
tessék csak jönni”; de, hogy kezem a
párna alá ért, megállt, elakadt
a szívem: hol a gyémánt?!… Iszonyat
fagyott végig karomon, testemen;
s előbb remélve, majd reménytelen
dobáltam szét párnákat, takarót,
százszor is; és hiába… Becsapott,
becsapott a – nem mertem mondani,
ki csapott be… Azt az éjszakai
ébredést csak álmodtam hát?!… Egész
napom csönd volt és kétségbeesés
és sóhaj: „Mért hagytál el, Istenem?”…
Lassan mégis begyógyult a sebem.

 

 

 

61.

Elemi

Ekkortájt kezdődött az elemi.
A betűket már tudtam… Valami
börtön lesz ez is, itt nincs kegyelem…
„Kezeket karba!” Engedelmesen
ültem, vártam; s jó viseletemért
óra végén a néni megdicsért.
No, ez nem nehéz, gondoltam… S nagyon
csodálkoztam, később, a nyelvtanon:
azt tanítják, amit úgyis tudunk?
És a számtan, az a százszor megúnt
kétszerkettő! A földrajz, az, igen,
az új volt, tetszett, rettenetesen,
meg a térképek – hogy egy perc alatt
a messziről oly sokat mondanak…
Jó tanuló, nem lázongtam soha;
de csak akkor tetszett az iskola,
amikor semmi sem feszélyezett:
ha hagyták, hogy természetes legyek.

 

 

 

62.

Kiállítás előtt

„Este elhozod. Huszat! Többet is?
Amennyit csak bírsz!” – súgta Kacskovics
Márta, osztályunk szép kisasszonya,
hogy legyen mit kiállítania
másnap, a vizsgán; és hogy meglegyek
a sok képpel (mert hisz a többiek
helyett is én festettem): „Menj, siess!” –
hazaküldött. „S legyen mind szép, szines” –
szólt utánam… Egész nap boldogan
gyártottam tükröt, asztalt, számtalan
virágot és mozsarat, fazekat,
szóval ami modelem csak akadt,
mikor – a rajz kész! – késő délután
kiderült, nincs több színes ceruzám.
Boltba? Csukva! Istenem, most mi lesz?
Kétségbeestem. A szó kötelez,
s a kérés, s igen, az: a bizalom!
Becsapjam az én jó kisasszonyom?

 

 

 

63.

Porcellánkutya

Nem! Azt soha! Zokogtam. Mit tegyek?
„Miatyánk, isten…” Már esteledett,
s anyám se kapott festéket sehol.
Ekkor, mint később, bajban, annyiszor,
fény gyúlt bennem, gyors és kész gondolat:
ki a kertbe és vissza! Szirmokat
hoztam, levelet, ami volt, virág,
mindent, füvet, pipacsot, violát,
s mialatt lelkem jobban tündökölt,
mint a lámpánk, bedörzsöltem a zöld,
piros, sárga s egyéb nedveket a
papírba, a képekbe, ahova
épp kívánkoztak. „Derék fiu vagy,”
simogatta meg égő arcomat
Márta néni. A porcellánkutyát,
mit ekkor kaptam, vagy húsz éven át
megőrizte az emlék öröme.
Akkor eltört. Ez a története.

 

 

 

64.

Szapáry Péter

Nagyon megfogott, rettenetesen,
egy kép egy piros irkafödelen,
Szapáry Péter. A szöveg, belül,
elmesélte, mily istentelenűl
bánt a vitéz gróffal a gaz török:
igába fogta és ökör helyett
vele szántatott. Így bukhat a hős?
És nem váltják ki? A szerencse győz?
Borzadva néztem a büszke rabot,
irigyelve erejét, s a dacot,
ahogy az ostort állta. Sebei
húsomban égtek… Ha választani
lehetett, mégis mindig azt a szép
irkát vettem meg, a Szapáryét,
azt a szörnyűt… És sírtam rajta, és
szinte szent lett bennem a szenvedés;
majd, mint aki készűl valamire,
szótlanúl bámultam a semmibe.

 

 

 

65.

A magas millió

Húszig már számoltam. Egy nap apám
elővett, és mialatt a divány
hosszában hevertünk, megtanitott
a titokra, tízesek, százasok
hogy nőnek föl egymáson ezerig.
„De a millió! Ezek még kicsik!”,
mondta; aztán – igérve, újra, hogy,
ha majd a millióig eljutok,
megkapom a biciklit, (azt, amit
annyit kértem, a háromkerekűt!) –
ment, fát vágni. Hogy történt, mint, ma se
tudom, de a számok épülete,
ahogy tovább tűnődtem, hirtelen
csak elém állt, tisztán, értelmesen,
elém, szépen tagolva, az egész,
tündérek élő üvegvára, és
tetejéről a magas Millió
leszállt értem, mint egy nagy léghajó.

 

 

 

66.

Zuhanás

Akkor utaztam először nagyot.
A léghajó vitt. Mozgó oszlopok
nőttek, sülyedtek, sík emeletek:
láttam mögöttük a szerkezetet,
az elvet, rendszert, forgó kapcsolást,
fogalmak testét, örök folytatást,
szimetriát s egyensúlyt mindenütt:
bámész agyamban boldog végtelen
töltekezett a külső semmiben:
tudtam számolni!… Felhőim között
repültem még, mikor apa bejött,
onnan szóltam le: „Itt a Millió!”
„Mi? hol?” – Elmondtam, amit tudtam. „Óh!”
„S most…?” „Most ágyba!” „A háromkerekűt!”
Ő rámnézett és elkomorodott.
„A biciklit!” Lefeküdt. Hallgatott.
Én pukkadoztam: „Milyen zsugori!”…
Nem volt az; csak pénze nem volt neki.

 

 

 

67.

A szem örömei

Szerettem a szép, sima köveket,
nyulak szőrét, a selymes füveket,
jó agyagot, fűzgaly fehér husát,
melyről úgy lejön a bőr, katicák
piros hátát, fekete pettyeit,
elnézni, a halak hogy kergetik
egymást a vízben, hogy játszik a nap
az Ipoly tükrén s a tükre alatt,
fecskefű vérét, kutyatej tejét,
nagy napraforgók oroszlánfejét,
a zizegő szalmavirágokat,
a szomorú és szelíd lányokat,
aranyzöld gyíkok lüktető hasát,
gőz fátylait, felhők habtorlaszát,
a lepkéket, s nagyon a pókokat
s csöves vagy napernyős hálóikat,
s legjobban azokat a perceket,
amikor nem tudtam, hogy mit teszek.

 

 

 

68.

Hangok

Hangok játéka is vonzott: ahogy
egy sereg galamb alásuhogott,
szárnyaik édes püpügése a
leszállás előtt, tücsökszó, puha
méhzümmögés, kövekkel kongatott,
hárfazsongású sürgönyoszlopok,
kotlóstyúk kottya, s az a méla mú,
a teheneké! hars kukurikú
hajnal előtt, tavi békazene:
pendülő üm, mord kvarty, víg brekeke,
és a többiek, mozdony robaja,
nehéz reszelők rekedt sikolya,
villámropogás, s őszi égen át
láthatatlan jajongó vadlibák,
s ezer egyéb hang: mindegyik mögött,
bár elzengtek, annyi kép röpködött,
hogy húnyt szemmel ma is össze lehet
raknom belőlük a fél-életet.

 

 

 

69.

Nap napra telt

Nap napra telt, év évre: rengeteg
hátán, ahogy a kontinenseket,
vitt a forgó Föld, róva régi s új
köreit, éppoly lankadatlanúl,
mint a magáét a percmutató
a vekkerünkön. „Karácsonyfa! Hó!” –
tapsolt Hajnalka húgom; de mire
kinéztem, már virága, levele
buggyant az ágnak, gyümölcs ért, lehullt,
s új hó esett s új karácsonyfa gyult.
Így tűnt s jött minden, ismétlődve, ma,
tegnap, holnap, játék és iskola,
apám munkája s hogy sírt anyuka,
hogy elveszett, hogy meglett a cica,
mindig más és mindig ugyanaz a
forgó körhinta, nappal, éjszaka:
így repült a Mindenség ütemén
a Föld, és rajta, mit sem sejtve, én.

 

 

 

70.

Zoltán bátyám

Zoltán bátyámat Szabó nagymama
magához vette. Első unoka,
ő volt kedvence a papi, apai
rokonságnak, szebb, tisztább, finomabb,
simább, vagy legalább uriasabb
s nem oly sírós, tedd-ide-tedd-oda
mackó, mint én: biztos a modora
és mindig fehérek a kezei.
Gyarmaton ritka vendég, ő beszélt
először Debrecenről, ahol élt,
és engemet csak ijesztett, hogy oly
sok mindent tud, hogy tréfás és komoly
szavakat kever, és hogy könnyedén
megold dolgokat, amelyekre én
csak nézek, borjú az új kapura…
Borzongtam is hát, amikor apa
emlegetni kezdte, mennyi közünk
van Debrecenhez! és hogy: költözünk!

 

 

 

71.

Utcai árvíz

Kiöntött az Ipoly és sárga-zöld
vize a mi utcánkba is betört.
Gyönyörű tavasz volt, pünkösd előtt.
Aznap kaptuk ki az értesitőt
az iskolában. Futottam haza.
Ág, tört kerítés, mezők gizgaza
ringott a tavas utcán, s mialatt
pallót raktak le bosszús férfiak,
víg gyerekhad taposta a vizet.
Nap! vakáció! rendnél édesebb
rendetlenség! Cipő, harisnya le,
s már ugrottam a fiúk közibe,
lubickolni, vad, vízi indián…
Épp akkor jött s meglátott az apám:
„Ide, te, csibész!”… Csattogott bizony
a nadrágszíjj; de valami nagyon
nem vehettem szívemre az ügyet,
mert tetszik, ma is, tetszik az eset.

 

 

 

72.

A rét meghal

Szöcske, ökörnyál, réti muzsika.
Bizsereg a nap arany illata.
Mindegy, ki vagy, felnőtt-e vagy gyerek.
Valami épít, észre se veszed.
Ásitasz, nyujtózol, unatkozol.
Ég s föld lassan mégis megostromol.
Fáradt vagy; ráérsz; ez a fő; pihensz.
Egy tücskön, hangyán talán elmerengsz.
Aztán szétnézel: az ismert világ!
S húnyt szemed már az eget zárja rád.
Vízmoraj, kolomp: csengő vonalak.
Szálló lepke rajzol új hangokat.
Bőröd ízlel, látni kezd, hallani.
Egész testedet felhő emeli.
Egy dallam visz, de keresztezi száz.
Benne zümmög a tegnapi darázs!…
Emléked van, s nem sejti maga sem.
A rét meghal. – De te tudod, milyen!

 

 

 

73.

Tutajon

Új áradás, most túl az Ipolyon. –
Kifogott ajtó volt a tutajom,
ág az evezőm. A hepehupás
legelőn, mint átlátszó, óriás
fény-tó, állt a víz. Félméterre a
földtől, néhol meg csak arasznyira,
kék nyárban, mely szikrázott, lobogott,
gyémánt csöndben, mely körülcsobogott,
lebegtem, ösvény, fű s virág felett,
dehogy ott – az egész világ felett.
És le se kellett hunyni a szemem,
álom gyúlt át minden érzékemen,
álom, amilyet az ópium ad,
álom, melyben néma kéj simogat,
álom, mely élő falakon visz át,
álom, mely csupa tükrös bujaság,
álom, amelyben ég s föld tündököl
és egész testünk hangtalan gyönyör.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]