A vasút felé

A vasút felé a nagyhídon át mentünk. Vasból volt. Az igazi csodák mind vasból voltak. Vaskorlát futott az oldalán, ahhoz támaszkodott szívdobogva az ámuló gyerek. A vas tette, hogy messze lehetett látni, előre-hátra. S lent, a mély pályán, ahol fekete és fehér gőzöket fújtak vas-szörnyetegek (félig ördögök, félig istenek), vas-sínek száguldtak a végtelen felé, s ameddig csak látott a szem, vasak lihegtek, csikorogtak és többet bírtak, dolgoztak, mint az egész város: vasak rohantak vasakon, vasak és tüzek, vasak és korom, vasak, halottak és félelmesek, s még félelmesebb, élő emberek.