Ezerkilencszáz
| Halkulsz, tücsökszó? Mért? Hová viszel? |
| Miskolc… 1900… Semmi jel?… |
| Áh: itt még néma vagy!… Mástól tudom: |
| valaki kiejtett az ablakon… |
| De máris zendűl képeid sora: |
| konyha, gang, kert; és sok kukorica; |
| majd, az utcán túl, tisztán felragyog |
| a sakk-kocka-táj, földek, ház-sorok, |
| telepvége… Por (vagy sár!) volt az út… |
| Zoltán bátyám csizmája egyszer úgy |
| beragadt a hóba, hogy ott maradt… |
| Messziről hallottuk a vasutat: |
| görgő robaj, fütty, mozdonydohogás, |
| ott dolgozott az apám… Csupa máz, |
| olaj s korom volt, ha megjött: a kék |
| munkaruhát anyuka mosta… Szép |
| piros sárkány repült a rét fölött… |
| S te is ott voltál mindenütt, tücsök! |
|
Egy Volt a Világ
| Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ. |
| Tél, tavasz, nyár, ősz: meghitt tarkaság. |
| Égen és földön mosolygott a rend. |
| A nap hajnalban mindig megjelent, |
| mennyei munkás, hős, nagyrabecsült, |
| barát, aki velem kelt és feküdt, |
| és fűtött nekem és világitott. |
| Fák közt a kert száz tűz-szeme nyitott; |
| és eső jött és elverte a port, |
| s éjjel szelíden csőszködött a hold. |
| S mindezt nekem tették, személyesen; |
| és érdekes volt látni, hogy milyen |
| ügyes az ember. Én is az leszek? |
| Mért ne? (Hacsak a farkas meg nem esz!) |
| Borzongó percek s naphosszú öröm: |
| a tengertől még nem váltam külön, |
| nem voltam sziget… Imák és csodák: |
| szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ. |
|
Nefelejcs
| A virágokból először a kék |
| nefelejcs tetszett: azt a szép nevét |
| külön is megszerettem, hogy olyan |
| beszélgetős és hogy értelme van: |
| szinte rászól az emberre vele, |
| úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye, |
| ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire |
| jól hallottam, egész világosan, |
| égszin hangját, néha meg én magam |
| sugtam, vagy nem is sugtam, csak olyan |
| nagyon vártam már, hogy tán a szivem |
| szólt helyette vagy éppen a fülem: |
| ilyenkor nem tudtam, képzelem-e |
| vagy tényleg csalok, neki, a neve |
| mondásával?… De még ha csalok is, |
| nyugtattam meg magamat, az a kis |
| segítség semmi, hisz úgy szeretem; |
| s dehogy felejtem, nem én, sohasem! |
|
Bárányfű
| Meg a bárányfű! – nem tudom, mi a |
| latin neve –: ruganyos, friss, puha |
| sörény gyanánt ahol a ház előtt |
| vagy a réten az ő sűrűje nőtt, |
| az ő szép, tömött, aprólevelű |
| fekete-zöld gubanca, gyönyörű |
| icipici kis gyöngyökkel teli, |
| ott majdnem biztos volt, hogy nem töri- |
| vérzi a lábat üveg, tüske, kő |
| vagy épp rozsdás szeg. Gyors nyári eső |
| után, mikor harsogva öblögött |
| minden csatorna, de már kisütött |
| szivárványt vetve az égre a nap, |
| hogy ugráltam a sok ujszülött patak |
| tocspocsában kertben és udvaron: |
| ma is érzem bokámon, talpomon |
| a homokot, a langyos-nedveset, |
| s ahogy csiklandoz, a bárányfüvet! |
|
Piroskával nagyanyóhoz
| „Hogy ment Piroska nagyanyóhoz? Úgy, |
| hogy útközben folyton a koszorút |
| fonta, az erdei virágokat, |
| pedig ott, a fekete fák alatt, |
| tudod, anyuka, minden árny egy-egy |
| farkas: csak ő nem hitte! Mi, többiek, |
| kérlek szépen, mi, igen, hát mi a |
| tündérnél voltunk éppen, akinek, |
| szegénynek, képzeld, megint szétesett |
| az egész méze, a hordó, amiből |
| a virágokra ken. Szóval, messziről, |
| (a hordóból: mert megengedte, hogy |
| kinyaljuk!), mondom, (még most is csupa |
| méz a nyakam!), megláttuk, hogy robog |
| Piroska után s elibe hogy kerűl |
| a gonosz. Féltünk. De véletlenűl |
| jött a vadász! A tündér szólt neki, hogy – |
| S én elkisértem… A többit tudod.” |
|
Apám
| Apámtól féltem. (Anyám szeretett.) |
| Nehéz erről beszélni, rengeteg |
| fájdalom lökné s fogja a szavam. |
| Sokat szenvedett ő is biztosan. |
| Magányos lélek; öccse, bátyjai |
| mind pap, tanító, nyomdász, s nénjei, |
| apja, nagyapja… Ő meg kimaradt |
| a negyedikből a latin miatt, |
| s kovácsnak ment; s malomhoz; azután |
| a vasutra fűtőnek. És korán |
| megnősült. S nem találta helyét |
| a világban… A sok keserüség, |
| ami benne volt, megkeseritett |
| bennünket is… Több mint négy évtized |
| kellett hozzá, hogy végre, szív szerint, |
| békét kössünk egymással, ujra, mind. |
| Ma már dér lepi mindkettőnk fejét. |
| Ez hozott össze, a Rettenetes Év. |
|
A farkas
| Hogy van farkas, először a mese |
| sugta meg, majd más is. Mint fekete |
| káprázat jött, a dél hibája, csak |
| gyáva árny még; de ahogy szállt a nap, |
| mind bátrabb lett: estére az egész |
| kertünket elfoglalta, gangon és |
| a ház körül ott lebzselt mindenütt, |
| és majdnem a küszöbünkre feküdt, |
| majdnem bele a fénybe, amivel |
| anyuka próbálta nagy-bátran el- |
| riasztani: éhesen, gonoszon |
| szimatolt, s beugrott az ablakon, |
| és ki, ha rányitottunk: biztosan |
| azt várta csak, hogy elbizzam magam |
| és kihúnyjon bennem a figyelem |
| vagy a kis őr-láng ágyi mécsemen: |
| jelenlétének sok-sok éjszaka |
| hajnalig gyötört néma ostroma. |
|
Első emberek
| Aranka, Ica, Manci, s te, Irén, |
| – halott már, ki ház és fa tetején |
| ültél s mászkáltál, macska, te, majom, |
| te, bátor, ki nyurga lábaidon |
| úgy repültél, istennő, gyermeki, |
| mint Atalanta, a calydoni, – |
| tánc szélvésze, s ti, régi többiek, |
| nem fiúk-lányok még, csak gyerekek, |
| Hajnalkáék, hugaim, s rokonok, |
| él még, első társaim, valahogy |
| és valahol, mint bennem, éled-e |
| bennetek is az akol melege, |
| az emléké, összebúvásoké, |
| dunyha alatti kuncogásoké, |
| a test bizalmáé, az ősi, a |
| paradicsomi, melyre nincs szava |
| a felnőttnek (vagy szava van csupán!): |
| első emberek, gondoltok-e rám? |
|
Daróci Erzsi
| Daróci Erzsi szép, bogárszemű |
| parasztlány volt, öt évig drága, hű |
| cselédünk: mindnyájunkat szeretett, |
| négy testvért, de legjobban engemet. |
| Ha indult, már repestem, hogy vigyen, |
| hallom anyámtól, s ő türelmesen |
| hordozott egész nap ide-oda, |
| s csókolt, ha azt hitték, hogy a fia |
| vagyok: egy volt az arcunk, s én sose |
| jöttem le a karjáról. „A neje?” – |
| kérdezték, ha a táskát vittük a |
| vasútra apámnak. S: – „Ez a maga |
| része”, – bókolt a hentes amikor |
| a húst vettük, – „ez meg”, – és félkiló |
| májat csapott papírba, – „ez meg a |
| bogárszemű fiáé!”… Micsoda |
| varázskört zárhattunk, Erzsi meg én?… |
| Tíz év mulva kútba ugrott szegény. |
|
Miskolc
| Miskolcon többször laktunk. De alig |
| emlékszem rá… Tűzijáték vakít: |
| avasi ünnep? Egyszer egy hatost |
| kaptam egy nénitől! És villamost |
| ott láttam először, s – mint csöpp gyerek – |
| S mit még? Majálist: lacikonyha, tánc! |
| Hogy bámultam a viccmondó cigányt! |
| És látom a Szinvát is: a fa-híd |
| alatt, a mélyben, fáradt habjait |
| keskeny szenny-csík görgette meredek |
| házfalak közt; de a széles meder |
| hogy megtelt, mikor jött az áradás! |
| S a környéket: egy-egy kirándulás |
| néha ma is idéz benneteket, |
| kék-zöld mezők, Tapolca, tó, liget, |
| Miskolc határa… Szülővárosom, |
| sose lesz szemed kóbor fiadon? |
|
Apa komor volt
| Apa komor volt, ritkán nevetett, |
| elrontotta sok kis örömömet. |
| Nem ivott, nem kártyázott; sohasem |
| káromkodott (mint más: érdekesen); |
| de ha munkába, a gond vele ment, |
| s vele jött vissza, mikor megjelent. |
| Pedig vidám nép a vasutasok, |
| Tipanuc bácsi mindig mulatott, |
| szomszédainknak háza, disznaja, |
| csak mi nem voltunk ügyesek soha. |
| Apám, nyilván, utálta zaklatott |
| mesterségét. Ha rákopogtatott |
| éjjel, váratlan, az értesitő, |
| hogy új fordába vigye (jó idő, |
| rossz, tél, nyár: mindegy!) – nagykeservesen |
| indult, szidva „azokat” „odefenn”: |
| kékben, ha nyár volt, botosban, ha tél, |
| ment, mogorván, de ment: „Kell a kenyér!” |
|
Tűzvész
| Tűzvész… „Anyuka!”… A belső szobát |
| láng zúgja be, haragos, sárga láng, |
| a padlón a tört lámpa, iszonyú |
| sikoltozás, öt helyt egyszerre gyúl |
| szék, függöny, asztal, fel a plafonig |
| csapja ujjongó, égő karjait |
| a szétfolyt petróleum… „Anyuka!”… |
| „Térdepelj le s imádkozz!”… Bárhova |
| nézek, tűz, tűz… Két hugom felriad… |
| „Miatyánk isten…” Nagy pokrócokat |
| látok zuhanni, anyám ügyesen |
| fojtja a tüzet, alul kezdve, lenn, |
| a fészkénél… „Ki vagy a…” Amily hamar |
| jött a vész, úgy múlt… Vége! Semmi baj! |
| Még szemünkben a lobogó rémület. |
| Tapossuk, húzzuk a vizes szőnyeget. |
| Állunk. „Szenteltessék meg…” És ülünk. |
| Éjfélig imádkozunk, reszketünk. |
|
A varázsboltban
| Géza bácsinak boltja volt: üveg, |
| porcellán, tükrök, kristály-mennyezet. |
| Hátul a műhely: furcsa anyagok, |
| ágyazott fűrész, mely körben forog, |
| buggyanó lombú, arany keretek, |
| és simák, elegánsak, könnyüek, |
| hosszú lécekben. S lent a pince: ott |
| Aladdin minden kincse ragyogott! |
| Szerettem a boltban lenni. Sehol |
| nem volt tisztább a munka; s amikor |
| a bácsi (anyám sógora) ügyesen |
| húzta gyémántját a hűs üvegen |
| s halkan pendülve kettévált a nagy |
| tábla, vagy ha gyors újjai alatt |
| megszületett valami szép, finom, |
| szimetrikus mű, képkeret, idom: |
| mint varázslóra néztem rá, aki |
| Tündérország díszeit késziti. |
|
A másik varázs
| Géza bácsi – fény s játék, mint a bolt – |
| csupa szív, kedély (s Bosznia hőse) volt, |
| mű-zord vicc-mester; senki, ahogy ő, |
| nem dúlt-fúlt oly derűsen: „Borrr-zi-ő!” |
| Náluk mindig jól éreztem magam. |
| Naivabban, mint mi, de boldogan |
| élt a család, a néni s négy leány, |
| és velük az anyai nagyanyám, |
| Kubányi Juliska. A szépnevű |
| Zöldfa-utcában laktak, s gyönyörű |
| volt a kertjük, sok dália, meg az |
| ebédlő, a kékhajnalkás lugas. |
| Sokat futkostam e rokoni ház |
| s a bűvös bolt közt: a fehér varázst |
| ők festegetik, a halk-szelidet |
| Miskolc egére, a tündérképeket, |
| – ahogy a másikat, az iszonyút, |
| a kormos, tüzes, fekete vasút. |
|
A vasút felé
| A vasút felé a nagyhídon át |
| mentünk. Vasból volt. Az igazi csodák |
| mind vasból voltak. Vaskorlát futott |
| az oldalán, ahhoz támaszkodott |
| szívdobogva az ámuló gyerek. |
| A vas tette, hogy messze lehetett |
| látni, előre-hátra. S lent, a mély |
| pályán, ahol fekete és fehér |
| gőzöket fújtak vas-szörnyetegek |
| (félig ördögök, félig istenek), |
| vas-sínek száguldtak a végtelen |
| felé, s ameddig csak látott a szem, |
| vasak lihegtek, csikorogtak és |
| többet bírtak, dolgoztak, mint az egész |
| város: vasak rohantak vasakon, |
| vasak és tüzek, vasak és korom, |
| vasak, halottak és félelmesek, |
| s még félelmesebb, élő emberek. |
|
A nagyhídon
| Néha megálltam a híd közepén. |
| Lent vágányok, tolatás. Feketén |
| dübörgött messziről a gyorsvonat, |
| affölé álltam. Hősi pillanat |
| volt ez, csábított a képzelt veszély! |
| Kis agyamat feszítette a vér. |
| És a gép jött. Ismertem savanyú, |
| fojtó füstjét; de valami iszonyú |
| parancs lökött, hogy ott maradjak és |
| ne győzzön rajtam undor, reszketés: |
| éreztem: korlát, vashíd megremeg, |
| villámló kráter fölött lebegek, |
| füst, korom burkol, vízgőz, kattogás, |
| ég-föld egyetlen omlás, csattogás – |
| de kibírtam!… Hálisten, semmi baj, |
| tovaszáguldott a vonat, a zaj, |
| s én, bár szívem rémülten dobogott, |
| büszkén megvártam még egy vonatot. |
|
Mozdonyon
| Mozdonyon is utaztam: az apám |
| felvett magához, acélparipán |
| lovagolni! De a gép valami |
| más volt, nem voltak karcsú lábai, |
| inkább bivaly, igen, az lehetett, |
| vagy elefánt (csak tökéletesebb |
| az igazinál)… Este volt, vadúl |
| pöfögött, száz lyukán egyszerre fújt |
| a jó szörnyeteg, fújt és sziszegett, |
| ereiből olaj s víz csepegett, |
| s órák villogtak rajta, szervei |
| mutatók, gömbök, titkos csövei, |
| s fékek, emeltyűk, fogaskerekek, |
| s a tűz-szekrényben vörös szellemek |
| ugráltak, bőgtek… S mikor végre jött |
| a jelzés, a körfűtőház megett, |
| az indítókart és a fütyülőt |
| én húztam meg! (Apa csak segített.) |
|
Apám a gépen
| Szőrkucsmában, botosban, fekete |
| bundában látom ma is: száz pihe |
| táncolja körül s az árnyaival |
| tolongó táj: téli éj a vihar- |
| lámpa fényében. Most a híd felett |
| halad, már a síneknél. Zöld jelek |
| vezetik, és pirosak. Vastagon |
| vakolja a hó. A vágányokon |
| szelik s mutatják, mozgó ház-sorok. |
| Aztán rőt tűzben fent a gépen áll, |
| néz, vizet vesz, haragszik, kiabál, |
| megkotorja a kazán parazsát, |
| s – szárnyas óriás – füstön-lángon át |
| robog Füleknek, jön Hatvan felől, |
| égből csap le, oda száll újra föl, |
| s folyton itt kering és fütyűl, fütyűl, |
| ijesztve s áldva, a házunk körűl. |
|
Lányok
| Ekkoriban, s előbb is, s azután, |
| járt hozzánk elég sok rokoni lány, |
| s láttam másokat, idegeneket, |
| szegényt, gazdagot; és mindegyiket |
| sajnáltam valamiért. Finomak |
| voltak köztük, szépek, szomoruak |
| s fiúsan vadak, jókedvüek is; |
| de mindig csak maradt valami kis |
| zavar közöttünk: a baráti lány |
| csak fél-barát volt, félig ostobán |
| huzódó, vagy követelő. Ha a |
| szobában ketten voltunk, a mama |
| folyton át-átjött, sőt maga a lány |
| is megváltozott: amit délután, |
| sötétben már nem tette; jó szive |
| volt, de uralkodni akart vele: |
| s folyton rejtőzött, bujkált, külön élt… |
| És nem mondták meg soha, hogy miért. |
|
Nők keresztje
| Igen, a lány mind, ha vad, ha szelíd, |
| szégyellős volt. Szégyeltek valamit, |
| amiről nem tehettek! Valahogy |
| rágalmazott faj voltak, mártirok, |
| mártir-jelöltek. Nem ilyen szavak |
| jártak fejemben, de az indulat, |
| amivel néztem őket, pontosan |
| ez volt, ilyen volt. Amig kicsinyek, |
| csitrik vagy éppen utcagyerekek, |
| addig nem vettem őket komolyan: |
| szegények, ők még nem tudják, mi van |
| előttük!… Máskülönben a dolog |
| nem tartozott rám: minden megszabott |
| törvény szerint járt s az bizony kirótt |
| borzalmat mindenkire, azt vagy ezt: |
| nőnek lenni, úgy látszik, nagy kereszt, |
| gondoltam, bár az egésznek csak a – |
| az egésznek… a ruha az oka! |
|
Rossz gyanuk
| Ez sokáig izgatott, a ruha. |
| Térdig ér talán a nők dereka? |
| Ha nem, mire jó ez a furcsa és |
| fölösleges megkülönböztetés? |
| S nem lehetnék lány én is? Anyuka |
| ruháit próbálgattam. Maskara, |
| buta játék! És amellett milyen |
| boldogan, milyen szenvedélyesen |
| tárgyaltak a szoknyáikról a nők! |
| Szoknyára ítéltettek! S ime, ők |
| sokszor maguk is örűlnek neki! |
| Ez a – jelük? De ha rossz, mért türik? |
| „Mert”, mondta egy hang, „ők nem végezik, |
| nem úgy végzik, mint mi, a… dolgukat!” |
| Ebben megnyugodtam egy darabig, |
| bár, a sok tiltás, vihogás miatt, |
| csak gyanakodtam: nincs rendjén, amit |
| a nőkkel csinálnak a férfiak! |
|
Közjáték: a tücskökhöz
| Hajnalodik. Megyek aludni. Dzsesz |
| a zenétek, tücskeim! Csakhogy ez, |
| a bennem szóló, az emlékeké, |
| mely szétcsap a négy világtáj felé, |
| még gyorsabb! és túlzeng benneteket! |
| Jó mulatást! Isteni kedvetek |
| csak elkezdte az ős varázslatot: |
| a többi már maga jött: itt suhog |
| köröttem minden boldog éjszaka: |
| gyűlnek az árnyak, örök muzsika |
| hozza, kíséri őket, s mennyi év, |
| mennyi táj, mennyi drága, régi kép |
| vágyik még megszületni: Debrecen, |
| Balassagyarmat Budának üzen, |
| Tiszabecs kérdez, Egyiptom felel, |
| Splitet a Tátra szivemben éri el: |
| életem beszél, s ahogy hallgatom, |
| mondom, amit mond. Holnap folytatom. |
|
|