Táj épül, omlik

Táj épül, omlik, gyúl, gőz-síp hasít a tücskös éjbe, fátyolbimbait bontja bodor füst, s hold, ezüst virág, nyíl a felhők közt, arc, más arcon át, jön, itt van, már nincs, erdők, városok örvénye forgat: én magam vagyok a kép s a keret, s évek, negyvenöt, lobognak körűl, s mindegyik mögött ott a többi, ott cirpel, ami csak enyém volt, vágy, vagy boldog pillanat, minden elérhetetlen messzeség, minden kétségbeejtő veszteség, mind, ami voltam, pénz és szerelem és halálvágy, és ami sohasem, az is, kétely, játék és képzelet, a zűrzavar, amit most rendezek, hogy értsem magam s hogy megértsetek: örök véget és örök kezdetet.