Ezer határon túl

„Sose halunk meg…”? A boldog duhaj csak a nótában boldog! Annyi jaj fullaszt, annyi rém tör rám, annyi árny, hogy én e békés földi éjszakán, még ezen is csak túlvilág vagyok, csak rom, kísértet… De aztán, ahogy sír előbb, zokog és őrjöng a szív, majd elfárad s végűl megnyugoszik, sóvár kínjából testvér percei kelnek a multnak, éj s nap képei, összevissza, lebegnek, rajzanak: már nem tudom, agyamban zeng-e, vagy odakint ez a zene: mikor a szemem lehúnyom, egyszerre Buda, egész Buda köröttem muzsikál, köröttem ezer holdfényes határ s ezer határon túl a távoli Somogy és Szatmár minden tücskei.