A nyugodt csoda
| Tudom, semmi, de semmi közötök |
| hozzám, butuska tücskök a fű között, |
| mégis jólesik azt képzelni, hogy |
| mikor, így, este, ablakot nyitok, |
| nekem üzentek, sok hű kis barát, |
| lelkendezve, hogy csak szép a világ, – |
| és hogy amiként szobámba a rét |
| vigasznak lengeti be fűszerét, |
| a hömpölygő, meleg szénaszagot |
| s benne az ezer szikra csillagot |
| s a parázs holdat, ti is úgy külditek, |
| olyan lélekkel, köszöntésetek, |
| úgy építitek, hangokból, puha |
| zenéből, ide, az ágyam köré, |
| az izgatott nap romjai fölé, |
| azt, ami örömünk volt valaha, |
| közös örömünk: a nyugodt csodát, |
| a zengő, boldog, nyári éjszakát. |
|
Síppal, hegedűvel
| Ü-vel, i-vel kezdődik a nyitány, |
| síppal, hegedűvel. Egész délután |
| szólt már; de ahogy száll az éji csend, |
| úgy frissűl – hallod? – ami benne zeng: |
| ű zeng, i cirpen, mélyen, magasan, |
| válasz villan rá s máris vége van, |
| ű-rű-krű, kri-kri, minthogyha a fű – |
| ezer hang együtt mindjárt gyönyörű, |
| s mind sűrűbben zeng, és gyűrűzve, mint |
| sziget körűl a hab ostroma, mind |
| sűrűbb a zene, árad, megtolúl, |
| s ütve-penditve keresztűl-kasúl |
| a felszikrázó ü-ket és kri-ket |
| s hang-nyilaikat, fény-gyűrűiket |
| úgy csapja égig e tündérkürtcsatát, |
| idegeid, füled káprázatát, |
| hogy másnap is csupa i vagy meg ű, |
| csupa síp, csupa tücsökhegedű. |
|
Óriás szív
| Zúg, repes, árad a tücsökzene, |
| nem tűri, hogy gondolkozz: üteme, |
| szent ragály, elkap; mint már annyiszor! |
| Miért tetszik úgy? Oly szegényes, oly |
| együgyű és monoton ezeknek a |
| kis férgeknek öröme-bánata. |
| Miért tetszik hát? Talán mert olyan |
| eszelősen-gépies, oktalan, |
| mert olyan őrült, – az, az őrület, |
| az fog meg benne: vadak, négerek |
| csörgőit rázza oly szörny indulat, |
| ahogy itt ez a sok tücsök mulat: |
| képzelj, barátom, valakit, aki |
| tavasztól őszig csak duhajkodik |
| s napi húsz órát dalol a maga |
| módján: szívében milyen mámora |
| lakik a létnek! Lehet primitív, |
| isteni az, óriás az a szív! |
|
Férgek, istenek
| Folytatom, ezt még el kell mondani. |
| Hogy annyi van, hogy ezrek ezrei |
| vigadnak együtt, hogy az iszonyú |
| dáridóban senki se szomorú, |
| az a titkuk. Szinte robban a rét, |
| úgy élvezi agyirtó gyönyörét |
| az egy s az összes: lelkek, szellemek |
| gyúladnak a tücskökben, ős jelek, |
| ahogy néha rajtunk is átcsap a |
| csillagközi vágy tüze-árama, |
| mikor farsangi éjszaka után |
| még gyorscsárdásra zendít a cigány |
| s egyszerre, tyuhaj, megvadul a tánc, |
| ropog a, lobog az üteme, láng, |
| ropog a, lobog a, kopog a, zuhog a |
| láb, meg a szív, meg a föld, meg az ég, meg a |
| cudar Mindenség – – Tücskök, zengjetek, |
| sose halunk meg, férgek, istenek! |
|
Ezer határon túl
| „Sose halunk meg…”? A boldog duhaj |
| csak a nótában boldog! Annyi jaj |
| fullaszt, annyi rém tör rám, annyi árny, |
| hogy én e békés földi éjszakán, |
| még ezen is csak túlvilág vagyok, |
| csak rom, kísértet… De aztán, ahogy |
| sír előbb, zokog és őrjöng a szív, |
| majd elfárad s végűl megnyugoszik, |
| sóvár kínjából testvér percei |
| kelnek a multnak, éj s nap képei, |
| összevissza, lebegnek, rajzanak: |
| már nem tudom, agyamban zeng-e, vagy |
| odakint ez a zene: mikor a |
| szemem lehúnyom, egyszerre Buda, |
| egész Buda köröttem muzsikál, |
| köröttem ezer holdfényes határ |
| s ezer határon túl a távoli |
| Somogy és Szatmár minden tücskei. |
|
A ti dalotok
| És most már tudom: óh, hát persze hogy |
| az ez a béke: a ti dalotok |
| szól ma, régi, földvári tücsköké, |
| s még régebbieké, alföldieké, |
| itt, Budán, a Pasaréten, ahol |
| a nagy ostrom után is ostromol |
| még néha a vész! Rátok ismerek |
| unokáitokban; s hallom bennetek, |
| ükök, az őst: együtt zendítitek, |
| föld citerája, gyermekkoromat, |
| Gyarmat tücskeit, a miskolciakat, |
| s Debrecent, Erdélyt! – tenger s ami csak |
| látott valaha, táj, Ragúza, és |
| Fekete Erdő, mind itt húzza, és |
| a többi, mind, a nótáját: egész |
| életem itt zeng, ide gyűl vele, |
| a cirpelő mult kínja-öröme: |
| tücsökzenében új tücsökzene. |
|
Táj épül, omlik
| Táj épül, omlik, gyúl, gőz-síp hasít |
| a tücskös éjbe, fátyolbimbait |
| bontja bodor füst, s hold, ezüst virág, |
| nyíl a felhők közt, arc, más arcon át, |
| jön, itt van, már nincs, erdők, városok |
| örvénye forgat: én magam vagyok |
| a kép s a keret, s évek, negyvenöt, |
| lobognak körűl, s mindegyik mögött |
| ott a többi, ott cirpel, ami csak |
| enyém volt, vágy, vagy boldog pillanat, |
| minden elérhetetlen messzeség, |
| minden kétségbeejtő veszteség, |
| mind, ami voltam, pénz és szerelem |
| és halálvágy, és ami sohasem, |
| az is, kétely, játék és képzelet, |
| a zűrzavar, amit most rendezek, |
| hogy értsem magam s hogy megértsetek: |
| örök véget és örök kezdetet. |
|
|