A nyugodt csoda
| Tudom, semmi, de semmi közötök |
| hozzám, butuska tücskök a fű között, |
| mégis jólesik azt képzelni, hogy |
| mikor, így, este, ablakot nyitok, |
| nekem üzentek, sok hű kis barát, |
| lelkendezve, hogy csak szép a világ, – |
| és hogy amiként szobámba a rét |
| vigasznak lengeti be fűszerét, |
| a hömpölygő, meleg szénaszagot |
| s benne az ezer szikra csillagot |
| s a parázs holdat, ti is úgy külditek, |
| olyan lélekkel, köszöntésetek, |
| úgy építitek, hangokból, puha |
| zenéből, ide, az ágyam köré, |
| az izgatott nap romjai fölé, |
| azt, ami örömünk volt valaha, |
| közös örömünk: a nyugodt csodát, |
| a zengő, boldog, nyári éjszakát. |
|
Síppal, hegedűvel
| Ü-vel, i-vel kezdődik a nyitány, |
| síppal, hegedűvel. Egész délután |
| szólt már; de ahogy száll az éji csend, |
| úgy frissűl – hallod? – ami benne zeng: |
| ű zeng, i cirpen, mélyen, magasan, |
| válasz villan rá s máris vége van, |
| ű-rű-krű, kri-kri, minthogyha a fű – |
| ezer hang együtt mindjárt gyönyörű, |
| s mind sűrűbben zeng, és gyűrűzve, mint |
| sziget körűl a hab ostroma, mind |
| sűrűbb a zene, árad, megtolúl, |
| s ütve-penditve keresztűl-kasúl |
| a felszikrázó ü-ket és kri-ket |
| s hang-nyilaikat, fény-gyűrűiket |
| úgy csapja égig e tündérkürtcsatát, |
| idegeid, füled káprázatát, |
| hogy másnap is csupa i vagy meg ű, |
| csupa síp, csupa tücsökhegedű. |
|
Óriás szív
| Zúg, repes, árad a tücsökzene, |
| nem tűri, hogy gondolkozz: üteme, |
| szent ragály, elkap; mint már annyiszor! |
| Miért tetszik úgy? Oly szegényes, oly |
| együgyű és monoton ezeknek a |
| kis férgeknek öröme-bánata. |
| Miért tetszik hát? Talán mert olyan |
| eszelősen-gépies, oktalan, |
| mert olyan őrült, – az, az őrület, |
| az fog meg benne: vadak, négerek |
| csörgőit rázza oly szörny indulat, |
| ahogy itt ez a sok tücsök mulat: |
| képzelj, barátom, valakit, aki |
| tavasztól őszig csak duhajkodik |
| s napi húsz órát dalol a maga |
| módján: szívében milyen mámora |
| lakik a létnek! Lehet primitív, |
| isteni az, óriás az a szív! |
|
Férgek, istenek
| Folytatom, ezt még el kell mondani. |
| Hogy annyi van, hogy ezrek ezrei |
| vigadnak együtt, hogy az iszonyú |
| dáridóban senki se szomorú, |
| az a titkuk. Szinte robban a rét, |
| úgy élvezi agyirtó gyönyörét |
| az egy s az összes: lelkek, szellemek |
| gyúladnak a tücskökben, ős jelek, |
| ahogy néha rajtunk is átcsap a |
| csillagközi vágy tüze-árama, |
| mikor farsangi éjszaka után |
| még gyorscsárdásra zendít a cigány |
| s egyszerre, tyuhaj, megvadul a tánc, |
| ropog a, lobog az üteme, láng, |
| ropog a, lobog a, kopog a, zuhog a |
| láb, meg a szív, meg a föld, meg az ég, meg a |
| cudar Mindenség – – Tücskök, zengjetek, |
| sose halunk meg, férgek, istenek! |
|
Ezer határon túl
| „Sose halunk meg…”? A boldog duhaj |
| csak a nótában boldog! Annyi jaj |
| fullaszt, annyi rém tör rám, annyi árny, |
| hogy én e békés földi éjszakán, |
| még ezen is csak túlvilág vagyok, |
| csak rom, kísértet… De aztán, ahogy |
| sír előbb, zokog és őrjöng a szív, |
| majd elfárad s végűl megnyugoszik, |
| sóvár kínjából testvér percei |
| kelnek a multnak, éj s nap képei, |
| összevissza, lebegnek, rajzanak: |
| már nem tudom, agyamban zeng-e, vagy |
| odakint ez a zene: mikor a |
| szemem lehúnyom, egyszerre Buda, |
| egész Buda köröttem muzsikál, |
| köröttem ezer holdfényes határ |
| s ezer határon túl a távoli |
| Somogy és Szatmár minden tücskei. |
|
A ti dalotok
| És most már tudom: óh, hát persze hogy |
| az ez a béke: a ti dalotok |
| szól ma, régi, földvári tücsköké, |
| s még régebbieké, alföldieké, |
| itt, Budán, a Pasaréten, ahol |
| a nagy ostrom után is ostromol |
| még néha a vész! Rátok ismerek |
| unokáitokban; s hallom bennetek, |
| ükök, az őst: együtt zendítitek, |
| föld citerája, gyermekkoromat, |
| Gyarmat tücskeit, a miskolciakat, |
| s Debrecent, Erdélyt! – tenger s ami csak |
| látott valaha, táj, Ragúza, és |
| Fekete Erdő, mind itt húzza, és |
| a többi, mind, a nótáját: egész |
| életem itt zeng, ide gyűl vele, |
| a cirpelő mult kínja-öröme: |
| tücsökzenében új tücsökzene. |
|
Táj épül, omlik
| Táj épül, omlik, gyúl, gőz-síp hasít |
| a tücskös éjbe, fátyolbimbait |
| bontja bodor füst, s hold, ezüst virág, |
| nyíl a felhők közt, arc, más arcon át, |
| jön, itt van, már nincs, erdők, városok |
| örvénye forgat: én magam vagyok |
| a kép s a keret, s évek, negyvenöt, |
| lobognak körűl, s mindegyik mögött |
| ott a többi, ott cirpel, ami csak |
| enyém volt, vágy, vagy boldog pillanat, |
| minden elérhetetlen messzeség, |
| minden kétségbeejtő veszteség, |
| mind, ami voltam, pénz és szerelem |
| és halálvágy, és ami sohasem, |
| az is, kétely, játék és képzelet, |
| a zűrzavar, amit most rendezek, |
| hogy értsem magam s hogy megértsetek: |
| örök véget és örök kezdetet. |
|
Ezerkilencszáz
| Halkulsz, tücsökszó? Mért? Hová viszel? |
| Miskolc… 1900… Semmi jel?… |
| Áh: itt még néma vagy!… Mástól tudom: |
| valaki kiejtett az ablakon… |
| De máris zendűl képeid sora: |
| konyha, gang, kert; és sok kukorica; |
| majd, az utcán túl, tisztán felragyog |
| a sakk-kocka-táj, földek, ház-sorok, |
| telepvége… Por (vagy sár!) volt az út… |
| Zoltán bátyám csizmája egyszer úgy |
| beragadt a hóba, hogy ott maradt… |
| Messziről hallottuk a vasutat: |
| görgő robaj, fütty, mozdonydohogás, |
| ott dolgozott az apám… Csupa máz, |
| olaj s korom volt, ha megjött: a kék |
| munkaruhát anyuka mosta… Szép |
| piros sárkány repült a rét fölött… |
| S te is ott voltál mindenütt, tücsök! |
|
Egy Volt a Világ
| Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ. |
| Tél, tavasz, nyár, ősz: meghitt tarkaság. |
| Égen és földön mosolygott a rend. |
| A nap hajnalban mindig megjelent, |
| mennyei munkás, hős, nagyrabecsült, |
| barát, aki velem kelt és feküdt, |
| és fűtött nekem és világitott. |
| Fák közt a kert száz tűz-szeme nyitott; |
| és eső jött és elverte a port, |
| s éjjel szelíden csőszködött a hold. |
| S mindezt nekem tették, személyesen; |
| és érdekes volt látni, hogy milyen |
| ügyes az ember. Én is az leszek? |
| Mért ne? (Hacsak a farkas meg nem esz!) |
| Borzongó percek s naphosszú öröm: |
| a tengertől még nem váltam külön, |
| nem voltam sziget… Imák és csodák: |
| szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ. |
|
Nefelejcs
| A virágokból először a kék |
| nefelejcs tetszett: azt a szép nevét |
| külön is megszerettem, hogy olyan |
| beszélgetős és hogy értelme van: |
| szinte rászól az emberre vele, |
| úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye, |
| ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire |
| jól hallottam, egész világosan, |
| égszin hangját, néha meg én magam |
| sugtam, vagy nem is sugtam, csak olyan |
| nagyon vártam már, hogy tán a szivem |
| szólt helyette vagy éppen a fülem: |
| ilyenkor nem tudtam, képzelem-e |
| vagy tényleg csalok, neki, a neve |
| mondásával?… De még ha csalok is, |
| nyugtattam meg magamat, az a kis |
| segítség semmi, hisz úgy szeretem; |
| s dehogy felejtem, nem én, sohasem! |
|
Bárányfű
| Meg a bárányfű! – nem tudom, mi a |
| latin neve –: ruganyos, friss, puha |
| sörény gyanánt ahol a ház előtt |
| vagy a réten az ő sűrűje nőtt, |
| az ő szép, tömött, aprólevelű |
| fekete-zöld gubanca, gyönyörű |
| icipici kis gyöngyökkel teli, |
| ott majdnem biztos volt, hogy nem töri- |
| vérzi a lábat üveg, tüske, kő |
| vagy épp rozsdás szeg. Gyors nyári eső |
| után, mikor harsogva öblögött |
| minden csatorna, de már kisütött |
| szivárványt vetve az égre a nap, |
| hogy ugráltam a sok ujszülött patak |
| tocspocsában kertben és udvaron: |
| ma is érzem bokámon, talpomon |
| a homokot, a langyos-nedveset, |
| s ahogy csiklandoz, a bárányfüvet! |
|
Piroskával nagyanyóhoz
| „Hogy ment Piroska nagyanyóhoz? Úgy, |
| hogy útközben folyton a koszorút |
| fonta, az erdei virágokat, |
| pedig ott, a fekete fák alatt, |
| tudod, anyuka, minden árny egy-egy |
| farkas: csak ő nem hitte! Mi, többiek, |
| kérlek szépen, mi, igen, hát mi a |
| tündérnél voltunk éppen, akinek, |
| szegénynek, képzeld, megint szétesett |
| az egész méze, a hordó, amiből |
| a virágokra ken. Szóval, messziről, |
| (a hordóból: mert megengedte, hogy |
| kinyaljuk!), mondom, (még most is csupa |
| méz a nyakam!), megláttuk, hogy robog |
| Piroska után s elibe hogy kerűl |
| a gonosz. Féltünk. De véletlenűl |
| jött a vadász! A tündér szólt neki, hogy – |
| S én elkisértem… A többit tudod.” |
|
Apám
| Apámtól féltem. (Anyám szeretett.) |
| Nehéz erről beszélni, rengeteg |
| fájdalom lökné s fogja a szavam. |
| Sokat szenvedett ő is biztosan. |
| Magányos lélek; öccse, bátyjai |
| mind pap, tanító, nyomdász, s nénjei, |
| apja, nagyapja… Ő meg kimaradt |
| a negyedikből a latin miatt, |
| s kovácsnak ment; s malomhoz; azután |
| a vasutra fűtőnek. És korán |
| megnősült. S nem találta helyét |
| a világban… A sok keserüség, |
| ami benne volt, megkeseritett |
| bennünket is… Több mint négy évtized |
| kellett hozzá, hogy végre, szív szerint, |
| békét kössünk egymással, ujra, mind. |
| Ma már dér lepi mindkettőnk fejét. |
| Ez hozott össze, a Rettenetes Év. |
|
A farkas
| Hogy van farkas, először a mese |
| sugta meg, majd más is. Mint fekete |
| káprázat jött, a dél hibája, csak |
| gyáva árny még; de ahogy szállt a nap, |
| mind bátrabb lett: estére az egész |
| kertünket elfoglalta, gangon és |
| a ház körül ott lebzselt mindenütt, |
| és majdnem a küszöbünkre feküdt, |
| majdnem bele a fénybe, amivel |
| anyuka próbálta nagy-bátran el- |
| riasztani: éhesen, gonoszon |
| szimatolt, s beugrott az ablakon, |
| és ki, ha rányitottunk: biztosan |
| azt várta csak, hogy elbizzam magam |
| és kihúnyjon bennem a figyelem |
| vagy a kis őr-láng ágyi mécsemen: |
| jelenlétének sok-sok éjszaka |
| hajnalig gyötört néma ostroma. |
|
Első emberek
| Aranka, Ica, Manci, s te, Irén, |
| – halott már, ki ház és fa tetején |
| ültél s mászkáltál, macska, te, majom, |
| te, bátor, ki nyurga lábaidon |
| úgy repültél, istennő, gyermeki, |
| mint Atalanta, a calydoni, – |
| tánc szélvésze, s ti, régi többiek, |
| nem fiúk-lányok még, csak gyerekek, |
| Hajnalkáék, hugaim, s rokonok, |
| él még, első társaim, valahogy |
| és valahol, mint bennem, éled-e |
| bennetek is az akol melege, |
| az emléké, összebúvásoké, |
| dunyha alatti kuncogásoké, |
| a test bizalmáé, az ősi, a |
| paradicsomi, melyre nincs szava |
| a felnőttnek (vagy szava van csupán!): |
| első emberek, gondoltok-e rám? |
|
Daróci Erzsi
| Daróci Erzsi szép, bogárszemű |
| parasztlány volt, öt évig drága, hű |
| cselédünk: mindnyájunkat szeretett, |
| négy testvért, de legjobban engemet. |
| Ha indult, már repestem, hogy vigyen, |
| hallom anyámtól, s ő türelmesen |
| hordozott egész nap ide-oda, |
| s csókolt, ha azt hitték, hogy a fia |
| vagyok: egy volt az arcunk, s én sose |
| jöttem le a karjáról. „A neje?” – |
| kérdezték, ha a táskát vittük a |
| vasútra apámnak. S: – „Ez a maga |
| része”, – bókolt a hentes amikor |
| a húst vettük, – „ez meg”, – és félkiló |
| májat csapott papírba, – „ez meg a |
| bogárszemű fiáé!”… Micsoda |
| varázskört zárhattunk, Erzsi meg én?… |
| Tíz év mulva kútba ugrott szegény. |
|
Miskolc
| Miskolcon többször laktunk. De alig |
| emlékszem rá… Tűzijáték vakít: |
| avasi ünnep? Egyszer egy hatost |
| kaptam egy nénitől! És villamost |
| ott láttam először, s – mint csöpp gyerek – |
| S mit még? Majálist: lacikonyha, tánc! |
| Hogy bámultam a viccmondó cigányt! |
| És látom a Szinvát is: a fa-híd |
| alatt, a mélyben, fáradt habjait |
| keskeny szenny-csík görgette meredek |
| házfalak közt; de a széles meder |
| hogy megtelt, mikor jött az áradás! |
| S a környéket: egy-egy kirándulás |
| néha ma is idéz benneteket, |
| kék-zöld mezők, Tapolca, tó, liget, |
| Miskolc határa… Szülővárosom, |
| sose lesz szemed kóbor fiadon? |
|
Apa komor volt
| Apa komor volt, ritkán nevetett, |
| elrontotta sok kis örömömet. |
| Nem ivott, nem kártyázott; sohasem |
| káromkodott (mint más: érdekesen); |
| de ha munkába, a gond vele ment, |
| s vele jött vissza, mikor megjelent. |
| Pedig vidám nép a vasutasok, |
| Tipanuc bácsi mindig mulatott, |
| szomszédainknak háza, disznaja, |
| csak mi nem voltunk ügyesek soha. |
| Apám, nyilván, utálta zaklatott |
| mesterségét. Ha rákopogtatott |
| éjjel, váratlan, az értesitő, |
| hogy új fordába vigye (jó idő, |
| rossz, tél, nyár: mindegy!) – nagykeservesen |
| indult, szidva „azokat” „odefenn”: |
| kékben, ha nyár volt, botosban, ha tél, |
| ment, mogorván, de ment: „Kell a kenyér!” |
|
Tűzvész
| Tűzvész… „Anyuka!”… A belső szobát |
| láng zúgja be, haragos, sárga láng, |
| a padlón a tört lámpa, iszonyú |
| sikoltozás, öt helyt egyszerre gyúl |
| szék, függöny, asztal, fel a plafonig |
| csapja ujjongó, égő karjait |
| a szétfolyt petróleum… „Anyuka!”… |
| „Térdepelj le s imádkozz!”… Bárhova |
| nézek, tűz, tűz… Két hugom felriad… |
| „Miatyánk isten…” Nagy pokrócokat |
| látok zuhanni, anyám ügyesen |
| fojtja a tüzet, alul kezdve, lenn, |
| a fészkénél… „Ki vagy a…” Amily hamar |
| jött a vész, úgy múlt… Vége! Semmi baj! |
| Még szemünkben a lobogó rémület. |
| Tapossuk, húzzuk a vizes szőnyeget. |
| Állunk. „Szenteltessék meg…” És ülünk. |
| Éjfélig imádkozunk, reszketünk. |
|
A varázsboltban
| Géza bácsinak boltja volt: üveg, |
| porcellán, tükrök, kristály-mennyezet. |
| Hátul a műhely: furcsa anyagok, |
| ágyazott fűrész, mely körben forog, |
| buggyanó lombú, arany keretek, |
| és simák, elegánsak, könnyüek, |
| hosszú lécekben. S lent a pince: ott |
| Aladdin minden kincse ragyogott! |
| Szerettem a boltban lenni. Sehol |
| nem volt tisztább a munka; s amikor |
| a bácsi (anyám sógora) ügyesen |
| húzta gyémántját a hűs üvegen |
| s halkan pendülve kettévált a nagy |
| tábla, vagy ha gyors újjai alatt |
| megszületett valami szép, finom, |
| szimetrikus mű, képkeret, idom: |
| mint varázslóra néztem rá, aki |
| Tündérország díszeit késziti. |
|
A másik varázs
| Géza bácsi – fény s játék, mint a bolt – |
| csupa szív, kedély (s Bosznia hőse) volt, |
| mű-zord vicc-mester; senki, ahogy ő, |
| nem dúlt-fúlt oly derűsen: „Borrr-zi-ő!” |
| Náluk mindig jól éreztem magam. |
| Naivabban, mint mi, de boldogan |
| élt a család, a néni s négy leány, |
| és velük az anyai nagyanyám, |
| Kubányi Juliska. A szépnevű |
| Zöldfa-utcában laktak, s gyönyörű |
| volt a kertjük, sok dália, meg az |
| ebédlő, a kékhajnalkás lugas. |
| Sokat futkostam e rokoni ház |
| s a bűvös bolt közt: a fehér varázst |
| ők festegetik, a halk-szelidet |
| Miskolc egére, a tündérképeket, |
| – ahogy a másikat, az iszonyút, |
| a kormos, tüzes, fekete vasút. |
|
A vasút felé
| A vasút felé a nagyhídon át |
| mentünk. Vasból volt. Az igazi csodák |
| mind vasból voltak. Vaskorlát futott |
| az oldalán, ahhoz támaszkodott |
| szívdobogva az ámuló gyerek. |
| A vas tette, hogy messze lehetett |
| látni, előre-hátra. S lent, a mély |
| pályán, ahol fekete és fehér |
| gőzöket fújtak vas-szörnyetegek |
| (félig ördögök, félig istenek), |
| vas-sínek száguldtak a végtelen |
| felé, s ameddig csak látott a szem, |
| vasak lihegtek, csikorogtak és |
| többet bírtak, dolgoztak, mint az egész |
| város: vasak rohantak vasakon, |
| vasak és tüzek, vasak és korom, |
| vasak, halottak és félelmesek, |
| s még félelmesebb, élő emberek. |
|
A nagyhídon
| Néha megálltam a híd közepén. |
| Lent vágányok, tolatás. Feketén |
| dübörgött messziről a gyorsvonat, |
| affölé álltam. Hősi pillanat |
| volt ez, csábított a képzelt veszély! |
| Kis agyamat feszítette a vér. |
| És a gép jött. Ismertem savanyú, |
| fojtó füstjét; de valami iszonyú |
| parancs lökött, hogy ott maradjak és |
| ne győzzön rajtam undor, reszketés: |
| éreztem: korlát, vashíd megremeg, |
| villámló kráter fölött lebegek, |
| füst, korom burkol, vízgőz, kattogás, |
| ég-föld egyetlen omlás, csattogás – |
| de kibírtam!… Hálisten, semmi baj, |
| tovaszáguldott a vonat, a zaj, |
| s én, bár szívem rémülten dobogott, |
| büszkén megvártam még egy vonatot. |
|
Mozdonyon
| Mozdonyon is utaztam: az apám |
| felvett magához, acélparipán |
| lovagolni! De a gép valami |
| más volt, nem voltak karcsú lábai, |
| inkább bivaly, igen, az lehetett, |
| vagy elefánt (csak tökéletesebb |
| az igazinál)… Este volt, vadúl |
| pöfögött, száz lyukán egyszerre fújt |
| a jó szörnyeteg, fújt és sziszegett, |
| ereiből olaj s víz csepegett, |
| s órák villogtak rajta, szervei |
| mutatók, gömbök, titkos csövei, |
| s fékek, emeltyűk, fogaskerekek, |
| s a tűz-szekrényben vörös szellemek |
| ugráltak, bőgtek… S mikor végre jött |
| a jelzés, a körfűtőház megett, |
| az indítókart és a fütyülőt |
| én húztam meg! (Apa csak segített.) |
|
Apám a gépen
| Szőrkucsmában, botosban, fekete |
| bundában látom ma is: száz pihe |
| táncolja körül s az árnyaival |
| tolongó táj: téli éj a vihar- |
| lámpa fényében. Most a híd felett |
| halad, már a síneknél. Zöld jelek |
| vezetik, és pirosak. Vastagon |
| vakolja a hó. A vágányokon |
| szelik s mutatják, mozgó ház-sorok. |
| Aztán rőt tűzben fent a gépen áll, |
| néz, vizet vesz, haragszik, kiabál, |
| megkotorja a kazán parazsát, |
| s – szárnyas óriás – füstön-lángon át |
| robog Füleknek, jön Hatvan felől, |
| égből csap le, oda száll újra föl, |
| s folyton itt kering és fütyűl, fütyűl, |
| ijesztve s áldva, a házunk körűl. |
|
Lányok
| Ekkoriban, s előbb is, s azután, |
| járt hozzánk elég sok rokoni lány, |
| s láttam másokat, idegeneket, |
| szegényt, gazdagot; és mindegyiket |
| sajnáltam valamiért. Finomak |
| voltak köztük, szépek, szomoruak |
| s fiúsan vadak, jókedvüek is; |
| de mindig csak maradt valami kis |
| zavar közöttünk: a baráti lány |
| csak fél-barát volt, félig ostobán |
| huzódó, vagy követelő. Ha a |
| szobában ketten voltunk, a mama |
| folyton át-átjött, sőt maga a lány |
| is megváltozott: amit délután, |
| sötétben már nem tette; jó szive |
| volt, de uralkodni akart vele: |
| s folyton rejtőzött, bujkált, külön élt… |
| És nem mondták meg soha, hogy miért. |
|
Nők keresztje
| Igen, a lány mind, ha vad, ha szelíd, |
| szégyellős volt. Szégyeltek valamit, |
| amiről nem tehettek! Valahogy |
| rágalmazott faj voltak, mártirok, |
| mártir-jelöltek. Nem ilyen szavak |
| jártak fejemben, de az indulat, |
| amivel néztem őket, pontosan |
| ez volt, ilyen volt. Amig kicsinyek, |
| csitrik vagy éppen utcagyerekek, |
| addig nem vettem őket komolyan: |
| szegények, ők még nem tudják, mi van |
| előttük!… Máskülönben a dolog |
| nem tartozott rám: minden megszabott |
| törvény szerint járt s az bizony kirótt |
| borzalmat mindenkire, azt vagy ezt: |
| nőnek lenni, úgy látszik, nagy kereszt, |
| gondoltam, bár az egésznek csak a – |
| az egésznek… a ruha az oka! |
|
Rossz gyanuk
| Ez sokáig izgatott, a ruha. |
| Térdig ér talán a nők dereka? |
| Ha nem, mire jó ez a furcsa és |
| fölösleges megkülönböztetés? |
| S nem lehetnék lány én is? Anyuka |
| ruháit próbálgattam. Maskara, |
| buta játék! És amellett milyen |
| boldogan, milyen szenvedélyesen |
| tárgyaltak a szoknyáikról a nők! |
| Szoknyára ítéltettek! S ime, ők |
| sokszor maguk is örűlnek neki! |
| Ez a – jelük? De ha rossz, mért türik? |
| „Mert”, mondta egy hang, „ők nem végezik, |
| nem úgy végzik, mint mi, a… dolgukat!” |
| Ebben megnyugodtam egy darabig, |
| bár, a sok tiltás, vihogás miatt, |
| csak gyanakodtam: nincs rendjén, amit |
| a nőkkel csinálnak a férfiak! |
|
Közjáték: a tücskökhöz
| Hajnalodik. Megyek aludni. Dzsesz |
| a zenétek, tücskeim! Csakhogy ez, |
| a bennem szóló, az emlékeké, |
| mely szétcsap a négy világtáj felé, |
| még gyorsabb! és túlzeng benneteket! |
| Jó mulatást! Isteni kedvetek |
| csak elkezdte az ős varázslatot: |
| a többi már maga jött: itt suhog |
| köröttem minden boldog éjszaka: |
| gyűlnek az árnyak, örök muzsika |
| hozza, kíséri őket, s mennyi év, |
| mennyi táj, mennyi drága, régi kép |
| vágyik még megszületni: Debrecen, |
| Balassagyarmat Budának üzen, |
| Tiszabecs kérdez, Egyiptom felel, |
| Splitet a Tátra szivemben éri el: |
| életem beszél, s ahogy hallgatom, |
| mondom, amit mond. Holnap folytatom. |
|
Balassagyarmat
| Balassagyarmat – óh, hogy szeretem! |
| Legszebb ott volt fiatal életem, |
| ott nem bántott talán még semmi se |
| (s ha bántott, rögtön gyógyult a sebe). |
| Véletlen, hogy apámat épp oda |
| vezényelte a vasút. Nekem a |
| folyó tetszett legjobban, az Ipoly. |
| „Csupa örvény: sikoltasz, s már sodor!” – |
| mondták a nagyok… Örvény – ez a szó |
| a mesékbe vitt, oda, ahol a jó |
| tündér lakott, s a gonosz, s a csodás |
| királylány, s a lángtorkú óriás, |
| és Isten, s az ördögök-angyalok. |
| Örvény volt nekem a világ s titok. |
| Hogy hittem még! –: látóhatáromon |
| úgy élt a sárkány, mint egy rossz rokon, |
| épp úgy élt, csak egy kicsit távolabb, |
| mint mi a Templom-utca 10 alatt. |
|
Templom-utca 10
| Templom-utca 10? Csak rágondolok. |
| Zár, kapu enged, árnyként suhogok, |
| s ugyanakkor döngő falak között |
| a kapualjat megrázva döcög |
| egy régi szekér. Nefelejcs, dáliák. |
| Saját magamban haladok tovább. |
| Tornác épül, derékszögben törik, |
| vadszöllő rakja föl hullt díszeit, |
| hátul, a kertben, ébred a liliom, |
| s negyvenéves nyár gyúl egy ablakon. |
| Átcsapok az üvegen, mint a fény. |
| A konyhában az anyám jön elém, |
| kísértet, mint én. Bent még két szoba: |
| itt fekszem (orbánc!), ott bámulom a |
| szikrázó karácsonyfát… – Állj, ki vagy?! – |
| Az Egyedüli Jelen. – A tudat? – |
| Az Idők Együtt. – Mehetsz!… – Mint a víz, |
| fut s áll a tükröd, Templom-utca 10! |
|
Csak ami Volt
| Tűnt évek őre, add áldó kezed, |
| s kalauzolj, édes Emlékezet! |
| A jelen? Nincs. Csak az Van, ami Volt, |
| csak amit megjegyeztél. Az Ipolyt, |
| azt ma is látod! És a bóbitás |
| nádszálat, melynek kicsi volt a ház, |
| amikor hazavittem. És a sok |
| forgót, örvényt. Télen a farkasok |
| nyomát a hóban. Nyáron a füzet |
| s az árnyát, s élő tükrét, a vizet, |
| mely áll, ha fut is, és fut, noha áll, |
| s mint az Idő, oly tréfákat csinál. |
| Sok mindent megőriztél: meredek |
| partot, ahol hasaltunk, az öreg |
| kotlót, aki kacsákat kelt ki… Nyiss, |
| nyiss most ablakot rájuk, drága, friss |
| képeid aggasd körém: életem, |
| be gazdag vagy, mihelyt emlékezem! |
|
Napfény és vihar
| Voltak nevek, katlanként kondulók, |
| voltak fiúk, pokolba indulók, |
| voltak szomszédok, vad haramiák, |
| lapátkezű, lapátnyelvű kofák, |
| voltak vasvillák, rettenetesek, |
| voltak verő, görcsbehúzó szemek, |
| voltak koldusok, vakok, reszketők, |
| voltak holdkóros, macskás háztetők, |
| voltak árnyak, az ördög leplei, |
| volt kis mécsem, őket hessenteni, |
| voltak napok, mint álmodott mesék, |
| s olyan hosszúak, akár ma egy év, |
| volt, négy kerítés közt, egy végtelen, |
| volt kertünkben egy púpos jégverem, |
| ősszel tar fejét zörgette a mák, |
| dob, trombita, jöttek a katonák, |
| és minden új volt, napfény és vihar, |
| minden egyszerre rend és zűrzavar. |
|
Csipkefüggöny
| Csipkefüggöny az ablakunk előtt, |
| fehér zuhatag. Hogyha délelőtt |
| besütött a nap, arany szédület |
| imbolygott rajta, s még légiesebb |
| lett a libegő lepke-szövedék. |
| Elnéztem a figuráit, a két |
| szögletes vadászt meg a lányokat |
| s szerettem volna, hogy mozduljanak |
| végre, és hogy legyen történetük. |
| Néha alája bújtam: mindenütt |
| álom vett körül, piciny ablakok, |
| virágzó minták, tündér-alakok, |
| valami s mégis semmi: az egész |
| olyan volt, mint egy álló hóesés. |
| Máskor meg, míg az arabeszkeket |
| nézegettem, mint habzó felleget |
| hajtottam, szárnyaimat: hadd vigyen! – |
| s szinte vártam, hogy elrepül velem. |
|
Mamika szellemei
| Bejárónőnk, Mamika, az öreg, |
| hozta házunkba a szellemeket. |
| Lelkeket hívott vissza és haza |
| háromlábú, kerek faasztala, |
| s ő beszélgetett velük. Még kicsi |
| lehettem, mikor elkezdte, csacsi, |
| öt-hatéves, ámuldozó gyerek. |
| S jöttek házunkba mások, öregek |
| s fiatalok, a vasútról Nagyék, |
| és imádkoztak, és a tenyerét |
| rátette mind a kis asztalra, és |
| kezdődött a napi szellemezés: |
| koppantás, egy: nem, ha kettő: igen, |
| kérdések s válasz, így, primitiven… |
| Ünnep volt (s néha egy kis félelem) |
| az egész ház… Tér, idő, végtelen |
| éj-nap folyton köröttem suhogott: |
| fekete árnyak, fehér angyalok. |
|
Túlvilág felé
| Ez Gyarmaton volt, a szellemezés, |
| ott kezdődött. De saját magam, és |
| még húsz év mulva, harminc mulva is |
| szellemeztem, játékból, sőt komisz |
| tréfákkal sértve anyámat, aki |
| az egészet tán még ma is hiszi… |
| Nekem az ős, érdekes babona |
| tetszett csak, később; de azokban a |
| régi napokban a hitem is élt. |
| Istennel a Szellem jól összefért, |
| s mintha nem volna elég egy világ, |
| másiknak nyitogatta kapuját… |
| Képzelem, tehát lehet: innen a |
| makacs hitem gyökeréé, hogy az |
| anyag s erő mégiscsak ugyanaz, |
| örök utamé a túlvilág felé. |
|
Az asztal táncolt
| Az asztal táncolt, reccsent, kopogott, |
| néha a szobán is körbe futott, |
| lábai közt áttetsző kezeket |
| láttam, tolongó kísérteteket, |
| amint mozgatják: mind erőlködik, |
| hogy, barátilag, mondjon valamit, |
| intést, biztatást… Néha-néha rossz |
| szellem jött a hivásra és gonosz |
| zűrzavar támadt… Egyszer, hogy van-e |
| csakugyan Isten, az asztal dühe, |
| a kérdésre a válasz, szörnyü volt: |
| toporzékolt, ugrált, földig hajolt |
| és elhallgatott… Aznap sok imát |
| mondtunk és nem szellemeztünk tovább… |
| De általában nem volt félni mit, |
| az ember hallhatta halottjait, |
| rokonait: ők, sok jóakaróm, |
| voltak éjszaka párnám s takaróm. |
|
Mesék és veszélyek
| Volt egy nagy meséskönyvem. Kép, szöveg |
| minden zegzugot benépesitett |
| égen és földön és a föld alatt: |
| láthatókat, láthatatlanokat |
| megmutatott, mindent, ami Lehet, |
| ami csak Volt s Van. Isten-hitemet |
| kezdte volna ki a kétely, hogy a |
| hétfejű sárkány s bármilyen csoda |
| csak kitalálás: alsóbbrendüek |
| voltak ugyan a Szörnyek, Szellemek, |
| Óriások s a Halál, – de ahogy |
| lehettek ördögök meg angyalok, |
| voltak ők is! Hogyne! Oly biztosan, |
| hogy úgy féltem, úgy éreztem magam |
| a világban, ahogy egy lepke él |
| vagy egy légy a fecskék közt: végveszély |
| minden perc: nem tudni, mi lesz velünk, |
| bár, egyszer, majd csak égbe kerülünk! |
|
A külső rossz
| Ez rossz volt, ez a szörnyű, szüntelen |
| kiszolgáltatottság, a félelem, |
| hogy hiába vannak jó szellemek, |
| több a gonosz, s jönnek kísértetek, |
| jöhet a farkas, és jön a kutya, |
| a veszett kutya, a vadult bika, |
| az utcán is (ahogy álmunkban!)… És |
| csakhamar hozzájuk társult a pénz, |
| a pénz réme, hogy nincs, s dühös szavak, |
| s ujak, másfélék, technikaiak, |
| hogy karambol, és hogy nem működött |
| a szemafor és apám elütött |
| valakit!… S a torokgyík réme, s a |
| rossz fiúké… S később az iskola |
| rémei, s a még újabbak: ahogy |
| nőttem, úgy nőtt a Rém is, – pedig, ott |
| s akkor, még csak külső rossz rémitett, |
| nem lángtrónunk, a lelkiismeret. |
|
Dsungel
| Ssö-ssö, huj-huj, nyihaha: vonatok |
| tolattak, a szél süvöltve csapott |
| a felhők közé, büszke paripa |
| nyerített és mint saját lovasa |
| igazságot osztott: én, egymagam |
| nép, király, és ló; majd óvatosan |
| lestem a palánk görcs-lyukain át |
| a szomszéd dsungelt: oroszlán szagát |
| hozta a tyúkól: ujjam mereven |
| előrenyúlt, s mintha az életem |
| függött volna tőle, oly gondosan |
| célzott, és lőtt! S mindez volt, csakugyan, |
| így volt, én voltam az egész világ; |
| s csak ha megláttak, vagy anyám szavát |
| hallottam, hogy lekvár vagy méz legyen |
| – „Felelj már!” – a karéj kenyeremen: |
| csak akkor hallgattam el, morcosan, |
| és egyre jobban szégyeltem magam. |
|
Anyám dalolt
| Anyám dalolt. Legtöbbször szomorú |
| szövegeket. A megfagyott fiú |
| szívszaggató volt, s édes-kedves a |
| fekete tóban fürdő kis kacsa. |
| De a legjobban az tetszett, ahogy |
| a Lengyel Himnuszt – szinte lobogott, |
| mikor azt énekelte: oly üdén |
| szárnyalt a hangja, s oly szomoru fény |
| ragyogta be, hogy szívem reszketett, |
| s bár azt se tudtam, kik a lengyelek, |
| letérdeltem (így biztosan nagyobb |
| foganatja lesz!): háromszor csapott |
| égig a hang, a szent oltár előtt, |
| a térdrehullásnál, s amikor Őt, |
| Istent kértük: „Szabad hazánkat, óh, |
| add vissza nékünk!…” S hogy a zokogó |
| ima elnémult, csend lett, nagy szünet. |
| Ez után csak hallgatni lehetett. |
|
Fehér liliomszál
| A János vitézt s azt, hogy Fürdik a |
| holdvilág, szintén tudta anyuka, |
| s ha jókedve volt, néha – mialatt |
| főzött, – játszott is, s egy-egy mozdulat, |
| amit tett, egy-egy lépése, vagy egy |
| kacsintása tündéri életet |
| adott az énekeinek. Fehér |
| liliomszál, dudolta, és kacér |
| rémülettel ugorva máris ott |
| volt a Tiszában, megtámaszkodott, |
| a szöveg szerint, ezüst semmivel |
| mosdott és arany nem-tudom-mivel, |
| s az ördög a kosarába tette, és |
| ő fickándozott, az meg vitte, és |
| hogy végül táncot vezényelt a dal, |
| felkapta (hisz még friss volt, fiatal) |
|
violáit, Hajnalkát s engemet, |
| s forgott velünk, és sírt, és nevetett. |
|
Sokféle nép
| Sokféle népet láttam. Dáridó |
| a magyarnak! A vásáros zsidó |
| titokzatos volt, göndör pájeszét |
| csúfolták, és nevették az eszét. |
| A város végén sátoros cigány – |
| „Vigyázz, még ellop!” mondta az anyám, |
| „kivágja nyelved és úgy kényszerít, |
| hogy koldulj neki!” Nagy, nyurga, szelíd |
| drótostót lépegetett halina- |
| nadrágjában, tündöklő bádogok |
| zörögtek a hátán, üveglapok, |
| csirizes doboz – messzi föld fia, |
| látszott, milyen jól esik neki a |
| leves, amit a négy pénz-hez kapott. |
| De legérdekesebb a köszörűs |
| szerszáma volt, a korong: az a tűz, |
| amely a forgó kőből pattogott, |
| poklot kötött össze és csillagot! |
|
A tél rajzai
| A tél rajzolt. Száz fehér-fekete |
| vázlatán a bokrok szerkezete |
| s a nagy fák sok törékeny ág-boga |
| oly gyönyörű volt, hó és zuzmara |
| olyan dús dísz, hogy szemem-szám elállt. |
| Próbáltam utánozni a csodát, |
| a gondos művészetet, amivel |
| szépségeiket fedeztette fel; |
| de a ceruzám ügyetlen maradt. |
| Hány árnyalatot, hány új vonalat |
| kapott egy dőlt kerítés! És milyen |
| tisztán mutatta, mily érzékenyen |
| a hó a cinkék s varjak lábnyomát, |
| s ahol meggyűlt, a szél örvényeit! |
| Szép volt a táj, a szó, hogy: „Havazik!”, |
| még ünnep, s volt szenünk, fűteni, fánk, |
| mégis borzadtam tőle: emberek |
| fagytak meg télen s éhes verebek. |
|
A befagyott Ipolyon
| Korcsolyáztam. Előbb fakorcsolyán, |
| aztán igazin. Még csak tétován |
| mozogtam a befagyott Ipolyon, |
| s féltem a forgóktól: sok helyt bizony |
| vékony volt a jég, süllyedt, recsegett |
| s visszahajolva szinte röpitett, |
| ha rátévedtünk. Ilyen helyeken |
| lyukat kereső, tátogó halak |
| villogtak az áttetsző zöld alatt, |
| de többnyire fenékig mereven |
| állt a dermedt víz, s én kényelmesen |
| kacsáztam ide-oda… Szárnyamat |
| (a kabátomét) széttártam, kevély |
| vitorlaként, dőljön bele a szél: |
| repülés volt ez is, tükörsima |
| semmiben a repülés mámora, |
| s míg nyeltem a hó csapó pelyheit, |
| a kalandvágy mindig messzebbre vitt. |
|
Halál Torka
| Hangok a jégen. „Szörnyű! Beszakadt |
| a Katlan-Gödör!” És: „Kürtös patak”, |
| hallottam, s „Halál Torka!” „Plédeket!”, |
| kiabálták. „Négy fiú ott veszett,” |
| sírta valaki. „Csak egy,” tudta más; |
| – és máris indult tíz-húsz korcsolyás |
| férfi, csáklyákkal, föl az Ipolyon. |
| Utánuk én, kacsázó izgalom, |
| bukdácsolva, a gyors nagyok megett |
| hatéves sereghajtó. Őrület |
| vette eszemet. Hogy? Katlan-Gödör? |
| Pokol csattant-borzongott benne föl, |
| úgy kongott a hang a szó közepén. |
| A szél szembe fujt. Fáztam. De a rém |
| hajtott, húzott. Ijesztett a magány |
| a kanyarban. A felső híd után |
| már sehol senki. Vissza? Hol vagyok? |
| A látomás előrét kongatott! |
|
A szép borzadály
| Neki hát! Oldalt nagy, havas sikok. |
| Előre! Ott majd mindent megtudok. |
| Varjak. Bokám fájt. Nem fűtött erő |
| soha még ily vad. Az esteledő |
| táj rám szürkült. Hol a Kürtös patak? |
| Az Ipoly jól mutatta az utat, |
| hátra, előre. Otthon anyuka |
| hogy sirat már! De a Kürt meg az a |
| Katlan, a titok, a szép borzadály |
| közeledett, az örvény, a Halál, |
| melynek Torka van, – van neki, biztosan, |
| hiszen mondták! Összeszedtem magam |
| s tovább vergődtem. Sokszor lépni is |
| alig lehetett, félúton a friss |
| hó úgy befujta az egész folyót… |
| S ekkor a ködből gyors árnyak, hahók, – |
| s elzúgott mellettem – nagy pillanat! – |
| de visszafelé – a mentőcsapat. |
|
Tovább
| Megkönnyebbűltem. A karonfogott, |
| pókrócbacsavart, rummal itatott |
| négy gyerek élt hát – a részleteket |
| később tudtuk meg –: egyik sem beteg, |
| sőt, ime, mind a lábán megy haza!… |
| Mehetek én is… De a Katlan, a |
| nagy káprázat, s a másik, a Patak, |
| a szépnevű –? Óh, boldog iszonyat! |
| Mit tegyek? A rém nem nyelt senkit el, |
| de azért megvan, ott van, s látni kell, |
| látnom kell: még ma: ha már itt vagyok, |
| ki kell bírnom ezt a kis darabot, |
| a kis utat a kongó Gödörig, |
| ami hátra van!… Poklok lángjait |
| láttam egy Kondér alatt, s jegeket, |
| szakadékot, bíbor örvényeket, |
| és zöld Vadászt, amint kürtjébe fúj… |
| S kacsáztam tovább, lankadatlanúl. |
|
Lyukak a homályban
| És most már nem ijesztett a vidék, |
| s hogy meg-megreccsent alattam a jég, |
| s a gondolat, hogy farkas is jöhet: |
| zergetollas apród integetett, |
| fürge vadász, ki a folyó s a hegy |
| közt futárkodik (bár mindig csak egy |
| irányban: onnan ide)… Kürtszava |
| szinte zendűl már… Tűzvész meg ez a |
| karcsú legény állt előttem, mikor |
| hirtelen jobbra fordult az Ipoly |
| s én megérkeztem… És mit kaptam? Oly |
| üres minden: se vadász, se pokol!… |
| Kaptam tudást, amely semmit sem ért, |
| valóságot kínokért s álmokért, |
| szűk árkot, nádast, derengő öbölt, |
| Kürtös patakot és Katlan-Gödört: |
| lyukakat a homályban. Semmi mást. – |
| S otthon vérhányást, torokgyulladást. |
|
Ipoly fűzei
| Ipoly füzei, karcsú, szép füzek, |
| s ti, öregek, roskadtak, görcsösek, |
| tele friss hajtásokkal, szeretem |
| nézni: sok forgó leveleteken, |
| mely kócos fürtökben a vízig ér, |
| hogy villózik egymásba zöld-fehér- |
| szürke fényetek. Ennyi csak, ez a |
| kis színjáték, mit a part vándora |
| tőletek kaphat. Kilométerek |
| múlnak, gyalog, csónakon, s titeket |
| lát csak a szem, horgászok bús sorát, |
| mely nem a halat nézi, csak magát. |
| Nyáron zöld bánat, ősszel halk tüzek, |
| szeretlek, csöndes szomorúfüzek: |
| ti etettétek a nyulaimat, |
| ti adtátok első sípjaimat, |
| s alig pettyezte gólyahír a gazt, |
| barkátok már hozta az új tavaszt. |
|
A híd alatt
| Az Ipolyon át fahíd vezetett. |
| Nyáron a folyó megkeskenyedett, |
| s kétoldalt, lent, a parti homokon |
| csibészek leskelődtek. Borzalom, |
| miket játszottak! Gonosz szavakat |
| bömböltek, valahányszor elhaladt |
| felettük egy nő, hogy a résen át |
| mit láttak – mondták, milyen micsodát – |
| a szoknya alatt, a lábai között… |
| Egy-egy asszony csúnyán visszapörölt, |
| de a legtöbb menekült a komisz |
| csibész-nép elől. Hívtak engem is, |
| hogy vezessem arra a húgomat. |
| Én nem láttam semmit: szavaikat |
| se értettem; de iszonyodtam, és |
| éreztem minden „szoknyás” szégyenét: |
| ha bűne van, elég baj az neki, |
| gazság külön csúfolni, bántani! |
|
A kicsúfolt bűn
| A szoknyalest a lyukas híd alatt |
| és a hozzátartozó szavakat |
| szégyeltem és eltitkoltam, noha |
| nagyon furkált, hogy miért fut meg a |
| legtöbb nő? miért restelli magát? |
| Csakugyan bűn, vagy csupán gyávaság, |
| amiért pirulnak? S ha bűn, mi lehet? |
| Válasz nem jött. A hangos gyerekek |
| maguk se tudták pontosan, mi az, |
| amit oly szörnyen élvezett pimasz |
| éretlenségük. Így aztán magam |
| kezdtem figyelni; s bár hamarosan |
| ráuntam a dologra, a szomorú |
| részvét megmaradt bennem s a gyanu |
| s a fel-felcsillanó kiváncsiság; – |
| s megvetés, ma is, a férfiak iránt, |
| akik, mi másnak szégyen, kín, titok, |
| röhögik, mint a hídi kamaszok. |
|
Nők titka
| A lányok, nők – nem tudtam, mi lehet, |
| de titkuk volt. Másféle emberek? |
| Jobban bántak velük, s mégis csak úgy, |
| hogy lenézhettük őket, mi, fiúk. |
| Valami seb (sugdosták torz szavak) |
| rejlik – nem is a ruhájuk alatt, |
| hisz ott, mondták, szépek, gyönyörüek |
| (de szép akár egy bogár is lehet!), |
| hanem beljebb, mélyebben, bent, a bőr |
| alatt, a húsban, hiba (amiről |
| nem szólunk, vagy csak kíméletesen), |
| sőt annál is több: bűn, veszedelem, |
| valami rémség… Ahogy kés, golyó |
| és tűz, a lány is kerülnivaló, |
| véltem, és sajnáltam szegényeket, |
| hogy oly idegenek, törékenyek, |
| s csattanjon bár belőlük az öröm, |
| titkos ítélet van a fejükön. |
|
Vasbika
| Időnkint elutaztunk, vasutas |
| család könnyen mozoghat… Látom az |
| adorjánházi vagy a csöglei |
| utcát, Veszprémben, meg az elemit, |
| ahol Jolánka néni tanitott, |
| szigorú nő, de igazságos. Ott |
| folyt a Tapolca: állok a hidon |
| s nagykarimás, piros búr-kalapom |
| tükrözi a víz… Máskor meg anyám |
| operálták a pesti klinikán, |
| s felhoztak: az egész városból csak egy |
| kép maradt a fejemben: a sinek |
| végén, a Keletin, mint hős, derék, |
| önfeláldozó, végső, szörnyü fék, |
| valami áll, vad fejét leszegi |
| s két ütközőjét szembeszegezi |
| a befutó mozdonnyal; micsoda |
| erő volt a neve is: Vas-bika! |
|
Az Ipolyon túl
| Az Ipolyon túl – látom – ott a rét, |
| aztán kék hegyek, és aztán az ég… |
| A réten csorda és liba legel, |
| mindenfelé száll a fehér pehely: |
| egy folt liba, tizedik, huszadik, |
| ez sziszeg, az békén tollászkodik… |
| Odébb meg árkok, ösvény, fűz-sorok, |
| hörcsög, egérlyuk, nyúl, vakondokok… |
| Ott csavarogtam, másokkal, magam, |
| futrinkát lesve, gyíkot; álmosan |
| dőltem pimpó és kökörcsin fölé, |
| nagy margaréták s kis tücskök közé; |
| vagy pöfeteget püfölt a botom, |
| hogy csakúgy szállt belőle a korom; |
| s bámultam, mint hős cselekedetet, |
| hogy fogadásból egy elszánt gyerek |
| egy nap kenyere zöld lekváraként |
| megette a jó friss tehénlepényt. |
|
Képekben és mintákban
| Ha nem volt valamim, csináltam én, |
| lapdát, szekeret. Papírból edény, |
| kistányér, korsó, lábas, fazekak: |
| kinyírtam, összeraktam, kanalat |
| tettem beléjük, ragasztott fület |
| az oldalukra; szánkót, tűzhelyet, |
| mindent gyártottam. S ami még hiány, |
| gyorsan lekapta a krétám, ceruzám; |
| mert festettem is, s kissé valahogy |
| úgy éreztem, amit lerajzolok, |
| az már az enyém, részben legalább. |
| Képekben és mintákban a világ |
| így gyűlt körém… Volt saját vasutam, |
| fából, tömítő gyűrűkből magam |
| építettem… És roppant élvezet |
| volt bámulni az árjegyzékeket, |
| például „Mauthner csodái” között |
| a dísz-ugorkát s óriás-tököt. |
|
Etelka néni
| Látom Etelka nénit. Hallom. A |
| hangja mint üvegharang. Nagy haja |
| ábrándosan koszorúzta fejét. |
| Még lány volt, s talán a költőiség |
| az apai családban. Szeretett, |
| mosolyogva sírt, sírva nevetett, |
| s hogy egyszer Gyarmatra látogatott, |
| négy könyvből, mit ajándékba hozott, |
| sokat olvasott, verset, régi, szép |
| történeteket – úgy mondta: regét. |
| Később szemem maga betűzte ki, |
| hogy bömbölnek a Mohos tulkai,
|
| s nagyon tetszett a nyári kút, ahogy |
| a vize jéghideggé borzadott… |
| (Negyven év multán, most, ezt írva, csak |
| most vettem elő a hanvai pap |
| idilli könyvét, – avúl, de bizony |
| itt-ott oly szép, mint a nagy Tennyson.) |
|
Ima a gyémántért
| Szegények voltunk. „Imádkozz!…” Anyám |
| már sokat sírt. Egy este azután, |
| látva, hogy rajta nem segít az Ég |
| s átvéve lelke száz sajgó sebét, |
| kigyulladt szívvel és könnyek között, |
| próféta, ki csodáért könyörög |
| s Istenbe szédűl, én kezdtem imát. |
| Ágyamban térdeltem, órákon át. |
| „Kérj s megadatik”…? Hát én kértem! És, |
| hogy egyszerre minden nélkülözés |
| megszűnjék s mi ne szenvedjünk tovább, |
| egy nagy gyémántot kértem, akkorát, |
| mint az öklöm! „Istenem, add meg, add, |
| hogy legyen reggel a párnám alatt, |
| legyen itt a kincs!”… A magas eget, |
| lábuknál húztam le a szenteket: |
| „Ezer miatyánkot mondok, ha kell, – |
| míg meg nem áldasz, nem engedlek el!” |
|
Égi jel
| Hogy megáldott-e Isten, nem tudom. |
| Órákon át, görcsösen és vakon, |
| daráltam imáimat. Kis szivem |
| lángolt, vadúl és szenvedélyesen, |
| s az igézetben óriásra nőtt, |
| ahogy a Mindenek Ura előtt |
| gyerekmód érvelt, fájt és esdekelt. |
| S úgy éreztem, Ő magához ölelt |
| s megadja, amit kértem. Térdeim |
| sajogtak, szemem égett; de a kín |
| a testi kín most szinte jólesett, |
| a nagy hit mellé egy kis érdemet |
| látszott adni… Hogy hogyan és mikor |
| nyomhatott el az álom, nem tudom; |
| de később felriadtam… Nyúltam a |
| párna alá, s éreztem a csoda |
| már ott volt! a gyémánt! az égi jel!… |
| Üdvözülten aludtam újra el. |
|
Vesztett boldogság
| Reggel! boldogság! béke! glória! |
| Úgy ébredtem, mint az Isten fia, |
| kedvenc fia. Egy roppant perc alatt |
| végigéltem jövendő sorsomat, |
| s már szólni akartam, hogy: „Anyuka, |
| tessék csak jönni”; de, hogy kezem a |
| párna alá ért, megállt, elakadt |
| a szívem: hol a gyémánt?!… Iszonyat |
| fagyott végig karomon, testemen; |
| s előbb remélve, majd reménytelen |
| dobáltam szét párnákat, takarót, |
| százszor is; és hiába… Becsapott, |
| becsapott a – nem mertem mondani, |
| ki csapott be… Azt az éjszakai |
| ébredést csak álmodtam hát?!… Egész |
| napom csönd volt és kétségbeesés |
| és sóhaj: „Mért hagytál el, Istenem?”… |
| Lassan mégis begyógyult a sebem. |
|
Elemi
| Ekkortájt kezdődött az elemi. |
| A betűket már tudtam… Valami |
| börtön lesz ez is, itt nincs kegyelem… |
| „Kezeket karba!” Engedelmesen |
| ültem, vártam; s jó viseletemért |
| óra végén a néni megdicsért. |
| No, ez nem nehéz, gondoltam… S nagyon |
| csodálkoztam, később, a nyelvtanon: |
| azt tanítják, amit úgyis tudunk? |
| És a számtan, az a százszor megúnt |
| kétszerkettő! A földrajz, az, igen, |
| az új volt, tetszett, rettenetesen, |
| meg a térképek – hogy egy perc alatt |
| a messziről oly sokat mondanak… |
| Jó tanuló, nem lázongtam soha; |
| de csak akkor tetszett az iskola, |
| amikor semmi sem feszélyezett: |
| ha hagyták, hogy természetes legyek. |
|
Kiállítás előtt
| „Este elhozod. Huszat! Többet is? |
| Amennyit csak bírsz!” – súgta Kacskovics |
| Márta, osztályunk szép kisasszonya, |
| hogy legyen mit kiállítania |
| másnap, a vizsgán; és hogy meglegyek |
| a sok képpel (mert hisz a többiek |
| helyett is én festettem): „Menj, siess!” – |
| hazaküldött. „S legyen mind szép, szines” – |
| szólt utánam… Egész nap boldogan |
| gyártottam tükröt, asztalt, számtalan |
| virágot és mozsarat, fazekat, |
| szóval ami modelem csak akadt, |
| mikor – a rajz kész! – késő délután |
| kiderült, nincs több színes ceruzám. |
| Boltba? Csukva! Istenem, most mi lesz? |
| Kétségbeestem. A szó kötelez, |
| s a kérés, s igen, az: a bizalom! |
| Becsapjam az én jó kisasszonyom? |
|
Porcellánkutya
| Nem! Azt soha! Zokogtam. Mit tegyek? |
| „Miatyánk, isten…” Már esteledett, |
| s anyám se kapott festéket sehol. |
| Ekkor, mint később, bajban, annyiszor, |
| fény gyúlt bennem, gyors és kész gondolat: |
| ki a kertbe és vissza! Szirmokat |
| hoztam, levelet, ami volt, virág, |
| mindent, füvet, pipacsot, violát, |
| s mialatt lelkem jobban tündökölt, |
| mint a lámpánk, bedörzsöltem a zöld, |
| piros, sárga s egyéb nedveket a |
| papírba, a képekbe, ahova |
| épp kívánkoztak. „Derék fiu vagy,” |
| simogatta meg égő arcomat |
| Márta néni. A porcellánkutyát, |
| mit ekkor kaptam, vagy húsz éven át |
| megőrizte az emlék öröme. |
| Akkor eltört. Ez a története. |
|
Szapáry Péter
| Nagyon megfogott, rettenetesen, |
| egy kép egy piros irkafödelen, |
| Szapáry Péter. A szöveg, belül, |
| elmesélte, mily istentelenűl |
| bánt a vitéz gróffal a gaz török: |
| igába fogta és ökör helyett |
| vele szántatott. Így bukhat a hős? |
| És nem váltják ki? A szerencse győz? |
| Borzadva néztem a büszke rabot, |
| irigyelve erejét, s a dacot, |
| ahogy az ostort állta. Sebei |
| húsomban égtek… Ha választani |
| lehetett, mégis mindig azt a szép |
| irkát vettem meg, a Szapáryét, |
| azt a szörnyűt… És sírtam rajta, és |
| szinte szent lett bennem a szenvedés; |
| majd, mint aki készűl valamire, |
| szótlanúl bámultam a semmibe. |
|
A magas millió
| Húszig már számoltam. Egy nap apám |
| elővett, és mialatt a divány |
| hosszában hevertünk, megtanitott |
| a titokra, tízesek, százasok |
| hogy nőnek föl egymáson ezerig. |
| „De a millió! Ezek még kicsik!”, |
| mondta; aztán – igérve, újra, hogy, |
| ha majd a millióig eljutok, |
| megkapom a biciklit, (azt, amit |
| annyit kértem, a háromkerekűt!) – |
| ment, fát vágni. Hogy történt, mint, ma se |
| tudom, de a számok épülete, |
| ahogy tovább tűnődtem, hirtelen |
| csak elém állt, tisztán, értelmesen, |
| elém, szépen tagolva, az egész, |
| tündérek élő üvegvára, és |
| leszállt értem, mint egy nagy léghajó. |
|
Zuhanás
| Akkor utaztam először nagyot. |
| A léghajó vitt. Mozgó oszlopok |
| nőttek, sülyedtek, sík emeletek: |
| láttam mögöttük a szerkezetet, |
| az elvet, rendszert, forgó kapcsolást, |
| fogalmak testét, örök folytatást, |
| szimetriát s egyensúlyt mindenütt: |
| bámész agyamban boldog végtelen |
| töltekezett a külső semmiben: |
| tudtam számolni!… Felhőim között |
| repültem még, mikor apa bejött, |
| onnan szóltam le: „Itt a Millió!” |
| „Mi? hol?” – Elmondtam, amit tudtam. „Óh!” |
| „S most…?” „Most ágyba!” „A háromkerekűt!” |
| Ő rámnézett és elkomorodott. |
| „A biciklit!” Lefeküdt. Hallgatott. |
| Én pukkadoztam: „Milyen zsugori!”… |
| Nem volt az; csak pénze nem volt neki. |
|
A szem örömei
| Szerettem a szép, sima köveket, |
| nyulak szőrét, a selymes füveket, |
| jó agyagot, fűzgaly fehér husát, |
| melyről úgy lejön a bőr, katicák |
| piros hátát, fekete pettyeit, |
| elnézni, a halak hogy kergetik |
| egymást a vízben, hogy játszik a nap |
| az Ipoly tükrén s a tükre alatt, |
| fecskefű vérét, kutyatej tejét, |
| nagy napraforgók oroszlánfejét, |
| a zizegő szalmavirágokat, |
| a szomorú és szelíd lányokat, |
| aranyzöld gyíkok lüktető hasát, |
| gőz fátylait, felhők habtorlaszát, |
| a lepkéket, s nagyon a pókokat |
| s csöves vagy napernyős hálóikat, |
| s legjobban azokat a perceket, |
| amikor nem tudtam, hogy mit teszek. |
|
Hangok
| Hangok játéka is vonzott: ahogy |
| egy sereg galamb alásuhogott, |
| szárnyaik édes püpügése a |
| leszállás előtt, tücsökszó, puha |
| méhzümmögés, kövekkel kongatott, |
| hárfazsongású sürgönyoszlopok, |
| kotlóstyúk kottya, s az a méla mú, |
| a teheneké! hars kukurikú |
| hajnal előtt, tavi békazene: |
| pendülő üm, mord kvarty, víg brekeke, |
| és a többiek, mozdony robaja, |
| nehéz reszelők rekedt sikolya, |
| villámropogás, s őszi égen át |
| láthatatlan jajongó vadlibák, |
| s ezer egyéb hang: mindegyik mögött, |
| bár elzengtek, annyi kép röpködött, |
| hogy húnyt szemmel ma is össze lehet |
| raknom belőlük a fél-életet. |
|
Nap napra telt
| Nap napra telt, év évre: rengeteg |
| hátán, ahogy a kontinenseket, |
| vitt a forgó Föld, róva régi s új |
| köreit, éppoly lankadatlanúl, |
| mint a magáét a percmutató |
| a vekkerünkön. „Karácsonyfa! Hó!” – |
| tapsolt Hajnalka húgom; de mire |
| kinéztem, már virága, levele |
| buggyant az ágnak, gyümölcs ért, lehullt, |
| s új hó esett s új karácsonyfa gyult. |
| Így tűnt s jött minden, ismétlődve, ma, |
| tegnap, holnap, játék és iskola, |
| apám munkája s hogy sírt anyuka, |
| hogy elveszett, hogy meglett a cica, |
| mindig más és mindig ugyanaz a |
| forgó körhinta, nappal, éjszaka: |
| így repült a Mindenség ütemén |
| a Föld, és rajta, mit sem sejtve, én. |
|
Zoltán bátyám
| Zoltán bátyámat Szabó nagymama |
| magához vette. Első unoka, |
| ő volt kedvence a papi, apai |
| rokonságnak, szebb, tisztább, finomabb, |
| simább, vagy legalább uriasabb |
| s nem oly sírós, tedd-ide-tedd-oda |
| mackó, mint én: biztos a modora |
| és mindig fehérek a kezei. |
| Gyarmaton ritka vendég, ő beszélt |
| először Debrecenről, ahol élt, |
| és engemet csak ijesztett, hogy oly |
| sok mindent tud, hogy tréfás és komoly |
| szavakat kever, és hogy könnyedén |
| megold dolgokat, amelyekre én |
| csak nézek, borjú az új kapura… |
| Borzongtam is hát, amikor apa |
| emlegetni kezdte, mennyi közünk |
| van Debrecenhez! és hogy: költözünk! |
|
Utcai árvíz
| Kiöntött az Ipoly és sárga-zöld |
| vize a mi utcánkba is betört. |
| Gyönyörű tavasz volt, pünkösd előtt. |
| Aznap kaptuk ki az értesitőt |
| az iskolában. Futottam haza. |
| Ág, tört kerítés, mezők gizgaza |
| ringott a tavas utcán, s mialatt |
| pallót raktak le bosszús férfiak, |
| víg gyerekhad taposta a vizet. |
| Nap! vakáció! rendnél édesebb |
| rendetlenség! Cipő, harisnya le, |
| s már ugrottam a fiúk közibe, |
| lubickolni, vad, vízi indián… |
| Épp akkor jött s meglátott az apám: |
| „Ide, te, csibész!”… Csattogott bizony |
| a nadrágszíjj; de valami nagyon |
| nem vehettem szívemre az ügyet, |
| mert tetszik, ma is, tetszik az eset. |
|
A rét meghal
| Szöcske, ökörnyál, réti muzsika. |
| Bizsereg a nap arany illata. |
| Mindegy, ki vagy, felnőtt-e vagy gyerek. |
| Valami épít, észre se veszed. |
| Ásitasz, nyujtózol, unatkozol. |
| Ég s föld lassan mégis megostromol. |
| Fáradt vagy; ráérsz; ez a fő; pihensz. |
| Egy tücskön, hangyán talán elmerengsz. |
| Aztán szétnézel: az ismert világ! |
| S húnyt szemed már az eget zárja rád. |
| Vízmoraj, kolomp: csengő vonalak. |
| Szálló lepke rajzol új hangokat. |
| Bőröd ízlel, látni kezd, hallani. |
| Egész testedet felhő emeli. |
| Egy dallam visz, de keresztezi száz. |
| Benne zümmög a tegnapi darázs!… |
| Emléked van, s nem sejti maga sem. |
| A rét meghal. – De te tudod, milyen! |
|
Tutajon
| Új áradás, most túl az Ipolyon. – |
| Kifogott ajtó volt a tutajom, |
| ág az evezőm. A hepehupás |
| legelőn, mint átlátszó, óriás |
| fény-tó, állt a víz. Félméterre a |
| földtől, néhol meg csak arasznyira, |
| kék nyárban, mely szikrázott, lobogott, |
| gyémánt csöndben, mely körülcsobogott, |
| lebegtem, ösvény, fű s virág felett, |
| dehogy ott – az egész világ felett. |
| És le se kellett hunyni a szemem, |
| álom gyúlt át minden érzékemen, |
| álom, amilyet az ópium ad, |
| álom, melyben néma kéj simogat, |
| álom, mely élő falakon visz át, |
| álom, mely csupa tükrös bujaság, |
| álom, amelyben ég s föld tündököl |
| és egész testünk hangtalan gyönyör. |
|
Az igéret városa
| Debrecen izgatott. A nagyanyám |
| ott nevelte, szigorú, puritán |
| özvegy, a bátyámat. Baráth Teréz, |
| így hívták. Nagyon féltem tőle, és |
| félelmem átszállt a városra is… |
| Százezer ember! Az iskola is |
| szigorúbb lesz! Mondták, az ünnepelt |
| Kollégium nagy fiakat nevelt, |
| és én kicsinek éreztem magam. |
| Bújtam volna, de nem tudtam, hogyan. |
| S amellett vonzott a városi rang, |
| egy-egy szó is, hogy Rákóczi-harang, |
| Nagytemplom, Nagyerdő… Hallottam a |
| nagy tűzvészről, s hogy Bocskay valaha |
| …S Kossuth… valami nagy dolgot csinált: |
| de-tro-ni-zál-ta az élő királyt! |
| Hű! Ez a város csudákat igért! |
| Féltem, és izgultam Debrecenért. |
|
Debrecenben
| Cók-mókkal rakva, félve s boldogan, |
| vitt, nyolcéves fiút, első utam |
| Debrecen főutcáján. Mindenütt |
| legendát vártam, hajdúkat s velük |
| törököket, tűzvészt, gályarabot, |
| s hogy jön Kossuth s megint beszélni fog |
| és de-tro-ni-zál… Azt hittem, csupa |
| hős vesz körűl… Kisvonat mozdonya |
| pöfögött fel s alá, mesebeli, |
| guruló vaskocka, s kocsijai: |
| micsoda játék!… S vágy s való között |
| egyszer csak átléptem a küszöböt: |
| egy bolt felett cégtáblát láttam és |
| rajta, hogy: „ÓRIÁS és ékszerész,” |
| arany betűket… Megnéztem megint: |
| Ó-R-I-Á-S?… Az!… Istenem!… Eszerint, |
| gyúltam ki, itt egy Óriás lakik |
| s hirdeti, hogy mivel foglalkozik! |
|
A természetes csoda
| De csak egy percig, egy pillanatig |
| állt el a szívem… Mért ne? Itt lakik, – |
| neki is kell valahol laknia! |
| Mindjárt természetes lett a csoda. |
| S hogy ékszerész, s hogy nem ámuldozott |
| senki a dolgon, meg is nyugtatott: |
| utóvégre más is lehetne, ő, |
| az Óriás, mondjuk: emberevő… |
| Viszont Gulliver is jó volt, szelíd… |
| Belestem a boltba; segédeit |
| láttam csupán… Vártam egy kicsit: a |
| tulsó oldal nagy palotasora |
| felett nem lép-e át?… Vállam, nyakam |
| szinte görbűlt, elképzelve, hogyan |
| búvik majd az üzletbe… Sajnos, ő |
| késett, s engem sürgetett az idő: |
| vissza-visszabámulva, égi vak, |
| vittem hát tovább csomagjaimat. |
|
Családi kör
| ebédeltünk. Szigorú nagyanyám |
| jól tudott főzni. Kedvünkért oda- |
| sereglett sok nagy lánya és fia, |
| az egész család, s unokák, menyek. |
| Ő feketében. Csipke reszketett |
| reszkető fején. Roppant tisztelet |
| övezte; hajlott volt s nagyon öreg, |
| de minden szava parancs, kritika. |
| Mi féltünk tőle, anyám s én. Csak a |
| bátyám szerette, Zoltánt… A nagyok |
| Debrecent tárgyalták, mi volt, mi hogy |
| lesz majd… Füleltem… Egyetlenegyet |
| hagytak ki csak, a felfedezésemet, |
| a legfőbbet… Nem mertem szólni; csak |
| lestem a percet, mikor lesz szabad |
| visszamennem, hogy, végre, a varázst – |
| lássam végre az Élő Óriást! |
|
Hatodnap
| Öt napig vártam, öt teljes napig. |
| Csak apa előtt mondtam valamit |
| a titkomról, de oly zavarosan, |
| hogy meg sem értett… Resteltem magam |
| – úgy látszik – hogy olyan avult csodák |
| érdekelnek, amiket meg se lát, |
| meg sem említ már régi, igazi |
| nagyvárosi ember, debreceni. |
| Hatodnap aztán ott voltam megint |
| a Fő utcán. Ami csak mese, mind |
| emelt, röpített. Szárny-nyitó gyönyör |
| volt látni, messziről, hogy tündököl |
| az arany tábla!… S odaértem… És |
| elszörnyedtem: „ÓRÁS és ékszerész”: |
| ezt mondta csak a csoda-felirat. |
| Ki lopta el az Óriásomat? – |
| jajdult a szívem, szinte hangosan… |
| Aztán csak álltam s szégyeltem magam. |
|
A borzasztó szégyen
| Aztán borzasztón szégyeltem magam. |
| Ég s föld kiürűlt, és vigasztalan |
| józanság töltött el és fájdalom. |
| Mintha kő ütött volna homlokon, |
| úgy ébredtem… Órás és ékszerész: |
| hát ennyi volt csak, ennyi az egész? |
| Százszor elolvastam a betüket, |
| jártam fel-alá, minden üzletet |
| megnéztem, táblát: hátha… De sehol |
| semmi különös!… Világ s élet oly |
| szomorú lett: rettenetes pofont |
| adott az az I, s fölötte a pont, |
| ami hiányzott a szó közepén. |
| Egyszerre fáradt lettem és szegény, |
| és nagyon megijedtem: – Istenem, |
| milyen könnyű tévedni!… Debrecen |
| kicsúfolt!… Testem-lelkem zokogott: |
| Mért hagytuk el Balassagyarmatot?! |
|
Csak egy kicsit is
| Rettentő ébredés volt az a nap. |
| Dugtam, lepleztem csalódásomat. |
| Még rejtekezőbb lettem, csöndesebb, |
| s megútáltam a meséskönyveket. |
| Mese? Hát még mit, tán őrűlt vagyok?! |
| Ami történt, úgy megvert, kínozott, |
| hogy tűnt kincse helyett csak szégyenét |
| éreztette velem a veszteség. |
| Gyanakodva néztem mindenkire, |
| az árnyékra is, hogy nem ugrat-e. |
| Aztán valahogy az egész dolog |
| elmerűlt, nagy időre… De ahogy |
| zsibbadni kezdett szégyen s fájdalom, |
| százszor tapasztaltam még magamon, |
| hogy, jaj, lusta a kiábrándulás, |
| de fürge és ravasz az öncsalás: |
| Úristen, mennyit gyötrődik, amíg, |
| csak egy kicsit is, változik a szív! |
|
Kigyúl a csillag
| Még mindig, édes, várj még, várj, maradj, |
| Emlékezet! Anyám te s én fiad, |
| egyek vagyunk mi, és nem emberek: |
| mások vagyunk, oly személytelenek, |
| mintha maguk az évek, egykori |
| dolgok akarnák újrakezdeni |
| álmukat bennünk. Ahogy odakint |
| sokasodnak zenész barátaink |
| a növő nyárban, minden örömünk, |
| mely csak sorvadt, mióta tovatűnt, |
| úgy ébred, nő most: tegnap félhomály |
| födte még ezt is, azt is, s íme, már, |
| ma már egyre több perc és táj ragyog: |
| kigyúl a csillag, ha rágondolok, |
| ha te idézed, – mint bűvös Jelen |
| áll körűl egész elmult életem, |
| s ezt te akartad így, te rendezed, |
| Múzsák anyja, anyám, Emlékezet! |
|
Késes utca
| A Késes-utcában, az állomás |
| mellett laktunk. Még egész utazás |
| volt eljutnom a Nagytemplomig, a |
| Nagyerdő meg, sőt a Péterfia, |
| ahol nagymama lakott, szinte már |
| másvilágszámba ment. Az Ispotály |
| körűl mászkáltam: fogyó rétjein |
| egyre több ház nőtt. Új barátaim |
| nem voltak még, csak a vasúti kert |
| gyepe, tücskei, orgonái. Mert |
| ez a nép itt, ez a debreceni, |
| önzőbb volt, mint a régi, gyarmati, |
| keményebb inú és fürgébb eszű, |
| és amíg nem úgy beszéltek, hogy ű, |
| hogy lú meg píz, addig a gyerekek |
| csak csúfolták a jövevényeket: |
| beletelt két év, míg otthonosan |
| kezdtem érezni közöttük magam. |
|
A kisvonat
| Ki látta a régi kisvonatot? |
| A vasút s az erdő közt robogott |
| a réz-betűs, réz-számos, fekete |
| kocka, a mozdony; még a kereke |
| se látszott ki vas-szoknyája alól: |
| tömzsi kéménye, mély harangja volt |
| s vígan kocogó négy-öt kocsija. |
| A fülkékből csakúgy lobogtak a |
| kék függönyök, s a vagón oldalán |
| deszkalépcsőn billegett föl s alá |
| a kalauz. Festői régiség, |
| otromba voltál, kisvonat, de még |
| munkabíró és nekem újszerű: |
| megsirattalak, mikor gyönyörű |
| villamost kaptunk, s a lap írta, hogy |
| a város „a Balkánra” eladott… |
| Húsz év mulva meg viszontláttalak: |
| Grúzsban szolgáltál, Ragúza alatt! |
|
Új iskola
| Az új iskola, az új elemi |
| szörnyűnek indult. Szúró szemei |
| Ormós Lajos rektornak még ma is, |
| rám-rám villannak; s a pálcája is, |
| mellyel paprikás tenyereseit |
| zúgatta és kemény körmöseit. |
| Mert úgy számoltatott, olvastatott: |
| másodpercre! s vezényszavakra! hogy: |
| pattanjon eszünk, mint a katonák! |
| Ő tanított harmadfél éven át, |
| s végűl már tetszett tüskés humora. |
| „Tied a baktertojás!”, mondta, ha |
| tudott valaki. S ránk szólt: „Justh Gyula – ?” |
| „Éljen!” dörögtük vissza. „Hát Tisza – ?” |
| „Abcúg! Fúj!” – Lelkesen politizált; |
| s amikor a vizitátorra várt, |
| ő szörnyűködött: „Tűzvész és halál”, |
| mondta, „fiúk, jön a Vízi Tatár!” |
|
Jó Orbiliusz
| Ez az én szikár Orbiliuszom |
| – Isten áldja! – szeretett. Nagy haszon |
| lett, később, hogy, míg a tananyagot |
| belénk verte, gyors képeket adott |
| és sarkantyúnak használta a drillt. |
| „Aki tud, mer!” volt a jelszava. „Nyilt |
| ésszel, sisakkal!” Némi kezdeti |
| logikát kényszerített gyermeki |
| kapkodásunkra, ölve a tunya |
| butaságot s bennem a túlpuha |
| álmodozást… A Vígkedvű Mihály |
| utcai rektor nem is lett soha |
| rossz emlékem… S egyszer, felelve, már |
| gimnázista, mértanból, mikor a |
| fél-osztály sorra szekundát kapott, |
| én jelest: mert azt a téglalapot
|
| úgy taglaltam, vagy olyasféleképp, |
| mint egykor előtte – Hajdúmegyét! |
|
Nagymamánál
| Tágult lassan, népesűlt a világ. |
| Hetenkint látogattuk nagymamát, |
| később meg valami Twist Olivért |
| kellett olvasnom neki, amiért |
| jó uzsonnákat kaptam. Anyuka |
| varrta a ruháimat, s nagymama |
| folyton kritizált, rém szigorú volt, |
| bár szűkszavú. Egyszer rámfogta, hogy |
| ki akartam szúrni a két szemét |
| a nyitott ollóval: én, aki még |
| moccanni se mertem előtte! Jaj, |
| mennyi könny lett belőle, mennyi baj |
| a sok kegyetlen tévedés miatt! |
| Egyik fia, Gábor, védett, de csak |
| módjával, hogy ne sértse, akit úgy |
| tisztelt, az anyját… Egyre szomorúbb |
| lettem közöttük és idegenebb; |
| s azt hittem, hogy csak az anyám szeret. |
|
Dráma a tenger fenekén
| Mégis ő vitt el, ez a nagymama |
| vitt el először színházba. Csoda |
| volt a sok plüs, a királyi terem, |
| a nagy ragyogás. Ünnepélyesen |
| viselkedtünk. Milyen kitüntetés, |
| hogy én ilyen szépet láthatok, és |
| hogy, ím, beavatnak valamibe, |
| ami csak a nagyoké! Semmi se |
| maradt bennem seb, tüske, fájdalom: |
| boldog voltam… A páholyban nagyon |
| szorultunk; én hátul álltam, s alig |
| értettem a színészek szavait, |
| de a Dráma a tenger fenekén,
|
| – ez volt a darab – a sok kép, a fény, |
| a vízfüggönyön átködlő világ |
| úgy megbűvölt, hogy szemem-szám elállt, |
| s azóta is – negyven esztendeje? – |
| köröttem ring a tenger feneke. |
|
Rémálmok
| Még mindig a rossz álmok! Sokszor úgy |
| mentem ágyba, mintha kínpadra. Kút |
| mélyébe néztem, szakadékba; és |
| muszály volt nézni! Húnyó szédülés |
| csavart forgatag tölcsérekbe. Nagy |
| farkas tört rám, bikák, bozontosak, |
| s tányérszemű kutyaszörnyetegek |
| – pedig útáltam a pecéreket! – |
| és bőszűlt bivalyok. Házunk megett |
| gyilkosok fenték fénylő késüket |
| s rablók: órákig lestük fekete |
| szorongásban, hogy hozzánk jönnek-e. |
| Repűltem, zuhantam. Tető, palánk |
| szakadt rám; tűz gyúlt fölénk és alánk; |
| és vizsgáztam s nem tudtam: émely és |
| szégyen őrjített s kétségbeesés; |
| s üldöztek, s már láttam a vonatot, |
| s az mindig-mindig tovarobogott. |
|
Terepszemle
| Már el-eljártam hazulról. Nevek |
| érdekeltek, cégtáblák, és terek |
| s utcák nevei. És furcsa szavak, |
| melyekben sok mássalhangzóra csak |
| egy magánhangzó jut. Trnka Frigyes, |
| mondta például egy felirat: ez |
| a név groteszk volt és oly szörnyü, hogy |
| két-három évig foglalkoztatott; |
| ahogy más is: a járda kövei, |
| vagy hogy a nyár hogyan buggyantja ki |
| az aszfalt szurokfekete belét. |
| Máskor, apához, a fűtőház felé |
| indultam, a sinen billegve, s ha ő |
| vagy egy ismerős mozdonyvezető |
| felvett a gépre, óh, hogy vitt, emelt |
| a tűz, a vas!… Vissza a Varga-kert |
| szélén megnéztem még a „tavakat”; |
| és vacsoráztunk, és eltelt a nap. |
|
Buborék
| Fujtam: s hogy forgott, nőtt a szalmaszál |
| végén! hogy ingott! Minden kis sugár |
| megtört rajta és körben ráfeküdt, |
| groteszkűl eltorzulva mindenütt, |
| de felismerhetően, fekete |
| keresztjével s megnyult négy üvege |
| ábráival az ablak, vagy, ha kint |
| játszottunk, az udvaron, ott megint |
| egyéb, az égbolt, mindig az, ami |
| legragyogóbb, de más is, ágai |
| erezetével a fa, s mind a fény, |
| ami csak volt, tükrös görbületén |
| mind összegyűlt, mind rágyűlt, s hamvasan |
| tündökölt rajta, szivárványosan, |
| és végül, hogy felkapta lebegő |
| szállni kezdett: szállt, s valamihez ért, |
| és elpattant a szappanbuborék. |
|
Kálmán bácsi
| Kálmán bácsi, körszakállas magyar, |
| a nagybátyám. Négy gyerek, víg ricsaj |
| táncolta körűl. Süketnéma volt, |
| verset írt, és gyalog zarándokolt |
| Kossuthoz, Turinba. Szegényesen |
| éltek, de majdnem vadregényesen, |
| ő s a családja. Torka, nyelve nagy |
| kövekként tördelte a szavakat, |
| s mi ujjal a semmibe írtuk a |
| válaszunkat neki, vagy, este, ha |
| már sötét volt, a tenyerébe, és |
| bőrének szeme-esze, furcsa ész, |
| látta a láthatatlan betüket. |
| Bohém lélek, szerették, szeretett. |
| Nyomdász volt, s kertész. Csak magyar ruhát |
| hordott. Százszor tönkrement s talpra állt. |
| Homloka fény, szeme arany mosoly: |
| szerettem náluk lenni, mint sehol. |
|
Hancurozás
| Kálmuséknál, ki már festegetett, |
| majd dögönbőgő (vagyis prepa) lett |
| és végül festőművész, más világ |
| járta, mint nálunk. Az egész család |
| összetartott. A két nagyobb leány |
| unokatestvér-csókja már talán |
| – s egy-egy simulás – alvó vágyakat |
| súrolt; és ha tragikus hangulat |
| jött, rögtön ment is. Hancúztunk, szobát, |
| kertet dúlva s műhelyt, órákon át, |
| s ágyba bújhattunk, és volt nevetés, |
| bűvészet, cigánylány, kártyavetés, |
| s néztünk képes lapokat, pápuák |
| nagy főnökét, kis Pia Monicát, |
| s ha függönyt varrtunk s raktunk színpadot, |
| nem haragudtak érte a nagyok, |
| sőt este mind húsz fillért fizetett |
| s tapsolta az ifjú művészeket. |
|
Gimnáziumban
| Új iskola várt, újabb félelem. |
| „Ne a gimnáziumba!” – végtelen |
| rimánkodtam apámnak, ne oda |
| irasson, elég a polgári! A |
| könnyem csakúgy folyt… De a kutya, hogy |
| vízbe dobták, hát mégiscsak uszott: |
| józan ésszel, vagy csak véletlenűl, |
| de ment minden; úgylátszik, rendkivűl |
| hasznos volt az elemi szigora… |
| S épp a latin lett kedvenc tárgyam, a |
| régi, nagy Rém: a teljes anyagot |
| előre a fejembe verte, hogy |
| amit egy éve a bátyám, Zoli, |
| tanult, énvelem kérdeztette ki: |
| s hogy így az amo, amas rám ragadt, |
| a nem is sejtett, kész tudás miatt, |
| amely most persze hamar kiderűlt, |
| mindjárt egy kis becsület vett körűl. |
|
Az első tízperc
| De ez későbbi dolog. Amikor |
| nyilt a tanév, azt hittem, senki oly |
| idegen nincs még a sok bennszülött |
| ivadék és civis-gyerek között, |
| mint én. Mennyi arc! A vidék hada, |
| kucsmában, szalonnázott. Á a B-t, |
| lestük a másik osztályt: oda még |
| lány is járt, magántanuló, Kata, |
| (orra pisze és rövid a haja: |
| szenzáció!)… Első tízpercben a |
| nagy udvaron, ahol a fiukat |
| bámultam, árván, vad játékukat, |
| jött valaki, s halkan, objektiven |
| így szólt hozzám: „Ha nem játszol te sem, |
| ne nézzük együtt a többieket?” |
| Megörűltem. Kezeltünk. „A neved?” |
| „Bay Zoltán.” Szép arca, szeme volt. |
| Az első barát? Magányom oszolt. |
|
Három lélek
| Pezsdült lassan az osztály élete |
| s vele az enyém; de szinte sose |
| tudtam, ki vagyok, s mit teszek, s miért. |
| Egyik lelkem a valóságban élt, |
| tevékenyen, ahogy a többiek, |
| vígan jött-ment, játszott, verekedett, |
| úgyhogy néha csak bámultam: Ki ez |
| s mi közöm hozzá?… Óh, mert semmihez, |
| semmi földihez nem volt még köze |
| másik lelkemnek, Annak, akibe |
| oly könnyen átszenderűlt ez (ez az |
| első, a testi): Az csöndes, csupasz, |
| s magányos volt, tétlen álmodozó!… |
| De bármit bármelyik, többnyire jó |
| volt, amit tett, míg külön tette, míg |
| mintegy magától, – csak a harmadik |
| vált szégyenemre: az az állapot, |
| melyben a gyors átmenet dadogott. |
|
Egérfogó
| Mennyi fiú! Játék és feladat |
| többel összehozott pár hét alatt, |
| mint addig évek. Intézményeket |
| ismertem meg (inkább csak nevüket), |
| várost, vidéket, multat és jelent, |
| a diákokban élő Debrecent, |
| hisz ez a gyerek itt, az meg amott, |
| Lehóczky a Homok-kertben lakott, |
| s volt Szabó Pista s lett Gulyás Pali, |
| Zöld, Varga, Koppány, Sós, Béber Laci: |
| ez coetusban, az intézetben élt, |
| Monosses brúgót cserélt kifliért, |
| s döngettük egymást, s vackort, mogyorót |
| szedtünk az erdőn, csaptunk dáridót, |
| sőt tanultunk is: vígan cincogó |
| egerek, egy okos egérfogó |
| szabadságában éltünk, tudva csak, |
| de alig érezve a rácsokat. |
|
A nagyerdő
| Az erdő élni kezdett. Ősszel a |
| játékórára előbb még maga |
| a tornatanár vitt ki. Azután |
| rabló-pandúr csábított s a sovány |
| vackor-szüret. Majd az ibolya és |
| a szamóca, az ijj s a kelevéz, |
| a sok szép vessző, sima, suhogó, |
| mit a bokrok, főleg a mogyoró, |
| olyan bőven kínáltak. Sohase |
| kellett megvárni: már igérete |
| elég volt a kalandnak: a terep |
| maga súgta az eseményeket, |
| s a lélek hitte őket: boldogan |
| szárnyalt álmodott izgalmaiban, – |
| s hogy ne legyen minden csak képzelet, |
| ott volt köröttem az élő keret, |
| föl, Hadházig, zúgó birodalom, |
| a zöld erdő a szőke homokon. |
|
A nemek
| Hogy mi a nem, még mindig annyira |
| értettem csak, mint a latinban a |
| főnevekét: nagy tárház a világ, |
| sok titok fér bele, sok cifraság! |
| Hiába láttam ujszülötteket, |
| különbségük csak véletlen jelet |
| mutatott, s úgy gondoltam, biztosan |
| később fejlődik, lassan, titkosan, |
| örök kényszerből, tovább a gyerek |
| férfivá, nővé, ahogy a méheket |
| rontja-javítja a méhész: ott a sejt, |
| itt meg a ruha formál: jól felelt |
| egymásnak a kettős kép: katonák |
| ott is, itt is, munkások és anyák: |
| minden szükséges és természetes, |
| Isten dönti el, melyikünk mi lesz; |
| de azért sajnáltam a lányokat, |
| – egy kicsit, mint a kárhozottakat. |
|
Nagy Anti
| Reggelenkint soká Nagy Antival |
| mentem iskolába. A fiatal |
| év koloncokban rakta ránk sarát, |
| ahogy láboltunk, ugarokon át, |
| meg, legtöbbnyire, a kertek alatt |
| és a katonák gyakorlóterén. |
| Egy helyt gyönyörű, nagy szál nádakat |
| találtunk a csőszkunyhó tetején |
| s messzelátót próbáltunk gyártani: |
| ő tán ma is meg tudná mondani, |
| milyennek készült a szerkezete, |
| hisz mérnök lett… Bűvölni is tudott: |
| csak rászólt a sarki bolgárra, hogy |
| „Sikte dnia spolyátna!” – és ime |
| rögtön kaptunk egy marék naspolyát… |
| Ez madárnyelv volt… Édes Ifjuság, |
| de szépen csevegtek a csízeid! |
| De messze láttál: a csillagokig! |
|
Latin dolgozat
| Egy hónap mulva latin dolgozat. |
| „Lesbia gallinis frumenta dat”, |
| diktálta a jólismert szöveget |
| Sinka tanár úr. Negyvenhat ijedt |
| diák körmölt. „Megvan: frumenta dat?” |
| „Lesbia eteti a tyúkokat”, |
| visszhangozta feleselő fejem |
| a régtudott jelentést. Tíz ilyen |
| mondatot kaptunk, és én szinte már |
| csukhattam is az irkát. A tanár |
| rám szólt: „Mért nem fordítasz?” „Kész vagyok.” |
| s leültetett. Tízpercben azután |
| a tanáriba hivattak. „No lám!” |
| és: „Ez az!”, mondták és „Mehetsz, fiam!” |
| „Nagy szó!”, zengte az osztály. Sehogyan |
| se értettem, mi történt. Valami |
| baj volt, de elmult: mentem játszani. |
|
Betűk és bűnök
| A betű vonzott. De mint enyhe bűnt, |
| úgy néztem a könyveket. Mindenütt |
| munka segít csak, az kell, a robot; |
| mért olvasnak hát (itt-ott) a nagyok, |
| fölöslegesen? Mert könnyelmüek |
| – feleltem kérdésemre – s bor helyett |
| néha meséket isznak: játszanak, |
| mint mi, gyerekek!… Csak a tananyag |
| volt szentség előttem, s a biblia, |
| tehát Isten meg a Tudás szava |
| (bár mindkettőt úntam még). Hogy apám |
| úgy dolgozott, a példa, és talán |
| a szegénységünk tette, hogy bizony |
| nagy vád szemét éreztem magamon, |
| ha Du Terrailt és Nick Cartereket |
| bujtam (már pedig bujtam), s rengeteg |
| ifjúsági kacatot, ami jött: |
| Bugyi Sándort, Mayt, mi-ördögöt. |
|
A fennkölt fajzat
| Ez tehát még nem volt irodalom |
| s mulatságnak se valami nagyon |
| elsőrangú. Ház s osztály könyvei: |
| segítettek az időt tölteni – |
| s bár faltam mindent (néha: mint a port), |
| nem is néztem a szakácsát (ha volt!): |
| a mű címét, nem szerzője nevét |
| figyeltem; s az izgalmas volt a szép. |
| Amit felnőttek ajánlgattak, az |
| rögtön gyanús lett, túlnemes-magas; |
| mint a költők! –: azokat valami |
| szellem röpíti, mondták, isteni, |
| s én, sóhajtva, hogy csak ember vagyok, |
| békén hagytam a fennkölt fajzatot, |
| noha nagy tisztelettel. Semmi még |
| nem csillant lélek és egyéniség |
| művészből felém: majdnem névtelen |
| volt az író, s egész személytelen. |
|
Anyám felé
| Szomszédok, lárma… Volt veszekedés |
| (különösen, ha elfogyott a pénz), |
| volt minálunk is. Ha sírt anyuka, |
| én mindig vele: az ő tétova |
| lelkéből kiláttam a bánatot |
| (apáméból csak a gyors haragot) |
| és mert az anyám, mint én, gyenge volt, |
| részvétem mindig őfelé hajolt. |
| De voltak mások, szelíd asszonyok, |
| hozzám s egymáshoz mint az angyalok, |
| akik otthon csak sírtak, s vak-süket |
| dühbe hozták mégis a férjüket. |
| A pék-nénit megkéselte a pék: |
| borzasztó volt! Teréz néni nevét, |
| hogy elváltak, Mihály bácsi, aki |
| pap volt s jó ember, sose mondta ki, |
| csak úgy, hogy – rémes – hogy: a vipera!… |
| Félve néztem sorsuk titkaiba. |
|
A titkok mocskai
| Hallottam persze szörnyű dolgokat, |
| ijesztett s vonzott egy-egy felirat |
| és rajz falakon, kerítéseken. |
| Nem mertem szólni róluk sohasem. |
| És láttam állatokat párzani, |
| és jöttek a szomszédok hírei, |
| megesett lányok története, vad |
| magyarázatok, – egyre mocskosabb |
| lett a titok, noha nem hittem a |
| pocsékságok felét se, katona |
| járt ide-oda, inas tanitott, |
| egy szomszédasszony lúgkövet ivott |
| a férje meg „a condrája” miatt: |
| hallottam viccet, jajgatásokat, |
| s már tudhattam, hogy valami egyéb |
| is történik, ha nő- és férfinép |
| „együtt van”… S féltem: mit kényszerülök |
| csinálni én is, ha majd felnövök?! |
|
Tavak világa
| Kilencszáztíz. Új lakás. Vargakert. |
| Pestre, Pestről arról jött, arra ment |
| minden reggel-este a gyorsvonat. |
| Lent pedig, a nagy slak-töltés alatt |
| gödrök voltak, meggyűltek, vízi fű, |
| zsombék nőtt bennük, káka, gyönyörű |
| sás, hínár, egy-egy sárga liliom. |
| Odajártam. Tűnődtem a pókokon, |
| ahogy futtukban nyíló pontokat |
| rezzentettek szét a vizen; hanyatt |
| evezett a vízi poloska; volt |
| ebihal, kagyló; fogtam hím csibort, |
| nagy ezüsthasút, zöldes-feketét, |
| s csíkbogarat, az szegélyes. Az ég |
| kék volt a vizen, s lejjebb, pár arasz |
| mélységben, a síma, napsugaras |
| homok sárgállt – és én órákon át |
| néztem: de szép ez a búvár-világ! |
|
Víziborjú
| A pocsolyákban – úgy hívtuk: „tavak” – |
| mint lassú pontok vagy gyors fény-nyilak, |
| ezernyi élet nyüzsgött, villogott. |
| Nézegettem a szikrás homokot |
| a fenekén: fínom szemcséiben |
| – kagyló, csiga és bogár – mi milyen |
| barázdát, nyomot húz… Majd üveget |
| vittem ki, s egész házunk tele lett |
| a vizek kisebb-nagyobb szörnyeivel. |
| Nagy vadászterület volt ez a hely; |
| hát még mikor rájöttünk, hogy a tó |
| lakói közt gőte is fogható! |
| Tucatjával szedtem össze a kis, |
| párduchasú, tarajos krokodilt, |
| s hordtam haza. „A vödörből ilyet |
| nyelt éjjel egy nő!… S ilyen hasa lett!… |
| Víziborjú!…” mondta egy vasutas. |
| Én úgy véltem, ez már mégsem igaz. |
|
Az első vers
| Első versemet egy nyári napon |
| írtam, a hortobágyi vonaton. |
| Magam voltam. Dél. Tücskök. Vad meleg. |
| Durúzsoltak, álltak a kerekek. |
| Vártunk. Döcögtünk. Ett az unalom. |
| Ohatnál végigdőltem a padon, |
| úgy kábított már a tücsökzene |
| meg a sinek egyhangú üteme. |
| Így lesz ez Balmazig, Debrecenig? |
| Ásítoztam. Dúdoltam valamit, |
| valami zsongót: zsongott, kattogott |
| vonat és világ. S egyszer csak, ahogy |
| rakosgattam a ringó szavakat, |
| rímbe kattant bennem két gondolat. |
| Ez felébresztett, mint valami vicc. |
| Vers? Nagyot néztem. Hogy is volt csak? Így? |
| Egész jó játék. De fog menni? Ment!… |
| Felfrissülve értem el Debrecent. |
|
A megjegyzett ütem
| Az első vers, s néhány társa, amit |
| Ohat-pusztakócstól Debrecenig |
| írtam, népdal volt: s a sin ritmusa |
| hozta ki őket, nem én, annyira, |
| hogy témájuk is a halászlegény |
| volt a ringó Balaton tetején, |
| meg a csárda s a jólismert betyár. |
| A vonat írta őket, meg a nyár, |
| mondom, s a rettenetes unalom, |
| én mégis meglepődtem magamon, |
| hogy mit tudok: fölrémlett valami, |
| hogy ha lelkét az ember ráteszi |
| a taktusra, hát az viszi tovább… |
| Otthon Zoli azt mondta: marhaság! |
| Így aztán eldobtam a verseket, |
| felejtettem a kísérletemet, |
| s csak azt jegyeztem meg, hogy az ütem, |
| ha akarom, ott van a nyelvemen. |
|
Fiume
| „Fiume”, mondta apám, „Fiume! |
| Jövőre megnézzük!”… Bűvös zene |
| indult értem: ott vár a Parttalan, |
| ott, ott kezdődik ami nincs, de van, |
| ott a tenger, a Létező Csoda, |
| a Végtelenség, mely eddig csak a |
| nemlétező számokba fért bele… |
| S jött az új nyár, s nem jött el Fiume. |
| „Majd, jövőre!” S megint: „Jövőre!” A |
| vágy és a remény makacs vigasza |
| sokszor törölte könnyem… Fiume, |
| óh, Fiume, te, csalódás neve: |
| négy őszön, télen és tavaszon át |
| mindig ígérted az örök csodát |
| s mindig becsaptál! Egyszer már szabad- |
| jegy alakban kezemmel fogtalak, |
| s mégse lett a nagy útból semmi se… |
| Megútáltam a neved, Fiume! |
|
A gályarabok szobra
| Mik vagyunk? Kutyák? Mért? Eretnekek? |
| Kis szobor állt a Nagytemplom megett: |
| a Gályarabok! – Hősök! Mennyi gyász! |
| És mintha az a titkos Nyomozás, |
| az iszonyúnak hitt központi szó |
| engem vert volna őseim helyett |
| vasra, kínpadra, olyan rémület |
| markolt szívembe. Fürkész gondolat, |
| ott kezdtem álmodni álmaidat, |
| ott csatáztam veled (s mily naivan!), |
| fekete Róma! Gyanú s ami van |
| emberség bennem, mind abból fakadt, |
| hogy sirattam áldozataidat; |
| mert hiszek benned, jóság, türelem, |
| hiszek benned, isteni értelem, – |
| hiszek benned, szabadság, szeretet, |
| s hiszem, hogy győztök, tiszta fegyverek. |
|
Mihály bácsi
| Vakációtájt, évről-évre, már |
| régóta, s szinte mint biztos szabály, |
| jött a meghívás Mihály bácsihoz, |
| Tiszabecsre. Ez a sáros-poros |
| nagy falu s a városi Debrecen |
| volt hosszú esztendőkig életem |
| kettős kerete. S ahogy nézem, úgy |
| szépűl ma a sok régi becsi út, |
| úgy gazdagodik: mindig ugyanazt |
| hozza, a tornyot, kertet, a paraszt |
| virágokat, a hűs parókiát, |
| időt, amely tulajdonképp megállt, |
| egy nyolc-tíz rokon részből összetolt |
| furcsa évet, melynek csak nyara volt, |
| nyara! – hisz most ébredek rá, igen: |
| Becsnek én egy telét sem ismerem, |
| se őszét, tavaszát!… – Óh béke! Nyár… |
| Károg a rím: mindennek vége már! |
|
A tiszabecsi tiszteletes
| A béke Te voltál, nagybátyám, derék, |
| derűs, magyar pap! A Rettenetes Év |
| (Elibe tettél vagy hetvenötöt!) |
| Egész Szatmárból integetsz felém: |
| „Isten hozott, szerelmetes öcsém!” – |
| mint régen: szinte minden faluban |
| te fogadsz, te, csókkal és boldogan. |
| Ma is látom vastag bajuszodat, |
| fejeden lengő, nagy szalmakalap, |
| úgy állsz a templom s a méhes között, |
| körötted a falu, Tiszabecs, tücsök, |
| harangszó… Bátyám, jókedvű Mihály, |
| általad élt, lélegzett a határ, |
| s ha rád gondolok, az egész biblia |
| mosolyogni kezd, mosolyognak a |
| mezők, ég-föld, a csizmás magyarok |
| s fent a nagytiszteletű angyalok. |
|
Háború
| Miskolc. Nyár. Csönd. S egyszer csak: „Háború!” |
| Miért? Mi az? Új szavak, iszonyú |
| várakozások. Hogy? Szarajevó? |
| Princip? S mi lesz? A tréfás-borrrziős |
| Géza bácsi, a boszniai hős, |
| öreg káplár, az okkupáció |
| riadt rémeit idézgette, hogy |
| mi történt ott, mi nem, s az asszonyok |
| hogy menekültek… „Hát akkor haza, |
| Debrecenbe!” „Bevonulsz?” Tétova |
| volt mindenki, s olyanokról beszélt, |
| mint addig soha. „A becsületért”, |
| mondták, és „Csak idő kérdése”, és |
| „Vilmos” és „Antant”… Aztán, mint nehéz |
| harang, kondult a plakátról a szó: |
| „Népeimhez!”… S harmadnap, ragyogó |
| napfényben, új hangokra ébredek: |
| udvarunkon katonák, szekerek. |
|
A messzi front
| Mindenfelé katonák, szekerek. |
| Virágágy, pázsit? Rögtön vége lett |
| szép kertünknek a Rákóczi uton |
| (mert már ott laktunk). A sokadalom |
| gyűlt s ment; napokig; s mindig újra; víg |
| fiatalság, s öreg bajtársaik |
| üldögéltek, hevertek mindenütt, |
| már beöltözve és a fegyverük |
| zsírozva, tisztogatva: látom, ott |
| ténfergek köztük: a szívem dobog, |
| s nem értek semmit… Aztán, mikor a |
| had elvonult, s lett, mégis, iskola, |
| tágúlt a torkon a vad szoritás, |
| s remény is enyhítette, s megszokás: |
| a messzi front haza-haza-ütött |
| villámaival, de itt nap sütött |
| s élet zsendűlt, – bizony, éveken át |
| csak tudtuk a háború iszonyát. |
|
Szatmár, Tiszabecs
| Szatmár, Tiszabecs, rekkenő nyarak, |
| húsomba ittam parazsatokat, |
| húsomba és csontomba fényetek, |
| tigrisrőt napot, szeszlángkék eget, |
| vad deleket, mikor szinte kigyúl |
| az árnyék is és menekűl, lapúl, |
| meggy, málna vérét, felforrt temetőt, |
| szikra lepkét, villám szitakötőt, |
| nagy búzatáblák öntvény aranyát, |
| tátott szájjal lihegő éjszakát |
| s ami csak szép volt, valóság s csoda, |
| egész falvak, megyék káprázata, |
| s ami csak jó, mindazt, amit ide- |
| hoz valahonnan ez a tücsökzene, |
| mind, ami fény van bennem és öröm, |
| mind nektek köszönhetem, köszönöm, |
| vakációim, rekkenő nyarak, |
| s Mihály bátyám, …ki vagy a föld alatt. |
|
Az erős isten
| „Aru kankaru netsi sőre za:” |
| dördűlt meg bátyám vidám basszusa, |
| a nagybácsimé, aki szeretett |
| („kedvelt hívünk s öcsénk”, így nevezett); |
| de ahogy a dallam kunkorodott, |
| református fül már sejthette, hogy |
| a dörgedelmes titok mi lehet. |
| Akkoriban vált el a jó öreg, |
| s egymaga élt. Szerette az adomát: |
| mulattatott volna fél éjen át, |
| de visszatartotta a józan ész, |
| puritán gondok, textus, felkelés. |
| Így hát, úgy tízig, tréfát, komolyat, |
| mesélt száz dolgot, ilyet, amolyat, |
| sírfeliratot, cigányötletet, |
| s akkor, gyertyával, ágyhoz vezetett. |
| „Aru kankaru!” – dördűlt a szava: |
| „Az erős Isten uraknak ura!” |
|
Csúnyaság
| Sokszor nagyon fájt, hogy csúnya vagyok. |
| Régóta s még soká. Mint kárhozott, |
| leskeltem ki, megbujva, tétován, |
| bús fejem két kíváncsi ablakán |
| és úgy éreztem, belül más vagyok, |
| – nem béka, de királyfi – valahogy |
| nem az, nem, nem, amit az arc meg a |
| nyomorult test, ez a hazug ruha |
| mutat belőlem. Igazságtalan |
| büntetés sujt? Mért?! Szégyeltem magam, |
| s mióta láttam egy középkori |
| csuklyás inkvizitort, a szemei |
| mögé, a rajzban, mindig magamat |
| képzeltem, hogy oly ijesztő alak |
| lehetek én is… Máskor meg egész |
| felejtettem, hogy társuk vagyok, és |
| nevetve néztem a rútakra, még |
| az ördögre is, hogy olyan pocsék. |
|
Szépülő lányok
| Tiszabecsen sok vendég járta, szép |
| hintók, rázós szekerek, a vidék |
| papi családjai és lányai, |
| jöttek-mentek: jó szív, sok szeretet |
| hívta-tartotta őket… Így egy-egy |
| lányka képe – a nevét nem tudom – |
| a fejemben maradt, egy-egy rokon |
| gyereke, s vegyest idegeneké… |
| Tizennegyedik esztendőm felé |
| aztán minden megváltozott… Ha lány |
| érkezett – sokszor egy karcsú, sovány – |
| mindig lestem titokban a haját, |
| a mozgását, szemét, az ajakát, |
| a testéből valami részletet, |
| s ez többnyire sokkal érdekesebb |
| volt az egésznél, mert, hol itt, hol ott, |
| a csúnyákban is fény gyúlt, lobogott. |
|
Az érthetetlen bűn
| Soká még ekkor sem értettem a |
| felnőtteket. Rám vigyáztak! De ha |
| végzett fiú és nagy lány érkezett |
| (pláne, ha – új fogalom – jegyesek), |
| magukra hagyták, a sétáikat |
| nem zavarta féltés, sőt mintha még |
| tolták volna őket egymáshoz és |
| mintha örűlt volna minden öreg, |
| hogy bajba dönti a gyerekeket. |
| Nem értettem: hát bűn a gondolat, |
| nekem lányhoz még érni se szabad, |
| azok meg összebujhatnak? vadúl |
| csókolózhatnak?… Láttam!… – Mindig új |
| alakot öltött a régi titok, |
| félelmem nőtt, ha vágyam izgatott: |
| féltem nőni, féltem, nem fogok a |
|
Rossz lányok
| Rossz fiúk után a rossz lányokat |
| ismertem meg. Csak a tanyájukat |
| s a hírüket. De elég volt az is. |
| Mint szégyen, gyász vagy lángoló tövis, |
| úgy fájt a létük. Minden éjszaka |
| piros függönnyel, pokol ablaka, |
| világítottak. Egy szomszéd diák |
| a házukban agyonlőtte magát, |
| s rendőrség szállt ki. Istállószagú |
| s félig, mint a romlott tej, savanyú |
| volt a környékük. „Parancsnokuk a |
| vak mester s a fekete zongora” |
| – mesélték fiúk, a nagyobbak – „és |
| ha az rákezdi, előbb az egész |
| szalon, együtt, részegen…”, – valamit |
| mondtak még – „…azután összeteszik…” |
| – a többit már csak súgták. – Rémület |
| és undor rázott: őrültek ezek? |
|
Hősök, őrültek?
| Őrültek ezek? Töprengő agyam |
| zúgott, bűvölten, gyáván, lázasan. |
| Együtt?… És össze?… Miért? Mért teszi, |
| mért tenné bárki, ami rossz neki? |
| Vagy a rossz nem rossz?… S tényleg, többnyire |
| vidámak voltak, mint az a vak zene, |
| a vendégek… Mi ebből az igaz? |
| Időnkint már gyanakodtam, hogy az |
| egész világ hazudik, s valahogy |
| nem bűn a bűn, nem titok a titok, |
| csak azzá teszik, csak kinevezik |
| ilyenné-olyanná a dolgokat… |
| A korzón is láttam „a lányokat”: |
| egész rendesek voltak. Némelyik |
| furcsán mosolygott – nem tudom, hogyan, – |
| s én elszégyeltem előtte magam |
| s úgy néztem rá, mint hősre, aki mer |
| dacolni ég s föld törvényeivel. |
|
A jövő lidércei
| De ez még messze volt, ez az idő. |
| Szemeimben egyre szebb lett a nő. |
| – Ők fínomabbak – mondta valaki – |
| sok évezred nemesítette ki |
| ízlésüket, bőrüket, húsukat. |
| – Hát persze! – bólintottam; s hallgatag |
| lelkem lányokkal zendűlt, akiket |
| ismertem, s újak, ismeretlenek |
| jöttek hozzájuk, karcsúk, nemesek, |
| szőkék, feketék, barnák, vörösek, |
| földöntúliak és álmodozók, |
| tündérek, mese-illusztrációk, |
| s egy perc alatt újabb századokat |
| fínomultak, már olyan fínomak |
| voltak bennem, hogy az irtózatos: |
| eltünt belőlük minden, ami rossz, |
| de minden más is, ami emberi: |
| lobogtak a jövő lidércei. |
|
Az Anyák
| Csak egy voltak kivétel, az Anyák. |
| Szentek és ápolónők: a csodát, |
| a jelenést láttam bennük. A nagy |
| odaadást, az aggodalmakat, |
| a virrasztást, a könnyet, s mind, amit |
| a nő szenved, ha otthon dolgozik, |
| a gondviselést. Hogy testileg mi a |
| férj, feleség s a család viszonya, |
| nem sejtettem-kutattam. Valami, |
| éreztem, előre elrendeli, |
| ki hol álljon, mi legyen, öröme, |
| bánata mennyi, milyen gyermeke, |
| és ezen változtatni nem lehet. |
| A férfi maga küzdi ki szerepét, |
| a nők az eleve-elrendelés: |
| ők a béke, a jóság, puhaság |
| a földön, a föltétlen szeretet… |
| Anyám, nyujtsd felém öreg kezedet! |
|
Az igazságkereső
| Először ő, bátyám, a becsi pap, |
| tárgyalt meg velem olyan szavakat, |
| hogy irodalom és romantika |
| és pantheizmus és anarchia; |
| a szellemet számomra szeretet |
| benne fogadta először, s tisztelet, |
| vagy legalább is, ha sok, ha kevés, |
| egy szent ösztön: Igazságkeresés. |
| Folyton intett, tréfásan, komolyan, |
| hogy „mindeneket megpróbálj, fiam, |
| s ami jó, tartsd meg!” S „tanulj, egyedűl, |
| furj-faragj, nótázz, rajzolj, hegedűlj, |
| ahány nyelvet tudsz és művészetet, |
| annyi ember vagy!” A drága öreg |
| oktatott így; az első volt, aki |
| kezemből a könyvet nem nézte ki, |
| s ha – „ép test: ép ész!” – megdolgoztatott, |
| egészségemért napibért adott. |
|
A becsi iskolakönyvtár
| A szomszéd ház volt az iskola. A |
| tanítókisasszony már rég haza- |
| utazott, és nyáron át mi – a pap – |
| őriztük a kulcsait. Néhanap |
| ott ődöngtem; katáng, tökinda, gyom, |
| útilapu, pipacs az udvaron; |
| bent meg, a meszelt tanteremben, a |
| szünidő vastag csöndje és pora. |
| Néztem a fal ábráit, képeket: |
| „Izeltlábúak”, „A hold”, „Négerek”, |
| „Afrika”… Az ablaktáblák között |
| néma pókok és éhenhalt legyek |
| aszalódtak… Csend, napfény… Árvaság |
| vett körűl, s mégis egy egész világ; |
| hát még mikor – újabb kulcs – nyílt a nagy |
| szekrény, és mintha egymagam a hat |
| osztály én lettem volna, félezer |
| könyv kiáltott rám, hogy olvassam el! |
|
Irodalomtörténet
| Volt ott egy irodalomtörténet is; |
| Berzsenyinél ütöttem fel: a „kis |
| Beöthy” volt, a „Tükör”. Addig sosem |
| tünődtem még írókon, verseken, |
| s most elbámultam: azt hittem, hogy a |
| költészet olyan, mint a biblia, |
| titkos, szent s roppant távoli dolog; |
| s látnom kellett, szinte káprázva, hogy |
| ez nem túlvilág, ez a Berzsenyi, |
| de „kisgazda”, „kemenesaljai”, |
| s hogy így élt, úgy, dolgozott, szenvedett, |
| s bár lekritizálták, – akit szeretett, |
| a nő nevét is őrzik, tisztelik! |
| Utána elolvastam Kölcseyt, |
| a portrét róla, s egyre lázasabb |
| izgalommal a többit, másokat, |
| aki csak volt s van: mire este lett, |
| tudtam az irodalomtörténetet. |
|
Hitregék helyett
| Nagy eset volt ez. Elborzadhatott |
| volna az a kis diák, látva, hogy |
| mennyire a mesében, mennyire |
| kísértetek közt élt okos esze. |
| Számára a művész, ha valahogy, |
| hát úgy volt csak, ahogy a folyamok, |
| a Nap, az Isten. Az író, neki, |
| csodalény volt, hitrege, valami |
| túlvilág-szörnye: mint sok egyebet, |
| elhitte, hogy a költők szellemek, |
| szószerint hitte!… S most, Beöthy előtt, |
| álmélkodhatott az ellenkezőn: |
| szédületből szédületbe esett, |
| felfedezte a természeteset, |
| újongott, hogy adatok halmaza, |
| emberi tény lett a káprázata, – |
| s kis lelkében tovább keveredett |
| parancs, valóság, vágy és őrület. |
|
A kíváncsiság
| Akkor lettem kíváncsi. Mire? A |
| mindenség tündöklő titkaira, |
| arra, ami adat és gondolat |
| s ami csak villózik e név alatt, |
| a képre kint, a tükörképre bent |
| s amit a tükör önmaga teremt. |
| építgettem, mint méh a sejtjeit, |
| s vártam, amit majd a tapasztalat |
| gyűjt bele, a mézet, az igazat. |
| És gyúltak bennem álmok és csaták, |
| hitek próbái, pörök, kritikák, |
| szedtem magamba, okkal, oktalan, |
| ami jött, por, mag, pelyva, színarany: |
| száz éden zárult, nyílt száz új szezám |
| s csak én maradtam igazi hazám, |
| én, a néző… Azt adja a világ, |
| amit belelát a kíváncsiság. |
|
Alvajárás a Semmiben
| Éveken át mivel takartam el |
| szörnyű naivságomat? Semmivel: |
| nem tudtam róla, hát titkon maradt! |
| Hallgattam és szégyeltem magamat; |
| sokat sírtam, és csúfolt félelem |
| és révedezés lett az életem. |
| Hittem, gépiesen, tehát nagyon, |
| s még nem kritizált az alázatom. |
| Már negyedikbe mentem, mintakép, |
| jeles diák; félszeg és csúnya; gép |
| minden munkára; – fogott az eszem, |
| de önállótlan voltam teljesen. |
| Sokszor aztán felejtettem magam, |
| s repült az idő, nem tudom, hogyan, – |
| s nagy mámor lehetett ez, nagy gyönyör, |
| úgy fájt, emlékszem, fölrezzenni, föl- |
| ébredni belőle: nagy parancs, igen: |
| Alvajárás volt ez a Semmiben! |
|
Fürj
| A kollégium négyszög udvarán |
| ősszel, tízpercben, mikor valahány |
| diák, mind kint lebzsel, hancúrozik, |
| egy fürj szállt le, elhagyva társait, |
| egy fürj, tört szárnnyal, s ahogy menekűlt, |
| száz közül az én kezembe kerűlt. |
| Hazavittem. Óriás ketrecet |
| szereztem neki, jó kényelmeset, |
| lugast építve s tücsköt-bogarat |
| rakva bele, pondrót és magvakat, |
| homokot, fürdőt. Mint a lelkemet, |
| gyógyítottam szegénykét. Szelidebb |
| lett lassankint, és már ülve maradt, |
| ha símogattam. De jött a tavasz, |
| s ő újra vad lett, s lett végűl kopasz: |
| minduntalan a drótrácsnak rohant; |
| s egy nap szétzúzta rajta a fejét… |
| Most is látom szomorú gyöngyszemét. |
|
Ik bin
| Pár éve új nyelv: német; a latin |
| után játék! De az élő ik bin
|
| szintén halott volt, semmi haszna még: |
| ha Pompeiibe vet, vagy hogyha Bécs |
| szívébe a sors, nekem, itt vagy ott, |
| egyre ment volna: meg se mukkanok. |
| De mikor kezdtem megismerni a |
| régi költőket s hogy mit tud a ma, |
| kíváncsi lettem: mi mindent s hogyan |
| írtak külföldön? Találtam a tan- |
| könyvünkben Goethét és Schillert; de hát |
| nehezek voltak, s untam a balladát. |
| Nincs újabb költő? Egy Reclam-füzet |
| húsz fillérért „Dalok”-at hirdetett, |
| egész kötet dalt. Megvettem. S csoda |
| történt: szótárral jól értettem a |
| rövid verseket, s lángoltam: milyen |
| szép s új mind, s mily pikáns, és szemtelen! |
|
Romantika
|
Aus alten Märchen tündér hókeze |
| intett felém, a Der, Die, Das erdeje |
| lassan hullatta tüskéit, s a halk |
| nyár zsongásában mind messzebbre csalt |
| kis szótárammal s nagy szivemmel a |
|
Buch der Lieder meg a romantika: |
| arany alkonyban száz édes virág, |
| száz édes arc gyujtotta mosolyát, |
| kék szikra csengett rügyön, levelen, |
| Ganges-part tárult, álom, szerelem, |
| vizesés zuhant a lábam elé |
| (s tükörképe a tóban fölfelé), |
| s árnyak táncoltak elő – honnan? – a |
| föld alól, csontváz foszforvigyora |
| mutatott éji temetők felé – |
| s bár vers mondta csak, mi a Liebesweh, |
| ismerősöm lett minden végtelen… |
| Csak egy nem, egy nem: a saját szivem. |
|
A költői tudomány
| Németre tehát Heine tanitott. |
| Megvettem a teljes sorozatot |
| műveiből; s a Fűvészkert kanyar |
| útjain (a kertész lányaival |
| gyáván szemezve) szép, egzotikus |
| virágok közt csodáltam lelke bús |
| rakétáit. Hogy a tetszésemet |
| mutogathassam, ez s más, ránevelt, |
| rászorított a fordításra. De |
| népdalaink számtani üteme |
| itt cserben hagyott: szükséglet szerint |
| magamnak kellett fölfedezni mind |
| a sok szabályt, a régen meglevőt, |
| hogy legalább inas legyek előbb |
| a vers, majd némi stílus-technika |
| műhelyében: a Nagyerdőn meg a |
| Fűvészkertben, s hosszú évek során |
| ragadt rám a költői tudomány. |
|
Szerelem
| Már oly édes, oly vonzó, zsongató |
| volt egy-egy lány, oly szívszorongató, |
| s bár vágyam repült a legszebbekig, |
| úgy kellett a csók – adná bármelyik! – |
| hogy megijedtem: szerelmes vagyok? |
| Mindenesetre tagadtam, nehogy |
| csúfoljanak; és közben nagyosan |
| bölcselkedtem (azt hittem: okosan), |
| ahogy a többi diák, akiben |
| szintén mozdult a hiú értelem. |
| A szerelem, mondtuk, sötét verem. |
| A szerelem, mondtuk, – nincs szerelem! |
| Mondtuk, hogy gyönyör. Mondtuk: bűvölet. |
| S betegség, faj csapdája, őrület. |
| Kardos Pali költőkkel remekelt, |
| Béber kéthátú állattal felelt: |
| szégyeltük még, fölényes gyerekek, |
| az egyszerű szót, az igaz szivet. |
|
Erdei csönd
| Az erdő arcot cserélt. Tájai |
| vonzottak már, színváltozásai |
| s nem a képzelt kalandok. Ami csak |
| gyönyörű volt benne és ami nagy, |
| sorra tárúlkozott. Legjobban a |
| nyár tetszett, a fény százezer nyila |
| a sötét bozót alján, fent meg a |
| zöld lomb végtelen hullámtorlasza, |
| a rab gomolygás. A vén fák alatt |
| néha kísérteties hangulat |
| állított meg, főleg, ha egymagam |
| s túlmesszi mentem: még Valaki van |
| itt, éreztem, s vártam az Idegent |
| és féltem tőle, s oly nagy lett a csend, |
| mintha valami isteni titok |
| készült volna rámszólni: vacogott |
| a testem-lelkem, – kihátráltam a |
| szekérútra, s igyekeztem haza. |
|
Kató
| Nagy fejem volt, búsúltam, mint a ló. – |
| Hogy mást szeretett Dienes Kató, |
| azzal eleve számoltam, hiszen |
| menyasszony volt, mikor az életem |
| az övéhez kanyarodott. Komoly, |
| feketehajú, bubis nő, mikor |
| ötödikben, már rendes tanuló, |
| beült közénk a padba, ámuló |
| szemmel néztük, nem is őt, csak a lányt, |
| a modern lányt (én a szoknyás talányt), |
| aki fiúk közé merészkedik. |
| Szintén jeles diák volt, egy kicsit |
| már ez is összehozott, az esze; |
| s ha mulasztott, úgy rémlik, többnyire |
| engem kért, hogy referáljak neki. |
| Igy náluk is jártam, a fasori |
| sarok-villában… Köbgyök! Ciceró!… |
| Lógott a fejem, búsúlt, mint a ló. |
|
A becsi toronyban
| Megint a becsi torony. Széditett |
| s vonzott lenézni. Gerendák felett |
| a két harang állt, nyitott érc-torok, |
| s mázsás nyelvét lógatva hallgatott. |
| De hogy táncolt, újjongva, zengve, ha |
| Kondor Laji, a harangozó fia, |
| meg én, húztuk nagy köteleiket! |
| Azt hittem, a dobhártyám megreped, |
| úgy bömbölt a születő, szörnyü hang, |
| tőlem-felém úgy járt a két harang, |
| s olyanokat dörrent az oldalán |
| a nyelv, a két lüktető buzogány: |
| a porzó állvány, vas, gerenda, kő, |
| minden rezgett és rengett, rémitő! |
| A nagy lustább, a kicsi fürge volt, |
| szavuk csakugyan eget ostromolt, |
| hívott, üzent, összhang és borzalom – |
| szinte szétrobbant tőlük a torony. |
|
Harang-játék
| S ahogy távolodott s alázuhant |
| a nagy érc-test, ahogy nyelv és harang |
| egymásba csapott, lengett s visszajött |
| s felém fordulva, két mozgás között |
| egy-egy pillanatra megint megállt, |
| félkezemmel, s remegve, hogy leránt, |
| időnkint megfogtam az izgatott |
| acélkör szélét. Villanyként futott |
| hónaljamig a zengő reszketés, |
| s oly érdekes volt, oly vad, oly merész |
| ez a játék, úgy szórakoztatott, |
| hogy felejtettem mindent… Bumm! – csapott |
| a kezem mellé az istennyila, |
| a roppant vas-nyelv, csoda, hogy nem a |
| négy ujjamra… Sápadtan, reszketeg |
| nyujtottam Lajinak a kötelet, – |
| s örvendve, hogy nyomorék nem vagyok, |
| soká kerültem tornyot, templomot. |
|
Mézpergetés
| Mézet pergettünk. Lágyan suhogott |
| a centrifuga; nehéz illatok |
| ülték meg a levegőt, az egész |
| konyha, tornác, csupa szag, csupa méz; |
| a nagy tartályban négy-négy fölözött |
| keret keringett dróthálók között, |
| s mikor vadúl meghajtottam a gép |
| szíjáttételes fogaskerekét, |
| a bádogra mint édes jégeső |
| zuhogott a vízszintes méz-eső. |
| Most is hallom a kopogó zenét, |
| látom, őrzöm a nap igézetét, |
| az üvegeket, telő bödönöket, |
| a sárga nyarat, és látlak tégedet, |
| bátyám, ahogy nevetve nógatod |
| öcséidet, jó gazda, és ahogy |
| a csorgó mézből, halott, régi pap, |
| kiemelsz egy-egy torkos darazsat. |
|
Virágok üzenete
| Mézed sok volt, tíz mázsa, tizenöt, |
| mikor hogy; és tele cin-bödönök, |
| fazekak, csöbrök, hasas üvegek |
| sorakoztak, a földre rakva, meg |
| az éléstárban, öreg polcokon. |
| Viasz-szag mindenütt; a sonkolyon |
| méhek raja; csakúgy illatozott |
| az egész ház; volt olaj (barna), volt |
| virág s akác (ez szőke), s pergetett |
| és lépes méz… Jó bátyám, kenyered |
| édesen ettük! s alma, szilva és |
| dió járt hozzá, boldog fényüzés! |
| De a legjobb a nap volt, az arany |
| ragyogás a nyár hő napjaiban, |
| s a ragyogásban a zsongó mezők, |
| a méhjárt kertek, rétek, legelők, |
| s rajtuk a mézküldő tenger virág, |
| és üzenetük, hogy Egy A Világ! |
|
A tanító úr
| Halál, hol van Szentpétery Lajos, |
| a tanító úr? Nyurga, tüdőbajos, |
| lelkes és lázas, örök tervkovács, |
| egy személyben rajzművész volt, vadász, |
| madártömő és kántor. Flóbere |
| nyárfák legtetejéről szedte le |
| a csókát. Nótát, viccet, ibriket |
| s messze földről szerzett kolibriket |
| gyűjtött, s bélyeget, mindent. Hogy tudott |
| a gyarló sírversen mulatni, hogy: |
| „Ez helyt nyugszik Vitéz Kalászi György, |
| többet, óh Halál, ilyet el ne hörgy!” – |
| és száz effélén!… Menyecskék miatt |
| megkergette négy vasvillás paraszt, |
| s végül borba fúlt vézna zsenije… |
| Mondd, óh Halál, mely föld fogadta be |
|
Sándor bácsit? – Így keresd a nevét: |
| Lajosnak csak a rímért mondaték! |
|
Balsors fia
| A tanító urat, Szentpéteryt, |
| szerettem, mint balsors fiát, zsenit, |
| ki velem barátkozik. Ő, szegény, |
| jobban ismerte magát, és szerény |
| örömmel mutogatta tusait, |
| ecseteit és színes rajzait |
| s bár legyintett, hogy „semmi!” s „másolat!”, |
| élvezte gyermeki hódolatomat |
| s felvillanyozva nyúlt a savanyú |
| lőre után. – Áh, megöl a falu! |
| – tört ki aztán. – Mert, tudja, Lencike, |
| a nervus rerum, a dolgok idege, |
| – megint töltött – az az én bajom… – és |
| két ujjával mutatta, hogy a pénz… |
| Szörnyű, gondoltam; s a parókián, |
| este, hogy túlvoltunk a vacsorán, |
| égig dícsértem nagy barátomat. |
| – Kár, hogy iszik, – mondta bátyám, a pap. |
|
Halálfejes lepke
| Egy este gyönyörű, félelmetes |
| pillangót fogtunk, halálfejeset. |
| A méz csalta be az ablakon át, |
| a méz szaga meg a lámpavilág. |
| Mint élő motor, zúgott a riadt, |
| vaskos, kis szörnyeteg, bútort, falat |
| csapdosva, verve; féltünk tőle, ő |
| még jobban tőlünk; s mikor remegő |
| szárnyaival egy sarokban megült |
| s nyilván sérült is volt, vagy kimerült, |
| seprűvel leütöttük. Koponya |
| sárgállt fekete torán, ahogy a |
| könyvben tanultam; s emlékszem, ahogy |
| megfogtam, a szőrös test vinnyogott, |
| karmolt, szúrt! Akkora, mondta a pap, |
| mint egy kolibri. Egész este csak |
| lepkékről volt szó. Nyár volt, kora nyár. |
| Kint tücsökdaltól zengett a határ. |
|
Halál
| A halál sokáig csak baleset |
| volt előttem. Undor és rémület |
| akkor fogott el először, mikor |
| egy félignyúzott szép sárgarigót |
| – nem értünk rá kitömni – délután |
| ott hagytam Sándor bácsi asztalán, |
| a kőlapon az eperfa alatt. |
| A felhasított aranymadarat |
| másnap vettem csak elő: már lila |
| volt a húsa, büdös, és tele a |
| legyek köpetével, álcáival: |
| fehérgyűrűs, kövér és puha raj |
| nyüzsgött benne, vonagló vonalak, |
| lábatlan nyüvek, pondrók, fonalak, |
| ötven, száz szörny, a tegnapi madár |
| örökösei – Óh, mocsok halál |
| s mocsok élet, be rossz látni, mi vagy: |
| a mindenséget s benne magamat! |
|
Kolibrik
| Úristen, be szép volt, be nagy csoda |
| az a sok kis kolibri, amit a |
| összegyűjtött! Kamerunnal, talán |
| Braziliával is levelezett |
| és a preparált madárbőröket |
| csereberélte. Büszkén mondta, hogy |
| mily becsben állnak a sárgarigók, |
| ott, messze, s hogy verébért játszva kap |
| lantfarkú s paradicsommadarat, |
| itthon meg ezekkel kereskedik, |
| díszíti velük. A belső szoba |
| ragyogott is a sok égő, lila, |
| rubint és arany szikrától, darázs- |
| nagyságú, szárnyas ékszertől. „Csodás!” – |
| lelkesedtem; s csak egy hűtött le, a |
| tanítóné szomorú mosolya. |
|
Tiszaújlak
| Néha bementünk Újlakra, a kis |
| mezővárosba. Ott már vonat is |
| volt, s állomás, aszfalt és üzletek. |
| Gyalog mentünk, vagy, hogyha szekeret |
| kaptunk, Bökénynek, a vashídon át. |
| Révészek és komp szelte a Tiszát; |
| a becsi part még Szatmár volt, s az, a |
| másik, az északi, már Ugocsa; |
| s ahogy lebegtünk az áradt vizen, |
| szálfák úsztak mellettünk sebesen, |
| szétrombolt tutajok; de épek is. |
| Ha szekér vitt, én voltam a kocsis. |
| És Újlakon? Hogy mi a búzaár. |
| Hol van jó fazék, a pap tudta már. |
| Lámpabél? Megvan. S mi is még, mi kell? |
| Tanító úrnak cigarettahüvely. |
| Vásár, cigányok. Aztán gyí, haza! |
| S tutajosokkal álmodtam éjszaka. |
|
Ady
| Ez után a nagy becsi nyár után, |
| már háborúban, állandó tanyám |
| a könyvtár lett, a kollégiumi |
| anyakönyvtár. Boltos ablakai |
| az udvarra nyíltak, hol, évekig, |
| annyit játszottam, jobbfelől pedig, |
| a belső szentélyből, vén tornyai |
| látszottak a Nagytemplomnak. Öreg |
| Károly bácsi rakta a könyveket |
| az asztalra, s: „Mi baja?”, kérdezett |
| dörmögve, mikor a kérőlapon |
| ősszel hirtelen olyan változást |
| tapasztalt a címekben. „Mi bajom –?” |
| „Hát hogy Adyt kér!” Gyújtotta a gázt |
| s: „Züllött alak, valaha ide járt”, |
| nyújtotta a könyvet a pulton át… |
| Züllött alak? Hm. Érdekes lehet. |
| Olvasni kezdtem az Új Verseket. |
|
Olvasás
| Mint a csillagokat a távcsövek, |
| úgy húztam körém, s egyre közelebb, |
| könyveken át a Világ Tényeit: |
| éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig, |
| kis lámpa mellett, s függönyözve a |
| konyhánk ajtaját. Boldogság, soha- |
| nem-álmodott, töltött be: Nemcsak én |
| vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény |
| mihelyt szabad, oly határtalanúl |
| tágúlt a lelkem, nőtt, már messze túl |
| kíváncsiságban s reményeiben |
| iskolán s minden hasznon: Végtelen |
| nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat |
| kaptam, repülni, s törni zárakat: |
| az Irodalmat: születő, arany |
| lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan, |
| de úgy, ahogy az első távcsövek |
| tömték új csillagokkal az eget |
|
Varázstükör
| Szóval: rákaptam a könyvekre. Hogy |
| vezessen, nem volt senkim. Izgatott |
| agyam azonnal oly mohó-modern |
| lett, hogy a multja, Dickens, Jókai, Verne |
| csak úntatta. Ady, noha előbb |
| csak nevettem, már tetszett, s a Nyugat, |
| a kritizáló, feszítő erők, |
| a túlnyers és a túlfínom szavak, |
| nagy hit, legyen bár dekadencia, |
| minden, ami különös és nehéz, |
| előbb a tárgy, majd a kifejezés |
| rangja s a szélsőségek: mint aki |
| ocsúdik végre, s eszmél, azt hiszi, |
| pedig csak új álomba szédül át: |
| úgy repültem, káprázva, mind tovább |
| vagy – csak körben? – a vágyva üldözött |
| valóság varázstükrei között. |
|
Könyvek otthon
| Gyűlt már saját könyvtáram is. Előbb |
| fióknyi volt, majd az asztalra nőtt, |
| szétáradt s polcokra kérezkedett. |
| Könyvre költöttem minden pénzemet, |
| jövedelmét, s mit a vasút adott |
| év végén a bizonyítványomért, |
| a két-két aranyat. Szívemben élt, |
| ami tetszett, mégis jó volt magam |
| mellett tudnom, látnom minduntalan |
| a sok nagyszerűséget, ami az |
| agyam építgette, a sugaras, |
| nagy, belső birodalmat, amelyet |
| hazámmá tettem: a szellemeket, |
| akikkel barátkoztam: ővelük |
| födtem-édesítettem a keserűt, |
| a rossz ruhát s a fölényes nyomort, |
| hogy divatos nyakkendőm sose volt. |
|
Szofoklész
| Oidipusz! Elállt a lélegzetem, |
| mikor, cipő s ing közt, egy reggelen |
| feljajdult a betűkből a Király: |
| Szofoklészt olvastam. Félnyolcra járt: |
| még olvastam. Nagy parancs sürgetett: |
| öltözve olvastam. A füzetet |
| a mosdóra állítva, félszemem |
| csukva-nyitva: olvastam. Vizesen, |
| hunyorogva és törűlközve, azt |
| olvastam, még, még, a szörnyű panaszt, |
| a trilógiát, Théba s Kolonosz |
| borzadályát: azt faltam, s a gonosz |
| istenek tőrét, kávém, kenyerem |
| hagyva már, s futva, és zihálva, nem |
| bánva, hogy orra bukom, végig a |
| Nyomtató utcán, már az iskola |
| folyosóján, a padban: nem tudom, |
| hol jártam… De. De! Kívül Magamon! |
|
Roppant világ
| Roppant világ, gyászé, gyönyöröké! |
| Mágnesek vonzottak mindenfelé, |
| rám forrtak, szívtak, nehéz delejek |
| öntözték, járták minden ízemet, |
| szétszedtek, összeraktak: szüntelen |
| fuldokoltam egy gazdag Semmiben, |
| s mint akit rettentő fény altatott, |
| boldogan tűrtem kiszolgáltatott |
| érzékeim káprázó ünnepét. |
| Mi volt az a fény? Nyár? Könyv? Lány? Vidék? |
| Minden, együtt. Mert hogy csak ez vagy az, |
| ha magam mondom, akkor sem igaz: |
| mint a tenger vize a szivacsot, |
| folyton az örök mindenség mosott, |
| öblített forró áramaiban, |
| hogy rokona legyek, határtalan: |
| Valóság, Álom, ha egész, ha rész, |
| egy szerelmem volt, a Megismerés. |
|
Mégis csak álmok
| De nem így volt ez, nem egészen így. |
| Csak most, harminc év multán, érzem így, |
| magyarázom így diákkoromat. |
| A valóság akkor álom maradt, |
| akár kapáltam, akár szöktem a |
| becsi méhesbe, olvasni. Buta |
| szívem lenézte az emberi tényeket |
| (igazán hozzájuk se férhetett), |
| és boldogan csak akkor dobogott, |
| mikor valamin csodálkozhatott: |
| mindig egyfélén: képeken, álmokon, |
| lepkék táncán, hangyán, szilvamagon, |
| királylányon, a gyors fecskén, ahogy |
| telecsicseregte a templomot, |
| zsálya ajkán, a harangon, amely |
| egyszer majd a kezemet vitte el, |
| – vagy a Semmin: szent volt a pillanat, |
| amikor felejtettem magamat! |
|
A túlsó part
| S ez lett fontos az Istenek előtt. |
| Áldottak voltak a titkos erők, |
| melyek a tulsó partra vittek át, |
| ahol a lélek elejti magát, |
| ahol gyógyul a fájó akarat, |
| ahol bilincsét oldja a tudat, |
| ahol levedli magányát az Egy, |
| ahol a Sokba az ember hazamegy, |
| ahol félelem és vágy megszünik, |
| ahol az ész nem érzi szárnyait, |
| ahol a cél leteszi fegyverét, |
| ahol tárgytalan merengés a lét, |
| ahol úgy ringunk, mint a tücsökzenén, |
| ahol már puszta közeg az egyén, |
| ahol én jártam: minden pillanat, |
| ami csak rávesz, hogy felejtsd magad: |
| ami, álmodva, a vég gyönyöre, |
| s ha ébredsz, a költészet kezdete. |
|
A Romlás Virágai
| Ragadtak rám a nyelvek. A latin |
| rég hozta a franciát, s így megint |
| új ablakokkal tárúlt a világ. |
| Hogy kígyót-békát, dekadenciát |
| s annyi Baudelaire!-t olvastak Adyra, |
| kíváncsivá tett: milyen hát az a |
| párizsi költő-szörnyeteg, aki |
| annyi zsenit meg tudott rontani? |
| Háború volt, ritka a francia |
| könyv, pláne a modern vers! Így, mikor |
| Oláh Gábor hallotta Palitól |
| – Kardostól – hogy egy vasutas fia |
| Debrecenben min töri a fejét |
| s kölcsönadta a maga Baudelaire-ét, |
| a beszerezhetetlent: repeső |
| kézzel rögtön papírt vettem elő |
| s körmölgetve vagy két hónapon át |
| lemásoltam a teljes Fleurs du Mal-t. |
|
Az új bűvölet
| Éj s villámok! vakság és robbanás! |
| Félelmesen, s mintha realitás |
| lett volna, tört rám az új bűvölet, |
| a baudelaire-i. Átszelleműlt eget |
| hozott, poklokat s édes balzsamot, |
| s bár művi remeklése is fogott, |
| főképp az ébredő erotikum |
| újjongta körűl: a már szomorún |
| megismert s vonzó-ijesztő gyönyör. |
| Nagyrészt képzelet tehát! Semmiről, |
| ami romlás, nem volt, nem lehetett |
| még tudásom, de máris rettegett |
| a lelkem: mi sujt, milyen büntetés |
| – s mi jogon?! – hogy ami oly édes és |
| oly gyönyörű, azt kívánni merem? |
| S itt hatott a nagy példa: szertelen |
| pózokba vitt a vállalt bűntudat: |
| Sátánná koronáztam magamat. |
|
Gyerekvilág
| De ne higyjétek, hogy amit ma itt |
| elmesélek, mindig volt, s mindig így: |
| állandóan! Heteket, éveket |
| tol össze a vers, s az emlékezet |
| olyan percekre veti sugarát, |
| amelyek kiugranak. Óh, tovább, |
| sokkal tovább – s tán mindig – csak gyerek |
| világa volt még s tán máig se lett |
| egyéb az a szív s az a tükrös ész, |
| mit a véletlen jelenetezés |
| hol itt villant meg, hol amott. Csak a |
| mozgása hű s az összkép színpada: |
| mert hogy mondjak el mindent, napra nap |
| hány szál szövődött és mennyi szakadt, |
| s ami pezsdűlt, hogy ült nyomtalan el, |
| s búvópatakként hogy tört újra fel? |
| A szín forog, és amit elhagyok, |
| egészítse ki a ti álmotok. |
|
Fényszárnyú szó
| A tűnődés, mely fájt, vagy jólesett, |
| s mert segítette az emlékezet, |
| kezdte szavakká alakítani |
| a világomat. Mihelyt valami |
| rajz őrizte, kép, megfogalmazás, |
| rabom maradt az illanó varázs |
| és arany lett a nap boldogtalan |
| bánata, boldog, teltfényű arany. |
| Ezért szerettem meg a verseket, |
| ezért aggattam tele csüggeteg |
| lelkemet mások örömeivel: |
| s hogy én is írtam, így vesztette el |
| különbségét jó és rossz: gyönyörű |
| lehet a kín, s nem én vagyok, – a mű, |
| a vers a fontos! És ez, ez nevelt |
| félre: lassankint jobban érdekelt |
| az életnél a róla mondható, |
| a fényes Napnál a fényszárnyu szó. |
|
Így tévedtem el
| Így tévedtem el bennetek, Szavak. |
| Könnyebb volt könnyű anyagotokat |
| mintázni, hisz gyors sikerrel kinált, |
| mint a húst, követ, amely ellenállt. |
| Így oldottatok zenévé, s noha |
| – tán épp ezért – úgy sóvárogtam a |
| földi mámorra, ahogy senki még, |
| önzésem elvesztette erejét: |
| szerettem, akit szerettem, de hogy |
| meg is nyerhetném, az alig jutott, |
| nem is jutott eszembe: végtelen |
| párbeszédek gyúltak át lelkemen, |
| míg külön voltunk, de ha együtt, soha |
| nem volt a számnak egy ép mondata. |
| Így vezekeltem lassan veletek, |
| így irattátok a verseimet: |
| mindenhatók, zengők, visszhangosak, |
| így némultam el tőletek, Szavak. |
|
Háztető felett
| Hisz oly zavaros voltam, oly bolond, |
| oly elméleti, gyáva! Annyi gond, |
| szegénység, szégyen, fojtott rémület, |
| annyi szenvedély s önvád égetett, |
| hogy szörnyű rosszúl éreztem magam |
| s folyton halni készültem. De olyan |
| gyerek is, hogy egy szó, egy kis remény |
| szinte kicserélt, vagy egy költemény, |
| mely épp illett rám. Az őrülteket |
| nagyon tiszteltem: csak egy fékemet |
| kell elrontani, s én is az vagyok! |
| De életemnek nem gondolkozott |
| csak tán a bőre, csak a felszine, |
| és ez volt a szerencsém: sohase |
| láttam igazi veszélyeimet. |
| Mint holdkóros a háztető felett, |
| ingtam-lengtem, egyre vigyázva csak: |
| fogózz, mert mindjárt rádkiáltanak! |
|
Érzékenység
| Az érzékenység volt a fő-bajom. |
| Minden gondolat, minden fuvalom |
| kivert magamból. És a képzelet – |
| mint valami állandó szédület |
| kísért, lengetett sok káprázatom: |
| mintha hullámzó üvegormokon |
| lépkedtem volna, úgy vitt, röpitett, |
| ami csak tetszett vagy keseritett, |
| úgy vitt a túlzás: szög ferdűlt, arány |
| bomlott, szó és kép megnőtt, valahány, |
| mihelyt éreztem, csodálkoztam (és |
| mindig éreztem! csodálkoztam!), és |
| egyszerre minden árnyalatokat |
| kapott, melyek nem voltak benne, vad, |
| lelkendező színeket, lobogást, |
| – én meg kapkodást tőle, dadogást, |
| s mivel mindez csak zavarba hozott, |
| mindjobban lepleztem, hogy ki vagyok. |
|
Szétfúj a szél
| És irígyelni kezdtem azokat, |
| akik lelkesen is normálisak |
| tudtak lenni, maradni. Sokszor oly |
| laza voltam, mint egy homokszobor, |
| reszelék-szobor, s egész lelkemet |
| szorítottam, minden figyelmemet |
| a külvilágra: kedv ha semmi sincs, |
| akaratom, mint mágneses gerinc, |
| tartsa össze omló szemcséimet, |
| különben szétfúj a szél… Rengeteg |
| új erő kellett hozzá, s fegyelem, |
| hogy mégiscsak egyensúlyom legyen |
| a belső hintán. Végül már egész |
| villámgyors lett a visszazökkenés; – |
| de azért ez a furcsa művelet, |
| a kettős figyelés, kimeritett; |
| s mit értek még a lélek kínjai, |
| ha nem tudtam őket elmondani? |
|
Zökkenők
| Mindez persze sok-sok esztendeig |
| eltartott; így volt évtizedekig |
| és így van ma is, ez a gyors varázs |
| – és a még gyorsabb visszakapcsolás – |
| s épp ezért még ma is érezhető |
| a beszédemben egy-egy zökkenő: |
| folyton szinte szétrobban a fejem |
| s úgy rakom össze, mesterségesen, |
| a részeit: rá-rácsodálkozom |
| valamire és elszórakozom – |
| s visszaérkezem: hol is hagytam el? |
| (…Volt már, hogy, kész verset olvasva fel, |
| díszben, mondjuk, az Akadémián, |
| egyszer csak észrevettem: szól a szám, |
| de a szöveggel párhuzamosan |
| egész másutt jár kalandor agyam: |
| elrémültem: Úristen, mi lesz itt?! – |
| Nem lett baj… Bennem sok ember lakik!) |
|
A súgó
| Mégse voltam elvont, élettelen, |
| csak míg tűnődtem. Olyan elveken |
| törtem tapasztalatlan fejemet, |
| amelyek mindenütt érvényesek |
| és mindenkor: Föltétlen Igazat |
| szerettem volna; tétel s cáfolat |
| egyszerre és egyformán érdekelt; |
| de ha, sokszor, már kétségbeesett |
| bennem az ész, hát megráztam magam |
| és tettem, vakon, indulatosan, |
| amit a test, az ösztönöm sugott. |
| Így zötykölte együvé valahogy |
| a jövőt bennem érzés és tudat: |
| emésztettem olvasmányaimat, |
| ittam a tüzet, ettem a vizet, |
| tükröztem ezer ellentétemet, |
| s lettem, ha nem is következetes, |
| de hajlékony, s végül természetes. |
|
Afrodite
| Azt mondod: nem? Óh, Első Jelenés, |
| felejtenél? Vagy talán már nehéz, |
| nagyon nehéz már ébredni? Lehet, |
| hogy csak elkezdtem az életedet |
| és túlkorán magadra hagytalak. |
| Emlékszem: mikor összeraktalak |
| (fényből, mesékből, csöndből, gyöngyvirág |
| illatából, semmiből s így tovább, |
| az öncsalás ős receptje szerint), |
| mondom, amikor, ámuldozva, mint |
| kezdő varázsló, készítettelek, |
| száz vagy ezer, lelkemből épitett |
| titoknak adtam benned új nevet, |
| a vágynak, mely a jövőt élteti |
| (ahogy a multat az emlékei) |
| s csak mint álmommal játszottam veled. |
| Első Szerelem, nem voltál enyém? |
| Mi az egész mindenség, ha nem Én? |
|
Az Egy arcai
| Vagy nem is voltál? S most is magamat |
| szólongatom csak?… Téged láttalak |
| ki az égből, téged rá a világ |
| gyermekeire, szemed sugarát |
| – a magamét! – s mennyei burkodat |
| földiekre, hogy mutathassanak, |
| örök képet, sok múló tünemény: |
| palánk mellett, tyúkketrec tetején |
| nyestem a nyárfát, téged vártalak, |
| s meg is hozott a karcsú lányalak, |
| akit oly vágyva kísért a szemem; |
| éjszaka egy kerti ablak alatt |
| lestelek, víg özvegyet, fürdeni; |
| s minden sarkon megvillant isteni |
| mosolyod mása, fénylő Rejtelem: |
| ellobogott benned a bűntudat |
| és megtisztúlt a szégyen… Jelenés, |
| akkor is vagy, ha százszor tévedés! |
|
A távol Harmadik
| De nem vagy az! S megint vagy!… Forog a |
| debreceni korzó káprázata: |
| most egyszerre Kettő vagy: szőke és |
| fekete! A nagy könyvkereskedés |
| előtt lesem, jössz-e már, jöttök-e, |
| s hogy ideérsz, Egy s Kettő, te, Titok, |
| te, Képtelenség, úgy átsajdulok, |
| mint amikor, harminc esztendeje, |
| csakugyan jöttél s arcod nevetett |
| s ráztad szőke-fekete fürtjeidet, |
| Első Varázs, te, Kettő (mialatt |
| legjobban egy távol Harmadikat |
| kívántam benned)… Álom, rajtad át |
| szárnyal a fiúk szeme a világ |
| tényei felé… Nem voltál enyém? |
| Biztos?… De hiszen nem is vagy, csak én |
| gyártottalak, s én nem tudom ma sem, |
| hol kezdődött az Első Szerelem. |
|
Ezeregyéj
| Hogy bármi voltál légyen, annyi se |
| kellett, hogy legyél: a hit gyönyöre |
| maga építi, amit ostromol. |
| S oly laza a lélek szövete, oly |
| vékony réteg az érző pillanat, |
| s ami – valóság? – rajta áthalad, |
| olyan kétes, és a jelen mögött, |
| – vagy előtte – olyan nagy az örök, |
| oly tengersok a többi, az, amit |
| a szellem őríz és elevenít, |
| rajtad s máson, perc és anyag felett, |
| olyan úr az emlék s a képzelet, |
| a testi mámor tűnő tényei |
| mellette mind csak koldús unalom: |
| Ezeregyéj forog át agyadon |
| úgy húnynak-gyúlnak a csillagai, |
| ahogy téged álmodik valaki. |
|
„Társuk leszek”
| Csak ifjú költő tud rajongani: |
| rajongtam Babitsért. Előbb Ady |
| tanított, a nagy szertelen, a hős, |
| a lázadó, a sötét angyal, és |
| a fenséges, tragikus gesztusok. |
| Babits csak később, lassan, viharok |
| és romantika nélkül: szavai |
| észrevétlen tudták hajlítani |
| a gondolatot: édes kényszerük |
| gyémántkeményen szabta mindenütt |
| az igaz útat. Az gyors lelkemet, |
| ez, ami volt, egész szellememet |
| gyúrta, emelte: mint a szerelem, |
| itatott versük: örök-részegen |
| sóvárogtam, hozzájuk, fölfelé, |
| valami más, boldog világ felé, |
| s bármennyi gond, nyűg és kétely nyomott, |
| társuk leszek, éreztem, az vagyok! |
|
Vasárnapi meghívás
| Sebekkel már tele voltam, de még |
| nem tudtam, kié fáj úgy. Voltaképp |
| mind jólesett: sajgatni lehetett |
| ezeket az édes-bús sebeket, |
| csodálni – mint verseken – rajtuk át, |
| mily izgalmas a jövő, a világ, |
| még akkor is, ha, miként énnekem, |
| csak a csalódás, természetesen |
| csak az jut osztályrészűl: partra száll |
| a szív, vitorla s tündérszél megáll, |
| s mi lemondunk… Ekkortájt a szivem |
| legsűrűbben már mégis, azt hiszem, |
| a Dienes-lányról mondott le, a |
| diák-pajtásról… Ősz volt, még kora |
| délután, vasárnapi… S hirtelen |
| nyílt az ajtónk: Laci a küszöbön, |
| Béber. Megnézett. S: „Gyere”, szólt, „de – végy |
| más nyakkendőt!” „Hova?” – „Dienesék.” |
|
Katóék háza
| Ettől kezdve Katóék háza lett |
| a sugárzó központ. A képzelet |
| megtalálta misztikus otthonát, |
| s Debrecen elsüllyedt. Hat napon át |
| csak azt vártam, csak a hetediket, |
| hogy megint ott, megint nála legyek, |
| jövőnek, ott, ahol vers, muzsika, |
| modernség várt, összhang és ami csak |
| volt valaha szivárvány gondolat |
| s szépség, időtlen és nemzetközi. |
| Oly keveset tudtam még!… És aki |
| mindezt adta, s később nap-nap után |
| vendégül látott: lehetett a lány, |
| aki szép volt, komoly, és Pestre járt |
| (s ismerte Adyt s tegezte „Mihályt”, |
| Babitsot), ő, ki fény volt s révület: |
| lehetett-e istennél kevesebb? |
|
Sebek hűsége
| Félév múlva jött az igazi baj, |
| a sose szűnő. Száll a fiatal |
| lélek, s maga se tudta, mit keres, |
| maga se tudja, hányfelé repes, |
| maga se, mikor végsőt, igazit, |
| egyetlent gondol, másik, harmadik |
| mennyire szintén vonzza; föld meg ég |
| mennyire összejátszik benne, még |
| a pokol is; s hogy, bárkiért hevűl, |
| a szám, melyből az eszmény kikerűl, |
| a választék mily kicsi és milyen |
| szélfútta halmaz. Hogy mit és kiben |
| kerestem, hányban, nem tudom: csak úgy |
| görbén vitt a csillag felé az út: |
| véletlenek, s álmok zűrzavara |
| kalauzol, vágyaink szimata, |
| és még egy, mindig újra és megint: |
| ütőikhez hűséges sebeink. |
|
Nem tudta a lány
| Nem tudta a lány, más se, senki se, |
| – én is csak most – mi volt a szerepe |
| és kiket-miket helyettesített. |
| Biztosan sokszor elkeseritett, |
| de még többször irányított, nevelt, |
| csak azzal, hogy volt. Minden érdekelt |
| engem is, ami fontos volt neki, |
| az ízlése, modora, könyvei; |
| mindenben győzött: azzal, hogy okos, |
| de azzal is, hogy cipőjét lapos |
| sarokkal csináltatta; mérce lett |
| rokonszenveket s ellentéteket |
| észlelni, elfogadni; amiben |
| megelőzött, motor, hogy hirtelen |
| utólérjem; s kép, zene és szobor, |
| hogy úgy is szerethessem; száz komoly |
| s naív becsvágyam lobogta körűl: |
| ő bennük égett, sérthetetlenűl. |
|
Földi arcát
| Úgy gondolom, nem is láttam soha |
| emberi arcát. Hazudtam, ha a |
| szemébe néztem: csak mutattam; és |
| ha kezét fogtam, nem azt fogtam; és |
| ha haját, nem azt húztam félre; és |
| ha vele: nem vele beszéltem; és |
| ha mutattam, néha, a szívemet, |
| ha hittem, néha, hogy ő is szeret: |
| amibe néztem, isten titka volt, |
| amihez értem, gyujtó szikra volt; |
| mit félrehúztam, éj függönye; ha |
| a hangja csendült, csillagzene; ha |
| szívemet, ifjú poklomat, csak egy |
| sarkát, csak a játékos bűnöket |
| mertem mutatni, bizonygatva, hogy |
| tulajdonkép csak pajtása vagyok: |
| káprázatom, ő volt a Szerelem? |
| Földi arcát nem láttam sohasem. |
|
Ragyogás
| Ellenben láttam olyan ragyogást, |
| olyan fényt benne, annyi ráfogást, |
| annyi rajongó képet és hitet |
| sűrítettem bele, oly telitett |
| lélekkel visszhangoztam, annyira |
| magam fölé emeltem már, hogy a |
| valóság eltűnt s mi csillagközi |
| távokban éltünk egymástól: aki |
| látta volna – vagy látta – hogy megyünk |
| együtt ki az erdőre, hogy ülünk |
| a szobájában, az Antigonét |
| fordítva vagy Freudon vitázva, még |
| azt se tudhatta egész biztosan, |
| hogy az a csúnya fiú komolyan |
| rajong-e, fáj-e: kisebb őrület |
| gyártotta egykor az isteneket: |
| ő szentség lett, testetlen ragyogás, |
| én meg egyetlen, titkolt vacogás. |
|
Az ördög imái
| S mindez azért volt, mert a megvetett |
| érzékiség, a titkolt, rettegett, |
| amely rajtam már úgy uralkodott, |
| szépűlni akart bennem. A titok |
| megint álarcot vett: két emberét |
| éltem, két ember külön életét, |
| fényt-árnyat együtt, nappalt-éjszakát: |
| a sötét rész rejtegette magát |
| (ami igaz), hogy az ő álmai |
| különbek a fényéinél, s ahogy |
| az ellentéteibe átcsapott, |
| egyszerre – a szerelmet, a gyönyört |
| ismerve már – úgy hódolt, tündökölt, |
| hogy a szegény, sápadt eszményiség |
| elfogadta, mint szövetségesét, |
| mialatt engem mart a bűntudat, |
| hogy az ördög súgja imáimat. |
|
Meccs a folyosón
| Tízperc, folyosó. Komor hitviták |
| dúltak köztünk, vérfagylaló csaták. |
| „Tudsz ördögül?”, tört rám Gulyás Pali, |
| „Dante tudott!”, s kezdte a pokoli |
| idézetet: „Pape Satan, Pape |
| Satan, aleppe…” – „Sátán Ülepe, |
| óh Hős,” bókoltam, saját viccemet |
| vágyván elsütni, „mondd meg: ha lehet |
| görög verset fordítani, hogyan |
| rímelne Homérosz magyarosan?” |
| Pali rám fogta az Odysseát: |
| „Andra moj ennepe, Múza polütropon!” |
| De: „Ronda moly ellepe, Múzsa, polip-rokon!”, – |
| pajzsom kivédte. Nagy gyűrű diák |
| leste röhögve, mit hoz még a meccs, |
| de Nietzschén túl, Zolánál, belerecs- |
| csent a csengő a zord párbajba, és |
| ropogva rázott kezet két vitéz. |
|
Mi felé?
| Mialatt fény feszített, vágy s zene, |
| rémülten jöttem rá valamire: |
| Úristen, hisz én semmit se tudok! |
| Bolond Istóknál bolondabb vagyok |
| a földön: nem ismerem, vagy alig, |
| az élet legelemibb dolgait, |
| ügyrendjét, szokást s hivatalokat, |
| a köznapot: hogy számomra szavak |
| csupán, akár – mondjuk – a római |
| pápa, a világ intézményei: |
| megye, miniszter, tőzsde, árvaszék, |
| térparancsnokság nekem soha még |
| semmit vagy csak majdnem üres ködöt |
| ha jelentett: s hogy én menekülök |
| a tények elől: álomként lobog |
| körűl a való: csak érzés vagyok: |
| roppant vitorla, egy pici magé, |
| s ezer szél fúj – De hova? Mi felé? |
|
Közben a tücskök
| Közben a tücskök, egész nyáron át!… |
| Mint az örömük, építi magát |
| életem sok emléke, nagy s kicsi. |
| Nem is lehet sorjában mondani: |
| villan a kép, ugrik, furakodik, |
| kapcsolja, hívja jövő társait, |
| a másik messze mögötte marad |
| s onnan szól közbe: minden pillanat |
| – amelyben él, az idő szálaként – |
| együtt érzi az egész szövevényt |
| s az egésznek akar beszélni, mint |
| azok a részeg tücskök odakint: |
| mind a magáét zengi, hirdeti, |
| a maga tudományát: szavaik |
| éj-nap némán is úgy zsivajganak, |
| úgy feszítik lelkemet, tollamat, |
| hogy már régen nem a réti zenét |
| kótázom, hanem ezt, – a magamét! |
|
Az első külföld
| Az első külföld! Front s határ felett |
| bátran vitt már térkép és képzelet: |
| kalandor vágyam Kínát, Indiát |
| járta, jó volt hát, hogy most legalább |
| Bécsig eljutott. A személyzeti |
| jegy és Kálmán bácsi fillérei |
| vittek nyugatra. De az Ostbahnhof |
| nyüzsgésében, amikor otthagyott |
| Zoli, szegény, akit mint katonát |
| kísértem s akinek rögtön tovább |
| ment a vonatja Königgrätz fele |
| (Hradec Kralové volt a cseh neve): |
| mondom, hogy ott álltam az iszonyú |
| ár-apályban, szívem összeszorúlt, |
| s mint idegen szótárba tévedett |
| hazai szó, vagy egy Marsra kitett |
| Hold-lakó, úgy éreztem magamat… |
| Kí-sér-te-tek!… De csak nem bántanak?! |
|
Tárgyak és feliratok
| Ődöngtem az idegen perronon, |
| s nem tudtam mihez fogni. Megafon |
| bömbölt a háborús nyomor felett |
| órát, parancsot, városneveket, |
| számomra semmit. Cél és értelem |
| megállt, megszűnt? Hordárok. Senki sem |
| értett, hiába szóltam. Jól tudok |
| németűl: ők nem tudnak? Lassudott, |
| meghalt az élő élet… Képek!… A |
| vasút még ismerős volt; de hova |
| innen, és hogyan? Szemem végül egy |
| táblára esett: „Trinkwasser”, s kerek |
| drótputtonyra: „Für Abfälle”… Amit |
| emberek nem, betűik, tárgyaik |
| mégis elkezdték!… Barátkoztam a |
| feliratokkal. Nyelvtan, logika |
| segített… Mentem… Tíz Perc? Annyi se |
| telt bele, s már vitt az Elektrische. |
|
Az utca tanítása
| Az utca gyorsan tanított. Ahogy |
| imént a „Hulladék” feliratot |
| kitaláltam, noha csak az igét |
| tudtam a szóból, olyasfélekép |
| világosodott sok mindennapi |
| kifejezés. Ismert, iskolai |
| főnévből jó volt rájönni, hogy a |
| möbliertes Zimmer bútorozott szoba, |
| meg hogy a Ring, noha gyűrűt jelent, |
| nyilván Körút is… Graben? Parlament? |
| Ott járhattam!… Ebédre vettem öt |
| illusztrált verset: gangeszi fák között |
| tündérlányokat, öt képeslapot, – |
| s láttam, hogy mégsem a Marson vagyok: |
| csak gyakorlat kéne, egész kicsi, |
| nyelvkészségem eleveníteni… |
| Este Bahnhof, majd gyors, Debrecenig… |
| Nézegettem a Gangesz lányait. |
|
Nyár újra, nyár
| Nyár újra, nyár… Madarat tömtem. A |
| templomban imádkoztam a csupa |
| vénasszony-gyülekezetnek. Vigan |
| raktam a cséplőgépbe az arany |
| kévét. Izzadtam, mint az aratók, |
| s ástam a kertben kacsaúsztatót. |
| Fogtam be rajt, fejemen drótsisak, |
| és ürítettem kast, kaptárokat: |
| a hangyasav már úgy átitatott, |
| hogy húsz méhcsípést föl se vettem. Ott, |
| a méhesben, olvastam, görögűl, |
| a Béka-egér-harcot. Gyönyörű |
| bogarakat gyűjtöttem. Napra-nap |
| megcsodáltam a tanító urat, |
| az ezermestert, s hallgattam a rét |
| zsongását, s éjjel a csillagzenét… |
| S máris ősz lett!… És debreceniek |
| váltották le a becsi tücsköket. |
|
Isten
| Sokszor tűnődtem: vajjon hiszi pap |
| bátyám Istent? S hogy hiszi? Ami csak |
| volt, érv, pro s kontra, mind előkerűlt; |
| sőt, bármi jött szóba, ha sikerűlt |
| újat találnom, néha, valami |
| új szempontot, ő csak örűlt neki |
| s nem háborgott, de maga segitett |
| táplálni fürkész ösztöneimet. |
| „Fiam”, mondta, „bármennyire igaz |
| az Úr igaza, mi mindig csak az |
| ember agyával elemezzük, és |
| jogunk és tisztünk a kételkedés. |
| Szűrj mindent, vizsgálj! Csak gyarapodik, |
| ha maga termi próbaköveit |
| a hit s az ész; minekünk nyereség, |
| ami másnak szégyen és vereség. |
| Mások: érdek; légy te: érdektelen; |
| s az út végén találkozol velem!” |
|
„Őt dícsérni!”
| Isten jött s eltűnt; fény s füst. Sokszor én |
| magam voltam Ő, tartalom s edény, |
| bár már nem hittem. A tisztelete, |
| hogy imádni kell, az lett, ellene, |
| a legfőbb érvem. Mért van a világ? |
| „Őt dícsérni!” De hisz ez szinte vád, |
| sőt rágalom! – És láttam magamat, |
| amint, Örök Ész, Erő s Akarat, |
| Napokat görget alkotó kezem |
| a semmiből: óh, mily félelmesen |
| nagy voltam, s minden mily szörnyű kicsi! |
| „Hogy dícsérjenek?” Még tiszabecsi |
| léptékben is groteszk volt a dolog, |
| de belementem: jó, Isten vagyok, |
| én, Szabó Lőrinc, s nézzük: jólesik |
| hallgatnom a kert nyüzsgő férgeit? |
| Azok bókoltak: „Urunk! Glória!” |
| S én felugrottam: Pfuj, blaszfémia! |
|
„Mi vagyok én?”
| Pfuj, nevetség! – folytattam iszonyú |
| dühben, szégyenben. – A ti nyomorú |
| éneketekkel kábítsam magam? |
| lantotokkal, mitekkel? Komolyan |
| hihették bármily vezéreitek, |
| hogy érdekel a hízelgésetek, |
| sőt, hogy elvárom, én parancsolom, |
| s kegyemet is úgy adom, nem adom, |
| ahogy ti hálálkodtok? Micsoda |
| szemtelenség, mily sértő babona |
| azt hinni, hogy aki mindent alkotott, |
| az Örök Szellem tiáltalatok |
| magát kívánja tömjénezni?! Mi |
| volnék én, ha ez igaz lenne, ti, |
| porszemnél is porszemebb porszemek, |
| ti, perc bolhái, vakság s őrület: |
| mi vagyok én? Felelj, bősz butaság: |
| tieteknél is szörnyűbb hiuság? |
|
Szeretet
| Rettenetes izgalomba hozott |
| a képzelt vita. Vad nyár lobogott |
| köröttem, a fény szétvitt-röpitett |
| a mindenségbe; s mert a képzelet |
| úgy megnagyított, gúny és megvetés |
| gyúlt bennem papok és templomok és |
| egyházak ellen: hisz az Istenit |
| törpítik csupán, azt szégyenitik, |
| úgy éreztem, s hogy csalás, öncsalás |
| az álmuk is, égi rágalmazás |
| és földi terror, tipornivaló. |
| Mennyi kárt tettek, mily irtóztató |
| vért ontottak már! Megtorló harag |
| emelte karom, hogy pusztuljanak – |
| De rigó fütyült, és rezzent a kép: |
| a kertben álltunk, s nagybátyám kezét |
| láttam lebegni a fejem felett: |
| „Legfontosabb, fiam, a Szeretet!” |
|
A vasúti tavak
| A vasúti tavak még évekig |
| a játékom maradtak. Partjaik |
| meredélye, a gyepbőrű homok |
| sárga húsa iszonyú, álmodott |
| szakadékokká süllyedt. Odafenn |
| hasaltam, s lent ringott a végtelen |
| tenger. Béka ümmögött. Az a nád |
| túlnőtt a tájon? Nem baj! Odaát |
| (pár méternyire tőlem) Afrika |
| földje szikrázott, sőt Amerika: |
| szitakötők, kagylóhéj-gőzösök |
| úsztak-röpdöstek partjaink között, |
| s időnkint, ami kezembe akadt, |
| kozmikus meteorok, kő, vasak, |
| féltéglák ágyúztak bele a kék |
| zsongásba. Zsupsz! Nagy csönd lett. Majd az ég |
| kisímult az utolsó vízgyürűn, |
| s a béka megint azt mondta, hogy: Üm. |
|
Ami nem én
| Nagy diák voltam már, de gyermeki |
| lelkem nem változott. Ha valami |
| tetszett, úgy tetszett, mint tűznek a fa: |
| kigyúltam, égtem benne. Ahova |
| néztem, harmatként fölivott a táj; |
| felhő árnyéka, szentjánosbogár |
| lámpása, minden úgy kicsalt, kivitt |
| magamból, úgy eltűntem a kuvik |
| hangjában, úgy bujtam a föld alá, |
| gyorsírásjelek kunkoraivá |
| úgy átváltoztam, hogy mint remete |
| éltem csak, vendég, vagy mint annyi se, |
| a társaim közt. S mert mindez gyanús |
| lehetett volna – és mert komikus! – |
| mesterséges józanság súlyait |
| raktam a figyelmemre: el ne vígy, |
| parányi szellő!… Igy meg, ami nem |
| én magam voltam, nyűg lett, gyötrelem. |
|
Hát: ami nem?
| Az voltam hát, ami nem? Fénybogár |
| lámpása? Nem. Felhő? Nem. A határ |
| roppant íve, és gyorsírásjelény? – |
| Együtt lüktettem a föld kerekén |
| mindennel, ami csak jött, ami csak |
| belém ütközött, tény és gondolat, |
| és tény visszája és gondolaté, |
| s ha füleltem a szellemek felé, |
| mindnek én súgtam gondolatait, |
| örvendve, hogy bennem vitatkozik |
| magával a Mindenség… – De hiszen |
| valószínűleg mindenki ilyen, |
| löktem el egy-egy gyanút: én egész |
| rendes vagyok, szabályos képlet! – És |
| csak csodálkoztam, mikor valaki |
| idézte ezt-azt, és hogy én neki |
| magam mondtam… Óh, Örök Párbeszéd, |
| mi vagy másnak? Nem-értett töredék. |
|
Házunk barátja
| Baudelaire lakónk, házunk barátja lett. |
| „Mindig búsúlt?…” – nézte a metszetet |
| anyám, a költő arcképét; s ha a |
| lelkeit hívta, ahogy Mamika |
| vagy Ferenc József, már Baudelaire is ott |
| volt közöttünk s ő is türelmesen |
| koppintgatott, – egy: nem; kettő: igen, – |
| sőt nagyon jó válaszokat adott. |
| Néha én is leültem a kerek |
| asztalkához. „Kérdem a szellemet: |
| fogom-e verseit fordítani?” |
| „Fogod!” „S jól?” „Jól!”… Jó ilyet hallani, |
| ilyen biztatást… Hét év mulva, hogy |
| kész lett a magyar Baudelaire, nem jutott |
| eszembe a jóslat… De anyuka |
| előtt rég szent volt a költő szava: |
| egy tyúkunk eltűnt s ő Baudelaire-en át |
| rögtön lefülelte a tolvaját! |
|
A kerítő csatái
| Mindig újra kezdődött a csata. |
| „Félsz?” „Nem!” „Dehogynem: csak szégyelled a |
| gyengeségedet!” – Óh, a hiuság! – |
| Előbb őt vette cinkosúl a vágy, |
| a kisértés, vele bátoritott, |
| majd, beletörve, hogy gyáva vagyok, |
| a vallomással mintegy pajzsomat |
| szedte le rólam: „Légy hát, aki vagy, |
| s amit bátran nem, tedd, mint gyáva, tedd |
| nyugodtan, hisz nem tilt a szégyened!”… |
| Érted ezt, Lelkem? – Ma már érted! – És |
| emlékszel még, mennyi új szenvedés, |
| hány év, mily hosszú előkészület |
| vállaltatta csak gyönyöreidet, |
| a testünkéit? Pedig az is a |
| te szolgád volt: a Kerítő maga |
| szintén te voltál, te, legfőbb titok: |
| ami csak vagyok, általad vagyok! |
|
Új rokon
| Megint Becsen… Új rokon, Halmiból! |
| Biciklin járt, és ahol épp utól |
| érte az este, szállást kért s kapott. |
| Szép, okos fiú, jogász, sakkozott |
| és gyorsírt. A parasztok életét |
| tanulmányozta, mondta, a megyét… |
| Varga Árpádnak hívták, s mostoha- |
| fia volt Etelkának, (aki a |
| népregéket olyan álmatagon |
| olvasta nekem egykor, Gyarmaton)… |
| Féllába később a fronton maradt, |
| s ő járásbíró lett… Pár nap alatt, |
| míg nálunk pihent és szórakozott, |
| nagyon megtetszett… És ősszel, ahogy |
| hazakerűltem, megint valami |
| új eszközzel próbáltam fejteni |
| titkot, érteni világot, hazát: |
| szaglászni kezdtem a statisztikát. |
|
A Mese nevei
| Legtöbbször valami könnyű burok, |
| láthatatlan fénygolyó boritott, |
| s nem tudtam róla! Valaha mesék, |
| kisértetek, boszorkányok, csodák |
| szőtték érzékeny álomanyagát, |
| de a Mese, egyéb nevek alatt, |
| továbbra is alkatrészem maradt, |
| csak most úgy hívták, hogy Művészet, és |
| Világnézet, s Legújabb Föltevés, |
| hogy Haladás, Modernség, Kritika, |
| Szabadszerelem, Szociológia, |
| hogy Istentagadás, Realitás, |
| Pozitivizmus…: akadt neve száz |
| s ezer annak, ami én, mindig én |
| maradtam, a lelkem-gyártotta fény: |
| börtönömnek, mit – volt rá, vagy nem, ok – |
| bármely perc mindig körém csukhatott. |
|
Sugártörés
| Bármelyik perc: nem tudhattam soha, |
| mi valóság és mi fantázia |
| körülöttem: a burok lebegett, |
| tágult, szűkűlt, ahogy a képzelet |
| röpdösött benne: anyagtalanúl, |
| láthatatlan-tapinthatatlanúl |
| gurúlt velem a védő csillogás, |
| a szakadatlan képhamisitás, |
| a buborék, a lélek, lépteim |
| szerint, engedve bármilyen kicsiny |
| nyomásnak, mozdulatnak, ingatag |
| hiedelemnek, minden gondolat |
| lehelletének, s az icipici |
| sugártörés, amellyel falai |
| a fényt, kint s bent, eltolták, már olyan |
| zavart teremtett, hogy mindúntalan |
| ütköznöm kellett, s nem tudtam, miért: |
| mást szidtam a tévedéseimért. |
|
Délutáni gyors
| Hogy nem vesztem el Bécsben, biztatott, |
| s úgy kezdtem használni a vonatot, |
| mint olcsó, házi fuvart. Apa már |
| főmozdonyvezető volt s Pestre járt, |
| én meg, főkép nyaranta, minden ok |
| nélkül, csak azért, mert utazhatok, |
| fel-felléptem a gyorsra, délután |
| kettőkor, s a zöld fülke pamlagán |
| Dosztojevszkit olvastam, Karcagig, |
| Kisújszállásig. Akkor egy kicsit |
| mászkáltam a könyvpavillon körűl, |
| a perronon; (egyszer, véletlenűl, |
| így vettem meg Tóth Árpád kötetét, |
| a Lomha gályán-t;) azután a szép |
| pesti ellengyors hamar befutott, |
| s estére séta zárta a napot, |
| otthon, az erdőn, s vers és szerelem – |
| Mégse tetszett sehogy az életem. |
|
Utazni!
| Utazni! El! El! Csak úgy, céltalan! |
| Verseket súgott a részeg iram… |
| „Szállok!”… Leengedtem az ablakot, |
| s míg sín s kerék szédűlten kattogott, |
| kihajoltam a szélbe. A vonat |
| eggyé vált velem, s belül mind vadabb |
| ujjongás vitt, röpített, őrjitett: |
| forgó tájak zsúfolták szememet, |
| és nem tudtam betelni semmivel, |
| földdel, virággal, ég ligeteivel, |
| bakterházakkal, ringó, suhanó |
| állomásokkal, mennybemutató |
| templomtornyokkal: óriás szivet |
| adott a vágy a magamé helyett |
| a világot ölelni… Vitt a gyors, |
| én meg, ahogy a sín üteme szólt, |
| skandáltam – mit? A semmit. Szavakat. |
| Végtelen, üres anapesztusokat. |
|
Országok és évezredek
| Könyvek, széthurcoltatok a világ |
| minden részébe! Óh, hány agyon át, |
| hány lelken át, poklokon-egeken, |
| hányszor és hová, s mily szeszélyesen, |
| vittetek! Formát és gondolatot, |
| tükröt elém hányat tartottatok, |
| s mily sokfélét, mutatni, mennyivel |
| dúsabb ez az élet, mint az, amely |
| a külső létben belénk ütközik! |
| Sokszor csak rosszúl (vagy jól, de alig) |
| értettem rejtelmes szavaidat, |
| Szellem, te szent, te szárnyaló, s a nagy |
| álmokból, melyek országok felett |
| röpítettek és tűnt évezredek |
| romjai mögé, néha semmi más |
| nem maradt, csak egy zavart látomás, – |
| s a betűzést, szöveged fejteni, |
| hányszor kellett előlről kezdeni! |
|
A teremtett Isten
| A könyvtár volt a hazám, édenem. – |
| sugárzott benne. Amit tér s idő |
| ezer aggyá, millió szenvedő |
| ideggé, sorssá tördelt, itt megint |
| összeállt, és elmondta mind a kínt, |
| el a gyönyört, ami a nyomorúlt |
| egyén, az élet, a ma és a mult |
| lelkén átfutott. Az emberiség |
| így teremti legújabb Istenét, |
| a méltót, a végsőt, az igazit, |
| mialatt magával vitatkozik, |
| vagy, ha van isten, rajta-kívüli, |
| saját magát így nyilvánítja ki, |
| bennünk, általunk – gondoltam, – s ijedt |
| szívvel kerestem jövő helyemet |
| a szolgái közt, akik oly nagyok: |
| szentek, angyalok és arkangyalok. |
|
A Könyv párbajai
| A könyvtár is vita volt és csata, |
| de más, mint a köznapé. Az buta |
| és hazug: az élők a hasznukat |
| nevezték Igazságnak, sunyi, vad, |
| csapdanyitó és bilincscsörgető |
| érveik mögött zsarnok cél s erő |
| leselkedett. A Könyv párbajai |
| másért és máskép folytak, valami |
| Pontosabb Igazságért. Az tele |
| volt érdekkel, és a bandák hite |
| adta hatalmát. Ez érdektelen, |
| és túlmutatott a személyeken. |
| Az rombolta a tekintélyt, de csak |
| a másik portán, s csukta az agyat, |
| mikor nyitotta. Itt a Gondolat |
| maga vizsgálta magát, és szabad |
| maradt, s ellenfélként is jóbarát… |
| Óh, hol vagytok, becsületes csaták?! |
|
…mi van Nyugaton
| Szöktem, külföldre, megint, kifelé, |
| mihelyt lehetett. Hradec Kralové, |
| ahol a bátyám katonáskodott, |
| hamarosan értelmes célt adott |
| a Céltalannak… Ott láttam, milyen |
| hasznos tolmács lehet két idegen |
| között egy harmadik nyelv; s amikor |
| hazakerűltem, szégyeltem, hogy oly |
| csúnya Debrecen, hogy oly elmaradt, |
| s úgy néztem az alföldi falvakat, |
| mint aki tudja, mi van Nyugaton… |
| Máskor meg, ha már úgyis vonaton, |
| rögtönözve elmentem Grácig: a |
| határ nem volt gát a Monarchia |
| népei közt!… Ott egy lány segitett |
| megenni – Ágnes – a kenyeremet, |
| a hazait, a szárazat: …igen |
| rossz koszt járta már, s nem volt egyebem. |
|
Elárvúlás
| Robot és átok lett minden, amit |
| más rótt rám. Órák s vizsgák nyűgeit |
| könnyen vettem, de azt már nehezen, |
| hogy oly szegény, oly szűk az életem, |
| s még nehezebben, hogy, ha más nem ért, |
| csatáznom kelljen az igazamért. |
| Voltunk modernek négyen vagy öten |
| s hadszínterünk folyosó, tanterem, |
| önképzőkör: nemrég még bősz csaták |
| közt védtük Verlaine-t és Szekfű Gyulát |
| s mikor az egyetem megrótta, nagy |
| köszöntővel hódoltunk Adynak, – |
| de a lármának hamar vége lett: |
| félévkor kettes magaviselet |
| s egyéb ilyesmi… Untatott a harc; |
| Ady nem felelt, bántott a kudarc: |
| félrehúzódtam… Dögölj meg, világ!… |
| Magam voltam már, dacos árvaság. |
|
A Nagyerdőn
| A Nagyerdőn, hol most a klinikák, |
| a rejtekeim álltak, dús akác- |
| cserjék, irtások utóda: oda |
| húzódtam. Rút, kopasz táj volt, csupa |
| tönk s tövis, napvert s úttalan; de ha |
| átvergődtem vállmagas sűrüjén, |
| homoktisztás várt bent, a közepén, |
| meg egy belűlről lugassá nyesett, |
| terebély bokor: zöld árnyként esett |
| át lombján a fény. Ott, félmeztelen, |
| sokszor hevertem, könyvön, verseken, |
| jövőn tünődve, őserdőn, bolond |
| istennőkön, elnézve, hogy bolyong |
| lábam ujján a hangya, s hogy lebeg, |
| agancsával égnek, a tölgyesebb |
| erdőrész felé a szarvasbogár, – |
| s nem szűntem örvendezni magamon, |
| hogy ami tetszik, azzá változom. |
|
A Régi játék
| Régi játékom volt ez. Mint gyerek, |
| éreztem már, hogy minden lehetek, |
| ha akarom. De most akarni se |
| kellett: a perc unott véletlene |
| éppúgy rávett, mint a kíváncsiság, |
| a félelem deleje, vagy a vágy, |
| vagy a nyíló, repeső képzelet, |
| hogy a másik, hogy a kettő legyek, |
| én meg a tárgyak, én meg az, ami |
| foglalkoztatott. Tavasz rügyei |
| bujtak az ágból? –: már bodorodott |
| zöld húsomból a bimbó! És ahogy |
| tetszett néha, mily tárház tündököl |
| bennem, mily élet, mily zsúfolt tükör, |
| sokszor úgy féltem, hogy nekem talán |
| nincs is egyéniségem! Tétován |
| néztem szét: színház vagyok, tarkaság, |
| de nem üres-e nélküled, Világ? |
|
Szégyen
| Ha rámjött (szelíd nyavalyatörés |
| vagy ideggörcs) ez a bűvölet, és |
| más is volt jelen, bezártam magam. |
| Ezért lettem lányok előtt olyan |
| félszeg: titkoltam, ami szoritott |
| s noha úgy fájt, mégis boldogitott: |
| resteltem a nagy érzést, komikus |
| kiszolgáltatottságomat, a hús |
| vágyait, bűnét, az izgalmat, a |
| bizonytalanságot, az ostoba |
| kényszert, a cselekvést, a vereség |
| előlegezett kínját, szégyenét: |
| úgy resteltem, hogy még egy parti sakk |
| is vacogtatta a fogaimat: |
| úgy szégyeltem minden személyeset, |
| lelkendezőt, imbolygót, kéteset, – |
| úgy szégyeltem, hogy… költő lettem, és |
| életem ma is gyerekeskedés. |
|
A Megszűnt Én
| De ha nem látták, vagy ha szeretett, |
| aki látta a kényszereimet, |
| aki előtt nem szégyeltem magam, |
| az előtt sose titkoltam, hogyan |
| kábít, mennyire szétszed a világ: |
| mennyire szűkűl, szédül s hogy hal át |
| tudatom a tárgyakba, második |
| személyekbe, mily ősi-primitív |
| áram visz, sodor ma is, éppen úgy, |
| mint amikor még sárkány, szél, vasút |
| voltam, vagy, később, napfényes határ, |
| tücsökdal, csillag és szarvasbogár, |
| minden, ami megtetszett, – az előtt |
| ma se titok, hányszor szétrepülök |
| a semmibe, – merevűl a szemem, |
| szívem lassúl, – és üres testemen |
| hogy zúg át oly istenek gyönyöre, |
| akiknek a Megszűnt Én a neve. |
|
Elmulasztott Ébredés
| Bujj, bujj, zöld ág!… Csak sóvárogtam… A |
| játék komoly volt: rácsa, kapuja |
| csillant, nyílt, aztán valahogy megint |
| eltűnt mindig a tüskelabirint |
| mögött a boldog Kert, az Édené, |
| ahová, jövőm kincsei közé, |
| úgy vágytam legalább belesni már… |
| Bujj, bujj, zöld ág!… – dudoltam, – aki vár, |
| ami ott vár, az arany alma, a |
| tündér s többi áhított csoda |
| ébredjen végre és ébresszen: óh, |
| túlhosszú álom, mutasd a való |
| gyönyörét, Csipkerózsát!… Oly közel |
| volt a titok, hogy nem hihettem el: |
| oly közel a Kert, hogy boldogtalan |
| kételyem maga zárta csak utam… |
| Bujj, bujj, zöld ág, nyisd, rózsám, váradat! |
| – Fent volt, s vártam, hogy keljen a Nap! |
|
Titkos párbeszéd
| S ha igérném, hogy ma odamegyek? |
| – Számolni kezdeném a perceket. |
| Örülnél? Hogy örűlnél? Mennyire? |
| – Ha szeretsz, szíved megszakad bele. |
| S ha mégse lehet, ha nem leszek ott? |
| – Füst s láng bennem is együtt kavarog. |
| Képzeld: máris zörgetem bokrodat! |
| – Nem mozdulok, el ne riasszalak! |
| Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy? |
| – Nap! zöld árny! tücskök! ezüst éjszakák! |
| Mit mond majd az első tekinteted? |
| – Hogy eddig csak hazudni mert neked. |
| Szegény fiú, féltél tőlem, ugye? |
| – Félelmes az isten ígézete! |
| Utad leszek tőle a föld felé. |
| – Az vagy, ígéret, minden gyönyöré! |
| Várj! Ma! Talán! Én se tudom, mi lesz… |
| – Még a boldogság is rettenetes! |
|
A lélek ellen
| Folyton töprengtem. Száz színt tükrözött |
| minden gondolat; s vele, benne nőtt |
| az igazság igénye. Szellemem |
| ugyanekkor célt kívánt. Könyveken, |
| elméleteken rágtam át magam, |
| hogy értsem végre, tudjam, pontosan, |
| az érthetőt, tudhatót. De amit |
| megláttam, a bőrét, a bőreit |
| cserélte folyton, s új nevek alatt |
| értelme a megúnt titok maradt; |
| úgyhogy amikor a Matériát |
| kezdtem tisztelni, ez már bosszuvágy |
| volt a kétely tétlen kincsei és |
| dac, a szegény test daca, tüntetés |
| a túlsok lélek ellen, büszke düh: |
| a szellem fogott vele keserű |
| ostort magára, lángolt, prédikált: |
| hasznot követelt és terrorizált. |
|
A visszatért Túlvilág
| A Túlvilág, melyet hessenteni |
| igyekeztem, átvilágítani, |
| hogy szétrebbenjen, leleplezni, hogy |
| csak kép és árny, foszlott, ingadozott |
| s eltűnt, az Első Mythológia, |
| a papi, s én majdnem rösteltem a |
| túlgyors diadalt, hogy az Isten oly |
| könnyen meghátrált. Észszerű, komoly |
| világ vett körűl. Eleinte csak |
| mi laktuk, ketten, Én és az Anyag; |
| de az Anyag Tulajdonságai |
| és a lélektan istennélküli |
| nevek alatt éppoly hamar megint |
| visszahoztak mindent, s lett újra Kint, |
| lett újra Bent, lett metafizika |
| és térdhajtás, – csakhogy most rögtön a |
| bőrömön túl kezdődött, igen, ott |
| kezdődött már Túlvilág és Titok. |
|
Menekülés
| Sóváran néztem a primitivek |
| boldogságát s az egykönyvűeket, |
| de, tudtam bár és jól tudtam, merev |
| szabály szerint, működő képletet |
| anyagra, fejlődésre, bármire, |
| az osztatlan szabadságot sose |
| kívántam úgy, mint akkor. Valahogy |
| ösztöneim ellen acsarkodott |
| bennem az ész, azok meg ellene: |
| így aztán, mikor a dolgok szive |
| hívott döntésre, kivételeket |
| állítgattam fel, pót-tételeket, |
| szerettem így, érveltem úgy, csupa |
| ellentmondás és csupa logika: |
| láttam, mi tud csak erőt adni, de |
| az árába nem nyughattam bele |
| s lelkem, mert győznie nem sikerűlt, |
| végleg a költészetbe menekűlt. |
|
Készséges halhatatlanok
| Voltak nem-földi barátaim. A |
| többiek, osztálytársaim, csupa |
| élő, halandó fiú volt, tehát |
| kényeskedő és önző társaság: |
| nem rendelkeztem velük… Azokat |
| ellenben, a halhatatlanokat, |
| hívnom se kellett s jöttek; (bár, igaz, |
| többnyire csak a félvérek, meg az |
| alsóbbrendűek, Pán és a Faunok)… |
| A Nagyerdőn át patás Centaurok |
| kísértek Pallagra, s egy Őzike |
| (utóbbi oly szép, hogy csak hitrege, |
| csak az lehetett!); a fákból Dryád |
| bujt elő; s a Párkák zord hármasát, |
| Klothót és Lacheziszt és Atroposzt, |
| naponta láttam… Kalypszót viszont |
| csak képeken, úgy szerettem bele… |
| Kalypszó: nem gyönyörű a neve? |
|
Gilgames és barbárai
| Később barbárok is vonzottak. Úgy |
| megszerettem például Enkidut, |
| a babiloni vadembert, ahogy |
| Prometheust és a Ciklopokat. Ott |
| voltam a réten, mikor a nemes |
| király, másik barátom, Gilgames, |
| elibe küldte a Városi Nőt, |
| hogy még kint, Uruk falai előtt, |
| megrontsa a hőst. Tudtam, hogy mese, |
| de egész sorsát átéltem vele: |
| nehéz erejét, a gyermeki agy |
| bámész mozgását, nagy szíve riadt |
| döngését; mint ő, értettem a fák, |
| állatok és a szellemek szavát; |
| s mikor kikeltünk a nő hatnapos |
| kapcsából, mint ő, az én mámoros |
| lelkem is szégyenkezve zokogott: |
| elhúzódtak tőlünk az állatok. |
|
Kalypszó
| Kalypszó istennő volt. „Rejtelek!”, |
| „Titkollak!”, súgta, és ez lehetett, |
| legfőbb varázs: a Szerelem maga |
| vállalt, s biztatott, hogy nem árul el. |
| Egybe is kötöttem mindenkivel, |
| aki nő volt, szép s ismeretlen. Óh, |
| hány sugár szőtt, s hányat te, ragyogó |
| káprázatom! Ha a Nemzetiben |
| új csillag tűnt fel, dobbant a szivem: |
| mint te, az is csak név volt, puszta név, |
| de, hogy nem láttam, a tény épp elég |
| ürügy eggyé-álmodni teveled, |
| hiszen téged sem ismerhettelek, |
| mégis szerettél… Kalypszó, Titok, |
| óh, szűntelen játék, te, álmodott, |
| ma is te vagy a szövetségesem: |
| szégyelek élni… Rejts el, Rejtelem! |
|
Szentírások Népköltészete
| Gilgamesék kőbeírt eposzát |
| a Nagyerdőn olvastam… A királyt |
| azért szerettem meg, mert Enkidut |
| szerette s úgy siratta!… Sok hazug |
| ábránd után vad vígasz lett ez a |
| vígasztalan, teljes tragédia, |
| és roppant tárház nyílt elém vele, |
| a Szentírások Népköltészete, |
| képzelet, amely nem kívánt hitet, |
| a szörnyeiben mosolygó Kelet. |
| És ez egészen enyém volt, enyém, |
| teljes Igazság, mert csak Költemény, |
| mert fürkész, mert érdeknélküli és |
| mert oly sötét. Valahogy az egész, |
| ahogy én, még emberelőtti volt, |
| s hangjában oly szörnyű-fekete-zord, |
| mint egy még-régibb s nem-szent biblia. |
| Az is volt, Ősök Ősének szava. |
|
Enkidu üzenete
| Míg Enkidu élt: keze a kezem, |
| szíve a szívem! Az érzékiség |
| csömörében egy vadbika tökét, |
| ahogy kivágta, forrón, véresen |
| csapta bele az égi Szerelem |
| arcába. (Óh, énbennem is milyen |
| dühök gyúltak már!) És a szörnyü hős |
| mily könnyen sírt (akár én!); és erős |
| testét (mint otthon húgomat a láz) |
| hogy megszállta a lassú sorvadás: |
| nagyon a rokonom volt!… Mamika |
| módján (egy lyukon át) hallotta a |
| sírok lakóit, s férges álmai |
| jöttek – De, jaj, mikor már ő beszélt |
| a föld alól, s csak sírt, nem mondva, mért: |
| csak akkor hittünk, borzadva, neki, |
| és kirohantunk – van-e még remény? – |
| a sivatagba, Gilgames meg én. |
|
Sivatagban
| Nap szólt: „Kik vagytok, csont-bőr vándorok?” |
| A hideg éj: „Fogatok nem vacog?” |
| Száz tüske: „Nem fáj?” Vad kövek: „Hova?” |
| Förgeteg évek: „Megállás soha?” |
| S mind együtt: „Arcotok szél cserzi ki, |
| térdetek mint a teve térdei, |
| mért futtok, férges hús, ti, szomorú |
| lelkek, mi rém űz, milyen iszonyú?” |
| És mi feleltünk: „Lelkek, vándorok, |
| hogyne vacognánk, sebző ostorok |
| hogyne vernének, napfény, jégeső |
| hogyne cserzene, szúrna tüske, kő, |
| hogyne futnánk, s mint teve térdei |
| hogyne volnánk, vagy mint föld férgei, |
| hogyne futnók a Rémet, Iszonyút, |
| mikor láttuk meghalni Enkidut!” |
| „Ezért futtok?” „Előle!” „S még miért?” |
| „Futunk, ha van, az Örök Életért!” |
|
Verkli
| Közben háború és hétköznapok. |
| Könyvek. Szerelem. A verkli forog. |
| Könyvek. És tavasz. Hajnalka beteg. |
| Erősebb minuszos szemüveget |
| rendel az orvos. Nyár Tiszabecsen. |
| Béber bevonul. S megint szerelem. |
| S to glükümálon, és kórházvonat. |
| S könyvek megint, Peer Gynt, és új mozik, |
| s a sötétben két szem találkozik, |
| s őszi hold kél, szívek zűrzavara, |
| s óh, égő avar esti illata! |
| Aztán Soracte stet nive candidum. |
| S varjú mondja: Kár, s ágyú bőgi: Bum! |
| S könyvek, szerelem és könyvek megint, |
| és verkli bent és verkli odakint… |
| S Hang kérdi: „Hol vagy, végső értelem?” |
| S felel: „Túl az Égverő Hegyeken!” |
|
A Halál Tengere
| Égverő Hegyek. Lent szűk alagút. |
| Ott találtuk Szidari Szabitut. |
| Gilgames szólt: „Istennő, átjutok? |
| S ott mi vár?” „Menj: hét év, és megtudod!” |
| Zegzugos, sötét akna nyílt elénk. |
| Mentünk. Egy év kioltotta a fényt. |
| Mentünk. Mindenütt egyforma sötét. |
| Éj, csönd. És elmult a második év. |
| Mentünk. Mindenütt egyforma sötét. |
| Éj, csönd, más semmi. A harmadik év. |
| Mentünk. Mindenütt egyforma sötét. |
| Éj, csönd, más semmi. A negyedik év. |
| Mentünk. Mindenütt egyforma sötét. |
| Éj, csönd, más semmi. Az ötödik év. |
| Mentünk. Nagymessze az akna sötét |
| végén fénypont gyúlt. A hatodik év. |
| Mentünk. Hét év. Kiléptünk! – És, ime, |
| előttünk állt a Halál Tengere. |
|
Ébredés
| A világ döglött. Mért? Ki így, ki úgy |
| magyarázta. Nyolcadikos fiúk, |
| hetedikesek álltak sor alá. |
| Igyekeztem nem gondolni reá, |
| hogy engem is érhet baj, valami. |
| Már az olasz frontról jött meg Zoli, |
| ifjú zászlós; aludt, alig beszélt; |
| végigolvasta a Vanity Fair-t: |
| „Kitűnő!”, mondta, és ment, vissza. Oly |
| szófukar lett, oly egykedvű-komoly, |
| hogy ijesztett. Mit vártam? A csodát, |
| a hírt, hogy mindez agyrém, butaság: |
| háború nincs, nem is volt, nem igaz! |
| Rémálom? Óh, én jól tudtam, mi az: |
| majd felébredünk!… Nekem más, Ady |
| s Babits volt fontos, és nem a hadi |
| érettségi… No de ébredtem is: |
| kezemben puska, a ruhám komisz!
|
|
Csakhogy jutalmul
| Akkor ijedtem meg csak igazán! |
| Tündérálom lett, bármi rakta rám |
| addig a bilincseit; mert ez, ez, |
| ez a robot, ez a rettenetes, |
| – éreztem – ez a vég. Mint számüzött |
| esengtem vissza, és könnyek között, |
| könyveimhez, az osztályba, haza, |
| de legfőképen Dienes Kata |
| szobájába. Aztán, átkozva, hogy |
| itt csak egy segít, az, hogyha tudok, |
| tanúlni kezdtem… S kínod segitett, |
| kényszer-dac, te, te kétségbeesett: |
| lebírtál börtönt, poklot, ördögöt |
| s rangelsőként végezted hatvanöt |
| önkéntes közt a tiszti iskolát, |
| csakhogy jutalmul tíz perccel tovább |
| láthasd naponta még, akit szeretsz, |
| Szabó Lőrinc hadapród tizedes! |
|
Semmi és Soha
| Be más lélek volnék ma, ha, amit |
| annyiszor megálmodtam, fényeit |
| benned is gyujtva átcsap elbüvölt |
| testünkön az a láng, mely a gyönyört, |
| megosztva, csak növeli! Át, igen, |
| és akkor! Ha rögtön a végtelen |
| békét adja, vágy, lelkifurdalás, |
| sőt semmi helyett a teljes varázst |
| adja a boldog első szerelem!… |
| Tavasz üdve, valóság: szüntelen |
| azt siratom!… S te, te csak alkalom |
| lettél a veszteségre: én tudom |
| talán a legkevésbé, ki-mi vagy: |
| káprázatom voltál csak, s mialatt |
| szőttelek, el is eresztettelek: |
| te akartad így, s így lett a neved |
| s ami lehettél volna valaha, |
| így lett lassan mind Semmi és Soha |
|
Mit szóltam volna?
| Vajjon mit szóltam volna, ha tudom, |
| hogy kik kísérnek majd az utamon |
| s kik maradnak el? Hittem volna, ha |
| rámutat egy kéz egy kis falura, |
| hogy ott egy lány, már asszony, s gyermekem |
| attól lesz, kettő? S hogy, amit sosem |
| vettem, vehettem egész komolyan, |
| van tündér, és királylány, csakugyan? |
| Hol voltak? S hol ti, drága többiek, |
| kik szerettek, akiket szeretek, |
| mik voltatok és mit csináltatok, |
| amikor én még dehogy rajtatok, |
| csak álmokon tünődtem? Még kivel, |
| s mint szél a hímport, hova visz, kever |
| röpítő sorsunk? És mi lesz a vég?… |
| Tücsökdaltól szárnyal a nyári rét |
| és megint virít… Virágok, szivek, |
| bocsássátok meg az életemet! |
|
Ez már kereszt
| Mi voltam? A szivacs szomja. Nehéz |
| vonzások álma. Vagy emléke? Kész |
| elmélet, mely, ragasztott szárnyait |
| zuhanni látva csak csodálkozik. |
| Bizonytalanság, s düh miatta, dac; |
| befelé sajgó, szüntelen panasz: |
| kagyló-lélek, melynek kérge ha volt, |
| héja, legfeljebb kölcsön. A legutóbb |
| olvasott könyv óriás szavai |
| és törpe tapasztalat. Piaci |
| kofák között szokrateszi vita |
| s megfutamodás: a tett undora. |
| Sok félreértés és még több magány. |
| A kétely merengése önmagán |
| s a világon. És gyönyörvágy, melyet |
| bő vér szít és még bővebb képzelet, |
| majd önvád tapos. Mi voltam? Ez, és |
| ez már kereszt és megfeszíttetés. |
|
Gyász-zene
| Legnagyobb szomorúság, csak a te |
| mérgeid üdítettek. Gyász-zene, |
| saját kínodba némuló, veled |
| szállt csak gyötört szívemre enyhület, |
| tragédiák, külső feketeség, |
| csak ti födtétek el a magamét, |
| csak te, csak ti, – valami Végzetet |
| akarhattam, azt hiszem, veletek |
| rettenteni, észretéríteni, |
| megbélyegezni, talán Őt, aki |
| (bár létét is tagadtam) szüntelen |
| játszott, iszonyú partner, ellenem: |
| így vitt pokolba minden égi út, |
| így lettem én is egyre iszonyúbb: |
| csak sírni volt lelkemnek ereje |
| s a cselekvést rágalmaztam vele, |
| így büntetve saját eszeveszett |
| gyöngeségemet s – tán – önzésemet. |
|
Budapest
| mundér még rajtam. No de most hova? |
| Eddig a vonat tudta célomat: |
| „Pest, Pest!”, s hozott. De most?! A kapukat |
| zárták mögöttem, s rossz volt a magány, |
| ahogy ott, legfelső lépcsőfokán |
| a Keletinek, álltam s néztem a |
| nagy Baross-tér holdhideg palota- |
| sorait: sehol egyetlen rokon! |
| Egy koffer könyv volt minden csomagom, |
| meg egy kenyér, anyám sütötte még |
| Debrecenben. S ez itt Pest. Szörnyüség |
| mégis, így, vakon nekivágni a |
| világnak, pénztelenül, tétova |
| ábrándok után! Mint hangos bilincs, |
| gúnyolt a szabadságom. Vissza? Nincs, – |
| csak oda nincs út! De hát hova van? |
| Sehova? Mindegy: nem hagyom magam! |
|
A Mozdonyfűtők Otthonában
| Végre eszembe jutott valami, |
| a Mozdonyfűtők Otthona: az is |
| vasutas dolog, talán befogad. |
| „Mostanság, a sok küldöttség miatt,” |
| mondta a gondnok, „nincs helyünk, de ha |
| megfelelne a gyűlési szoba…” |
| Megfelelt, meg! Zöldposztós asztalon, |
| hanyattfekve, párnám a kofferom, |
| vacogtam át az első éjszakát, |
| tűnődve, hogy lesz, mint lesz ez tovább: |
| kint egy-egy teherautó robogott, |
| matrózdal zendűlt, sortűz ropogott, |
| később úszni kezdett az emelet, |
| asztalom repült a város felett, |
| álmodtam, felriadtam, és megint |
| tovább lebegtem… Aztán odakint |
| hangos jóreggelt kívánt valaki… |
| S én mentem Pestet meghódítani. |
|
Kövek és látomások
| Házak, házak. Paloták. Esti fény. |
| Mégiscsak messziről jöhettem én. |
| Házak, paloták, palotasorok, |
| de szépek, de kevélyek voltatok! |
| Házak, paloták, kövek, ti kövek, |
| csak nem akart megnyilni szívetek. |
| Házak megint, paloták, éji fény. |
| Sokat hányódott még a jövevény. |
| Házak, paloták, palotasorok, |
| mint kőhegylánc, olyanok voltatok. |
| Kőhegyláncokban kevély kőszivek, |
| be mást vártam valaha tőletek! |
| Házak, paloták, rőt hajnali fény. |
| Napba nézett a fáradt jövevény, |
| s házak, paloták, palotasorok, |
| láng villant akkor, szörny jel rajtatok: |
| romokat láttam, sujtó tüzeket, |
| tornyaitokon az ítéletet! |
|
Széthullott világ
| Rút volt, pokol, Kettő az Egy Világ. |
| Én meg ő: harctér. Ellenség s barát. |
| Égen és földön összetört a rend. |
| A Nap hajnalban most is megjelent, |
| mennyei őrült, robotos balek, |
| és dolgozott, mert mást nem tehetett, |
| de énhozzám már alig volt köze. |
| Öt emelet mélységben, fekete |
| lichthófra nyilt a szobám; s ablaka, |
| csak tenyérnyi, az se volt… Ennyi a |
| jussom? Mit nem még?! Amit kikaparsz |
| a szemétdomb jövőből!… Csak a dac |
| tartotta bennem a lelket, meg a |
| vers és a nők reménye-iszonya, |
| a nők az utcán, a mozik előtt, |
| az egyetemen, a vers és a nők: |
| őket csodálva, bennük, rajtuk át, |
| szép volt, Isten volt, Egy Volt a Világ. |
|
Megtiszteltetés
| Időnkint – soká – megtiszteltetés |
| volt így is, hogy Pesten lehetek, és |
| hogy befogadnak; hogy láthatom a |
| Lánchídról, a Várhegyről a Duna |
| két partját, a fény-Babylont; amott |
| a Citadellát… Este a hajók |
| úgy ragyogtak a vízen, mint maga |
| a kettőzött Ezeregyéjszaka, |
| s a tény, hogy vannak, s a szó, hogy „kajüt,” |
| megrészegített: mintha mindenütt |
| lettem volna már (csak mert lehetek!), |
| szigetek, pálmák, távol tengerek |
| úsztak körém: ím, felnőtt voltam, és |
| ez az óriás rangemelkedés |
| a világot, végre, s most igazán, |
| elém nyitotta… s mintha citerám |
| lett volna, zengtek szélvész-álmaim |
| az Erzsébet-híd acélhúrjain! |
|
Emberek
| Emberek, hangyák, jöttek-mentek, a |
| érzékeny hús, kínoké s gyönyöré, |
| millió ember, a nagyvárosé, |
| millió ember, s mint én, mind olyan |
| vagy olyasféle… Biztonságosan |
| jártam-keltem már köztük, hisz ahol |
| annyi bírja, ott az élet, a Boly, |
| nekem is csak tartogat valamit! |
| S bámultam a közösség műveit, |
| a szervezetét: mennyi mozdulat |
| kell, szükség és érdek összhangja, csak |
| ahhoz is, hogy egy ablak meglegyen |
| s a helyén legyen! Pedig hány s milyen |
| erő- s ész-üzem, új és régi, állt, |
| pulzált köröttem, s milyen komplikált: |
| mászkáltam az utcákon s repeső |
| szárnyakon emelt a részeg jövő. |
|
Verlaine a szemináriumban
| Jancsi: „Oh triste, triste était mon âme…”, |
| s rögtön: „À cause, à cause d’une femme,” |
| vágta rá a fél-szeminárium. |
| Verlaine-t boncoltuk. Rajtam, új fiún, |
| mázsás félszegség: tudtam bár, amit |
| Erika, Júlia, Erzsike, Judit |
| vagy Bátyuska (kinek Szibériát |
| idézték hars „harasó”-i); de hát |
| nagyon alföldi volt a francia |
| kiejtésem. „Oh triste…” Valaki a |
| fordítását mutatta. „Csodaszép!”, |
| tapsolt a lányhad, „ugye?” „Nem elég…”, |
| böktem ki én. „Tessék, kolléga úr?” |
| „Ez így még nem elég jó magyarúl.” |
| „S hogy jó?” „Óh, lelkem, mennyi bánat ért,” |
| kezdtem: „egy asszonyért, egy asszonyért,” |
| s végigmondtam… Csönd lett, csodálkozó. |
| S Bátyuska hozzám lépett: „Harasó!” |
|
Vers és szorongás
| Versek égtek a zsebemben. Ez, az |
| látta már őket, ifjúság, s igaz, |
| hogy tetszettek, de én féltem. „Csak a |
| Nyugatba, kolléga úr!” „Csak oda!”, |
| bólintottam. „Harasó! Öregem, |
| boldogan közlik: Babits maga sem |
| rímel különbűl!” Édes szédület |
| volt a reménység, megkönnyebbedett |
| benne egy percre szorongó szivem, |
| de utána titkon keservesen |
| káromkodtam: az istenit, ezek, |
| ezek is hozzá kényszerítenek, |
| az egyetlenhez! Babits s a Nyugat! |
| Adtam volna bár alább néhanap, |
| szívem csak hozzá húzott. Hetekig |
| lestem az iroda ablakait: |
| százszor indultam, és… Én? Oda? Föl? – |
| Százszor menekűltem a cél elől. |
|
Pokol
| Mitől féltem? A vizsgától. Amit |
| veszthetek, attól. Hátha letörik |
| szegény kis szárnyam? Hogy csalódni ne |
| kelljen, mindig szerényre, kicsire |
| srófoltam a lángom, de ez csak a |
| rejtekezés ijedt mozdulata |
| lehetett, hisz, mihelyt egy kis szelet |
| kapott, a parázs vad lobot vetett, |
| ijesztőt, telhetetlent. Ahogy a |
| testi vágy egykor, úgy dúlt a csata |
| bennem, a sóvár kishitűeké, |
| úgy vitt most a szerkesztőség felé: |
| „Félsz?” Nem! „Dehogynem: csak szégyelled a |
| gyöngeségedet!” Éppoly tétova |
| voltam most is, s ahogy, mint lelki rom, |
| vacogtam a Vilmos császár-uton, |
| megváltás volt, ha, simulva, puhán, |
| kivitt poklomból egy-egy utcalány. |
|
Fenn és lenn
| Óh, izgalmak rokonsága! Vakít |
| a roppant hő, olvadt anyagait |
| keveri benne, ércet, salakot |
| együtt lazít a legfőbb láz, s ahogy |
| a napban a szárnyrakelt elemek, |
| test s lélek egy káprázatban lebeg, |
| testben-lélekben egy isten. Soha |
| nem tudtam én, később se, micsoda |
| erők fújtak rám, s vittek, tollpihét, |
| és hogy annyit magyarázkodtam, épp |
| a zavar tette, a rémület, a |
| csodálkozás: az Egy alázata |
| a sokba, szennybe, le, s a Szellemé, |
| s az ő kiváltsága az ég felé |
| röppenni megint, tisztán, fényesen, |
| hogy keveredjék a fenn és a lenn: |
| szent minden csók és minden őrület, |
| ha végtelen vágy tölti a szivet. |
|
Őszes úr
| Zerkovitzné, szép, magas, barna nő, |
| boldogan újságolta: „Kitünő |
| lakása lesz, tanár úr!” Pár hete |
| tanítottam két fiát. „Tudja-e,” |
| folytatta, „ki volt az az őszes úr, |
| aki a minap Önt oly ravaszúl |
| kivallatta?” „Ravaszúl? Engem? Ő?” |
| „Jó barátunk; bornagykereskedő, |
| mint az uram.” „No de hogy vallatott?” |
| „Beszéltek, s Ön észre se vette, hogy |
| Graf átröntgenezte!… Graf a neve.” |
| Éreztem, hogy pirulok. „Nagy hire |
| van a szakmában, európai! |
| Ön tetszett neki. S azt kérdezteti: |
| nem költözne-e hozzá? Öt szoba, |
| egy az Öné…” „És a bér? Mennyi a…?” |
| „Ugyan! Gráfék oly…” – Karácsony után |
| így lett lakásom; s nevelőapám. |
|
Új lakás
| Szőrösen, álmos medve, s katona- |
| köpenyben, másztam fel Gráfékhoz. A |
| háziasszony (Frau Mali: bécsiek |
| voltak ugyanis) elszörnyedt. Ha egy |
| vándorcigány; de hát egyetemi |
| hallgató! Vagy nem?… Én meg valami |
| tündérvárat véltem zendülni a |
| szobákban, forgót, s szemem a kacsa- |
| lábat kereste már… Fegyelmezett |
| csöndben két szobalány segédkezett |
| kipakolni árva kofferemet: |
| egy ing, három harisnya, két gatya |
| került át a szekrénybe, könyv s füzet |
| viszont vagy száz… Magamra hagytak… A |
| radiátorból ömlött a meleg, |
| bakancsom szőnyegen süppedezett, |
| parkett, lámpák… Ágy: mintha fellegek!… |
| Hogy ébredtem, másnap dél lehetett. |
|
Új világ
| Szívem dobbant: dicsőbb kort nyit a nap; |
| s melyért annyi hő kebel megszakadt, |
| jön a nagy perc, az íge testet ölt! |
| Óriás perc: föl, csillagokba tört |
| a káprázatom! Új jelvényeket |
| árultak; majd az angyali sereg |
| szétoszlott. Bolt nyilt. A mozik tele. |
| Zúgott, szürkéllt az élet üzeme, |
| de bennem robbant hit, szó, fény, plakát: |
| óriás nap ez, itt az új világ! |
| „Ez? Ez csak polgári forradalom!”, |
| hűtött le egy kolléga a köruton. |
| „Mi történt ma?” – ráért, hazakisért –: |
| „Néhány szó és állás helyet cserélt!…” |
| Otthon meg Graf: „Új kor? Új kor a jó |
| termelés, elosztás. A többi: szó!…” |
| Megborzadtam. Valóság, mi lehetsz? |
| Gyerek vagyok?! Nem értek semmihez?! |
|
A szerkesztő elé
| Egy nap végűl fent ültem a Nyugat |
| előszobájában. Az iszonyat |
| alig enyhűlt, noha percekre már |
| jártam itt, egy hete, s Babits Mihály |
| azt mondta: jőjjek ma a válaszért. |
| Nehéz hét volt, és rettentő a tét: |
| az egész jövő, az önbecsülés, |
| a remény, hogy leszek valaki, és |
| kiküzdöm kis helyem a nap alatt. |
| S még nehezebb e hosszú pillanat, |
| a döntés. Vártam. Mint öreg szemét, |
| könyvek porlódtak, papír, szanaszét |
| lócán, állványon, a folyóirat |
| kötegei, szétesve s a falak |
| mentén, mindenütt. Bent léptek. Ez Ő? |
| Ajtó nyílt: „Tessék, a következő!”, |
| mondta egy hang. Mint a végzet felé, |
| indultam, be, a szerkesztő elé. |
|
„Akkor hát szerdán…”
| Agyam forrt. Alig láttam Babitsot, |
| alig hallottam. Helyet mutatott. |
| Azután: „Kérem, jók a versei!” |
| (Egy hang: mit mondtam?!) „Jók. Közölheti |
| bármely lap, s Ön se vall szégyent vele.” |
| „Bármely?” Hogy nyílt a remény szárnya! De: |
| „Bármely más!”, mondta ő s elhallgatott. |
| „Vagyis a Nyugat…?” „Hát, a Nyugatot |
| még nem gondolnám.” Szédítő öröm |
| zuhant ájulni. „Ha jól sejtem, Ön |
| most töri bentről a héját.” „Tehát?” |
| „Érni kell, várni.” A költő felállt. |
| Én már nem éltem. S az ajtóban: „A |
| formát érzi, de ez még iskola; |
| bár a legjobb,” – a hang idegesen |
| objektív volt. (Harasó, öregem! |
| Harasó?) S végűl megint az övé: |
| „Akkor hát szerdán, nálam, öt felé.” |
|
Vissza, és mégis
| A menny kizárt. Vissza a földre. Le. |
| Lépcsőház, utca. Vége! Fekete |
| nyugalom szállt meg. Nem közöl: marad |
| az egyetem. Hány óra? Vége! Hat? |
| Már hat? Mentem a menzára. De hisz |
| ötkor ültünk le! Hang mozdúlt. Hogy is, |
| hogy volt? Mintha száz éve! Nem közöl, |
| ő mondta, s ime, a mennyei kör |
| pokolkört zárt! Mégis, hogy volt tovább? |
| Még négy év, és mint a többi diák, |
| tanár leszek. Hang megint. No, de ha… |
| Bátyuska várt, Tauszkiék, Erika, |
| csajkák csörögtek. S ekkor, az övé: |
| „Akkor hát szerdán, nálam, öt felé,” |
| a hang tisztán átcsendűlt agyamon. |
| „Voltál nála?” Pontosan, józanon |
| beszámoltam. Bátyuska kacagott: |
| „Harasó! Hölgyek, Lőrinc befutott!” |
|
Reviczky-utca 7
| Szerdán, nála. Reviczky-utca 7. |
| Sziget nem volt oly magas soha még, |
| mint az a műhely, a könyvtárszoba, |
| az agglegényé. Tegnap inasa, |
| az se Babitsnak, ma meg gyermeke, |
| szellemvilágba repültem vele, |
| s mikor bort nyitott és pertut ivott, |
| úgy éreztem, a tündöklő Napot |
| tűzi mellemre. Az élményt meg a |
| formát tárgyaltuk, Goethét, francia, |
| görög lírát (látta: értem), latint, |
| (már szinte munkatársa) és megint |
| Villont, Európát. „Az angolokat |
| meg kell ismerned!” És sírva fakadt |
| Georgén: „Mert szép!” Oly sok, oly nagy, oly |
| fény, oly láng volt, hogy, búcsúzva, mikor |
| „S te mi akarsz lenni?”, kérdezte, csak |
| kápráztam, szent vágy: „Még több, mint Te vagy!” |
|
Babits
| Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt. |
| Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt. |
| Mit láttam benned? Magam végzetét. |
| Mit láttál bennem? Egy út kezdetét. |
| Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat. |
| Mit bennem te? Dacot és szitkokat. |
| Aztán, mit én? Jövőm rémálmait. |
| S te? Egy torzonborz állat vágyait. |
| Én? Istent, akit meg kell váltani. |
| Te? Hogy jönnek a pokol zászlai. |
| S később? Hogy ellenség én vagyok. |
| S én? Azt, akit soha el nem hagyok. |
| Te, tíz év mulva? Tán mégis fiad? |
| S én, húsz év mulva? Láss már, égi Vak! |
| S húsz év mulva, te? Nincs mit tenni, kár. |
| Húsz év mulva, én? Nincs mit tenni, fájj! |
| S a legvégén, te? Igy rendeltetett. |
| S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled |
|
Angol líra
| Wilde a legkönnyebb, – szólt egy délelőtt |
| mesterem, és mindegyikünk ledőlt |
| a díványára, majd, egy órai |
| nyelvtan után, rögtön fordítani |
| kezdtük a Happy Prince-et. Persze a |
| kiejtéssel baj volt: Babits maga |
| se tudta jól. „Úgylátszik, hagyomány |
| Arany óta” – mondta nevetve, – „hogy |
| magyar költőnek néma tudomány |
| maradjon Shakespeare nyelve!…” A napot |
| Swinburne zárta s Browning-izelitő… |
| Igy telt el egy hét, hetven óra –: ő |
| fordított, s magyarázott, szemen át, |
| vagy egyszerűen cé-re cserélve át |
| a zöngés th-t… Furcsán, egyénien |
| skandált és mégis tökéletesen… |
| S végül: „Most aztán vágj magad neki: |
| van itt lirikus tíz is, goethei!” |
|
Két év
| Aztán?… Nem érnék végére soha… |
| A két év vele, két év nála!… A |
| Kommün után hozzá költöztem, és |
| napra-nap láttam, mennyi szenvedés, |
| perzselte-dúlta lelke isteni |
| épületét… Két év latin-görög |
| álomban szállt el, gyötrelmek között |
| s gyönyörökben, melyektől fél a szó: |
| szent Uránia s pogány Erató |
| két éve volt ez, gyónó szavaké, |
| ömlő vizeké, szűrő tavaké, |
| bolond árnyaké, kristály elveké, |
| hús-vér szárnyaké, őrűlt terveké: |
| közösség volt, még egyszer amilyet |
| élni szív s agy szent is hiába esd, |
| s ütött mégis, ütött oly sebeket, |
| amelyeket csak két halál hegeszt. |
|
Rendetlen ifjúság
| De ellenkeztem is, bolond fiú. |
| Amilyen szép volt, olyan szomorú |
| a túlvilágod és oly idegen. |
| Engem körülizzott a szerelem, |
| s vágytál te is, csak féltél: szellemek |
| földi éhe a legkegyetlenebb… |
| Tizenöt évvel idősebb barát, |
| a rendetlen és vonzó ifjuság |
| lehettem számodra. Szerettelek, |
| de már tudtam, nem maradok veled: |
| mialatt a szent filozófia |
| kapuit nyitogattad, engem a |
| faunok, Pán, sörényes kentaurok |
| s meztelen nők őrtüze csábitott: |
| szemem sóváran tapadt még reád, |
| de, túl rajtad, erdei cimborák |
| zendítették bakszagú ünnepük |
| s én részegen kurjongattam velük. |
|
Centrál
| A Centrál, modern akadémia, |
| pezsgett, forrt. A költők törzsasztala |
| rég befogadott. Zsiga bácsi, Tóth, |
| Schöpflin, Király György, Trostler s aki volt |
| tudós és író, öt és nyolc között |
| mind odagyűlt. Vers-börze működött, |
| és lexikongyár; Mikes sakkozott, |
| Babits korrigált; Elzevirt hozott |
| Kner Gyomáról; Karinthy vitte új |
| feleségét; Heinrich, az öregúr, |
| csepűlte a konzervativokat; |
| Táltos hümmögött, kis Káldor szaladt |
| Meredithet lekötni; pletyka, pénz |
| s száz terv lengett a szivarfüstben; és |
| hogy túlvoltunk Shakespeare Szonettjein |
| (s Horváth Henrik új kecskerímein), |
| Mihály kocogott: „Főúr, fizetek!” – |
| S mentünk, nézni detektivfilmeket. |
|
Mikes
| Az ellenpólus volt a Doktor Úr, |
| Mikes Lajos. Fáradhatatlanúl |
| hozta aktatáskáját: „No, mi baj?”, |
| s csak ősz bajusza, az ősz kefehaj |
| s a hulló szemhéj a kék szem fölött |
| mutatta: sok van évei mögött. |
| Táskájából könyv, szótár, kézirat, |
| pénz, vers, szerződés százféle dagadt, |
| mások ügyei. Gúnyja szeliden |
| hízott modern nagyképűségeken |
| (rajtunk)… Ő lett, Kunfi s Berinkey |
| barátja, az apósom… „Fiai” |
| később, nyolc-tíz fiatal óriás, |
| mint apjukra néztek rá: a tudást |
| és a szivet, a föltétlen szabad |
| szellemet, a drasztikus-igazat |
| csodáltuk benne, s mindenekelőtt |
| – holdkórosak – a nyugodt tetterőt. |
|
Nyolc verseskönyv
| És azután, mi történt azután? – |
| Elmondtam már. Aki kíváncsi rám, |
| iktassa be nyolc verseskönyvemet, |
| iktassa most ide, és eleget |
| megtud rólam… Bár csupa töredék, |
| ami tölti a költők kötetét, |
| és véletlen: azt őrzi csak, amit |
| sikerűl eldadogni, valamit |
| az Álomból… Én a kíváncsi ész |
| s a szerelem álmát dadogtam, és |
| ami már nem én voltam, ami csak |
| részemmé vált, az akadályokat, |
| az ébrenlétet. – Óh, csak élni ne |
| kellene az élethez! – Remete |
| voltam mindig köztetek, emberek, |
| nem értettelek, nem értettetek: |
| magát nézi, aki kíváncsi rám… |
| S Isten tudja, mi jön még ezután. |
|
Szökevény léghajós
| Mióta Pesten éltem, Debrecen |
| alig érdekelt. Első szerelem? |
| Kopott az emlék; s még feszélyezett, |
| hisz, úgy éreztem, vereségemet |
| tartotta nyilván. Hajnalka hugom |
| örökölte könyveimet; nagyon |
| sokat köhögött. Csak ő s anyuka |
| járt fel hozzánk (már nős voltam). Apa |
| került; én is őt. Az egész család |
| messze volt, mint egy elsüllyedt világ, |
| a konzervativok, a papiak, |
| kivéve a tiszabecsi Mihályt: |
| ő figyelt rám és büszkén gratulált |
| az első munkáimhoz. Szökevény |
| léghajóst, az új, a jövő, a fény |
| vitt, sodort, s azt hittem, a multba nem |
| csábíthat vissza többé semmi sem. |
|
Az eltűnt Idill
| Húztam már az igát kegyetlenűl. |
| Átkozd meg a várost és menekűlj, |
| sírtam fel, s mit az irígy munka tilt, |
| őt hívogattam, az eltünt Idillt. |
| És szedtem össze emlékeimet, |
| azt akartam, hogy megint fű legyek, |
| s ha szénásszekér ment át éjszaka |
| az utcánkon, holdfényben, s hozta a |
| tücsköket, álmot, a rétek szagát, |
| sóhajtoztam, mint a körúti fák, |
| s míg, ahol laktam, rút csontkoponya |
| lett a bérház, a nagy rovartanya, |
| én, megint Becsen, megint Gyarmaton |
| akácként álltam a domboldalon: |
| éreztem, mint bozontos istenek |
| lélegzenek köröttem a hegyek |
| s a kelő napban hosszan, kéjesen |
| mosogattam millió levelem. |
|
Csak őket láttad
| És arcok jöttek mindig, emberek, |
| és nők rázták arany fürtjeiket: |
| csak őket láttad, utcán, vonaton, |
| munka közben, mindenütt. Sárga som |
| hozta márciust, tavaszi bokák |
| s kék szemek szálltak rőt nyaradba át |
| s ősz gyult rád s hóval örvénylett a tél, |
| de sose fogytak, akiket a vér |
| hívott s a vágy: sugárzó életek, |
| nők lengették sötét fürtjeiket, |
| és ha társultak utadhoz, ha nem, |
| örültél nekik: örök-részegen |
| bámultad őket, hús-virágokat, |
| szájuk rózsáját, a ruha alatt |
| a csupasz mozgást, édes szívüket |
| és még édesebb fecsegésüket: |
| csodáltad őket, isten műveit, |
| s bennük fürödtek gondolataid. |
|
Tihany
| Fejedet ölem, csókunk a Bakony, |
| rejtettük egymást, gyönyör s fájdalom. |
| Én? Hogy nem látok a szívedbe. Te? |
| Azt, hogy már nem gondolsz valamire. |
| Bolond éj jött; őr hold, sötét Bakony; |
| s másnap Tihany és boldog Balaton. |
| Tihany igaz szeretőknek való. |
| Égbe ölelt kék karjával a tó, |
| s jártuk a vetést, szedtünk pipacsot, |
| sirály suhant, a tündér álmodott, |
| s hogy már elnémult az éji tücsök, |
| szemedben még hét csillag tündökölt… |
| S ma is… Mért vagy hát megint szomorú? |
| Nem boldog így ez a túlboldog fiú! |
| Új alkony gyúl… Sírsz? S ne tudnád, miért? |
| Nézd: sellő úszik a könnyeidért! |
| Hogy csókolsz! Vége? Vagy talán szeretsz? |
| Még a boldogság is rettenetes. |
|
Hivatal
| A hivatalom elkeseritett, |
| s meggyűlöltem, bár nem személyileg, |
| a gazdáimat. A növő család |
| öröknek sejttette a rabigát, |
| s én borzongtam a kulik életén: |
| „Minden évből csak négy hét az enyém, |
| már csak négy, a szabadság négy hete!” |
| S: „Börtön a Föld; s annak is folyton e |
| kis zugában lapúljak?” Nyíltak a |
| csapott meg a világnak. „El, el, el!” |
| Mentem volna, s maradtam: „Veszni kell |
| Budapest únt, megútált kövein?” |
| Könyvek s nők lettek a gyönyöreim, |
| hús-virágok, virág-gondolatok: |
| álom és vágy dzsungele villogott |
| bennük, a vágyott s vesztett messzeség… |
| S, éhes rabnak, semmi se volt elég! |
|
Csillagok utasa
| Hogy először tengeren – már megint |
| a régi gyerek voltam. Mennyi kincs, |
| mennyi szépség mindenütt! Rohanó |
| fény lett a kis velencei hajó |
| s rajta én a csillagok utasa. |
| Tulajdonképp sírnivaló, hogy a |
| Valóság úgy megtisztelt, a hegyek, |
| az ötlírás jegy, a táj, a kövek |
| a Márkus téren a talpam alatt, |
| s hogy a gőzös most énvelem szalad |
| ki a Lidóra az örök vizen! |
| Mintha valami szörnyű félelem |
| űzött volna, hogy mindez nem igaz |
| és eltűnik, úgy ittam-ettem az |
| új világot, Alpokat, utcalányt, |
| tengert, aloét, szobrot, Tiziánt, |
| összevissza: minden pillanatom |
| ima volt és újjongó fájdalom. |
|
Sárga liliom
| Mi bánt? Mi? A sors! – Ne nevess ki! – A |
| sárga liliomnál, a pocsolya |
| partján álltunk, – emlékszel? – süppeteg |
| nádon, tőzegen imbolyogva, meg |
| ölelve egymást és csókolva (te |
| félve, hogy látnak, én boldog fene- |
| bánja-kedvben). A kékbőrű vizet |
| néztük; s már nyúltam, letörni, neked, |
| tündérkém, az új tündért, amikor |
| észrevettem, hogy egész hangyaboly |
| szorong rajta: az áradt Balaton |
| felett, mint egy zöld-sárga árbocon, |
| ott rekedtek: az illat és a méz |
| csalta csapdába őket, a munka és |
| kötelességtudás: vagy ötvenen |
| őrjöngtek a kis, nyurga szigeten, |
| rabok, veszendők… Lám! – gondoltam, és |
| szívem elszorult. – Ennyi az egész. |
|
Körrepülés
| De ha baj lesz?! A háború után |
| iszonyú csábítás volt a Dunán |
| az első repülőgép. Lezuhan?! |
| Szorongó szívvel s mégis boldogan |
| láttam: indúl! Míg a puha vizet |
| pofozta, soha még becstelenebb |
| nem rázott földön vágtató szekér, |
| aztán billentünk, s jött a kék-fehér |
| alkonyi semmi. Csak e szörny zaj és |
| rá a teljes csönd volt meglepetés; |
| a többi mind, ahogy képzeltem: a |
| billenő föld, a felhők ostroma, |
| Újpest, rézsút föl a Jánoshegyig, |
| vissza Csepelnek, majd megint a híd… |
| (Közben olvasmány: a Faust)… Égi fény |
| lőtt, lentről, a visszahozott Napé: |
| attól ragyog ma is e kis kaland… |
| Másnap a gép a Dunába zuhant. |
|
Fény, fény, fény
| Lázadás lettem, égiháború, |
| tűzvész; nem szelid sugárkoszorú; |
| fény, fény, fény, szárny, rakéták, zűrzavar! |
| Villám-agancsait a Zivatar |
| büszkén hordozta előttem, hiszen |
| heroldom volt, apám és istenem; |
| de nem tudtam kótázni a szavát, |
| vagy csak néha. Már nem fogott a gát, |
| a babitsi, és erőm parttalan |
| áradt, hígult. Új formák mágnesét |
| akartam; s törni a régiekét |
| (nem lévén uruk); s új izlést, s olyan |
| új logikát, mely, mint egy zenekar, |
| saját magának is belerivall |
| a dallamába: vágyak s mámorok |
| viharát zengtem Wagner álmodott |
| lelkével, ifjú, káprázó titán, |
| dörgő dobokkal és lángtrombitán. |
|
Adria
| Először a szem, aztán a kezem |
| csókolt, aztán minden érzékemen |
| elömlöttél, hullám hullám körűl, |
| aztán gyönyör és táj összevegyűlt, |
| és táj és ember: egymás partjain |
| ringtunk, hevertünk, s mi voltunk a szín |
| a nyári réten, a pipacs, s a nap, |
| s láttuk, a lepkék bennünk párzanak, |
| s felhő voltunk s kék-arany végtelen, |
| és már nem tudtam, hogy mi van velem: |
| a mondhatatlan zsúfolta a szám, |
| de összevissza dadogtam csupán, |
| hogy édes, és hogy iszonyú zene, |
| és szárnyak, és isten árama, te, |
| aztán kiégtek a tudott szavak: |
| villámok kettős deltája szakadt |
| lelkünkbe, és elmerített a fény, |
| érzékeink káprázó tengerén. |
|
Hangok tükrében
| Mikor láttátok? Nem jár már közénk. |
| Miket szeret most? A várost, a fényt. |
| Az embereket? Azt csak hiszi. De |
| titeket, felhők –? Nincs ránk ideje. |
| S rátok, tücskök? Opera kell neki! |
| Sajtó, tudsz róla? Hogy bolseviki. |
| Lélek, te mit? Tisztuló tüzeket. |
| Hivatal? Nős, albérlő, egy gyerek. |
| Pénz, ismered? Kit? Hogy hívják? Ugyan! |
| Pletyka, te? Frakkja s száz viszonya van. |
| Festő? Mongol-arc, haja barna, lóg. |
| Pincér? Bal kettő: pohár vize volt. |
| Szívébe táj mélyre mi hasitott? |
| Én: Tátra; Tenger; mi: Dolomitok! |
| S mit mondtok rá ti, kritikusai? |
| Jó; rossz; képtelen; őrűlt; mesteri. |
| Ész? Szárnyas hit. Szív? Istentagadó. |
| S te, Csillag? Mégis miközénk való! |
|
Vissza, Gyarmatra
| Vissza, Gyarmatra. „Mult, vagy még?” – „Jelen!”, |
| felelt száz hang, s helyemre hirtelen |
| egy gyermek állt. Én mutattam neki: |
| „A tulsó rét már Szlovákia!” – „Ni,” |
| tapsolt ő, „libák! hogy száll a pehely!”, |
| s futni kezdett, be a semmibe, fel: |
| láttam: s vele, amelyen átszaladt, |
| megint láttam a régi fa-hidat, |
| bár szétlőtték (vagy elvitte a jég?): |
| s kettős szemmel az Ipoly árvizét |
| s a vén fűzeket, a görcsösöket, |
| tele friss hajtásokkal… Szellemek |
| rajzottak elő; jött Mamika is; |
| s mikor végül a Templom-utca 10 |
| udvarán álltam s a mai mögött |
| száz régi kert szikrázott-röpködött |
| egymáson át, megzendült a Mese: |
| „Ki vagy?” „Idők és Lelkek Többese!” |
|
Társaság
| Nem értelek, másom őre, tükör. |
| Sok-sok évem hiába tette föl |
| rég is a kérdést: rab hűség vagy-e |
| vagy a közöny üres becsülete; |
| ma azonban, ma… Amiket mutatsz, |
| amiken őrjöngsz, vagy talán mulatsz, |
| lázálmok a képeid? Bejövök, |
| te meg kiléptetsz. Katonák között |
| vánszorgok, látom, az országuton, |
| de benned szárnyas motorcsónakom |
| hasítja – mit? – az ég arany tavát. |
| S már beszélsz is, te, szerszám! „Tűzön át”, |
| mondom én, te meg: „Esik, havazik!” |
| s ha emelem két kezem ujjait, |
| „Tizenegy!”, vágod ki, és tanukat |
| hozol rá… – Mit? Nem tükör? Hát mi vagy? |
| Úgy? Már nem gép? Ah! Mint az emberek! |
| S neved? – Társaság? – Akkor értelek. |
|
A Sátán Műremekei
| Vágyak koldusát, kétségbeesés |
| őrölt s uszított, gyáva remegés |
| pénztől, holnaptól, s émely, undor a |
| napi robottól. Biztonság, soha |
| nem ismertem boldog tájaidat: |
| legszebb éveim mocsok és harag |
| lepte, kormozta! Sokszor gondolom: |
| nem voltam-e, mint a zenekarom, |
| őrült kissé ezidétt magam is? |
| Énekelni akartam, és hamis |
| skálák csavarták hangom; emberi, |
| és embertelen lettem. Valami |
| betegség volt ez, belső, iszonyú |
| tüzijáték s füstbefúlt háború, |
| csikorgó vágy, új s szent ábrándoké, |
| ördögűzés, maga is ördögi, – |
| versben: A Sátán Műremekei. |
|
A Költő és a Földiek
| „Segíts élni, Költő! Haszontalan |
| gyerek maradsz, ha nem látod, mi van, |
| mi volt s mi lesz, az ember életét, |
| az irtózatot, amivé a Pénz |
| a Csodát züllesztette. Becstelen |
| kúfárhad hódol; de míg testtelen |
| ábránd vonz, te is csak szép mese vagy. |
| Segíts élni, légy hasznos akarat! |
| Nézd, mik a mélyben az Örök Erők: |
| tisztelegj a Millió Kéz előtt, |
| mely alapját teremti napra-nap |
| mindannak, amit becsűlsz! Poklokat |
| járj be s onnan jőjj, hogy dús, hiteles |
| tapasztalat, hogy valóság lehess: |
| segíts élni! Ég Álma, Föld Szive, |
| légy Az, akinek nincs más érdeke, |
| csak az Igazság; s ha majd így beszélsz, |
| szavad szent lesz és erős, mint az érc!” |
|
Utólért csoda
| Fiume – a régi, gyerekkori? |
| Elértem s megbocsátottam neki. |
| A szörny Hamburg és Genova után |
| mint elkésett ünnepi adomány, |
| olyan volt, szerény; még debreceni |
| tartozék, sőt balassagyarmati |
| álmok gyarmata. Szinte magam is |
| zsugorodtam, ott járva-kelve kis |
| mólón, mászkálva hegyén: a csoda, |
| mely egykor nem működött, most talán |
| még kedvesebben: csupa kisleány |
| s fiú vett körűl – komoly emberek! – |
| s nagy gőzösök – mégis játékszerek! – |
| s még teljesebb lett mese és varázs, |
| – gyanútlan – cigarettával kinált |
| s azon Kalypszó tündérneve állt. |
|
Rippl-Rónai
| „Ülj csak le!”, mordult rám, és máris új |
| papírt feszített deszkájára. Túl |
| a Róma villán, Kaposvár felett, |
| oly gyöngédség bolyhozta az eget, |
| mint a kabátom kékes hamva. „Ülj |
| csak le!”, mondta megint, „most sikerűl |
| félóra alatt, vagy soha sehogy!” |
| S már fogta a krétáit. Hónyomok |
| integettek, sárguló, laza fény, |
| a barázdákból s a karók hegyén, |
| arrébb meg, barnán friss-zöld erezet, |
| vetés vonalazta a földeket. |
| Néztem a tájat s a Mestert (ahogy |
| engemet ők): tavaszi áramok |
| keverték köröttünk a színeket |
| s mikor az arckép kikerekedett: |
| „Jól ment?”, dörmögte ő, s gyors ujjai |
| szignálták a pasztellt: „Rippl-Rónai”. |
|
Május
| Kanton vitáztak. Május lehetett, |
| s ma már úgy gondolom, a többiek, |
| s legfőképp a Várúr, a Nagy Öreg, |
| akit úgy emelt bohém szelleme, |
| tudták tervünket. Hogy? Ő ellene? |
| Oly fölényes volt! –: a két ifju láng |
| láttán, mely egymáshoz áhítozott, |
| áldását adta s elmosolyodott: |
| – Csapjatok be nyugodtan, gyerekek!… |
| Mert azt, hogy másnap úgy kezünkre járt |
| minden szerencse, azt, esküszöm, azt |
| megrendezte valaki: a paraszt |
| szekeret, erdészházat, az egész |
| titkos, egynapos, szerelmes szökést… |
| Este megint társaság… Az Öreg |
| maga töltött… „Remek,” mondta, „a hús!” – |
| s tovább boncolta a szintetikus
|
|
Pletykák
| Ellenem könnyű! Harmadéve már? |
| Tizedik éve? Óh, emberi táj, |
| be ürűlsz, be fogysz! Ami jó akadt, |
| csak délibáb volt mind, csak pillanat, |
| régen is csak az; s most oly szörnyü, oly |
| álmodhatatlan borzadály s nyomor |
| benned minden évem, órám, napom, |
| hogy csak itt élek, belül magamon. |
| Nyelvét ölti rám egy utcagyerek? |
| Szúrom ki, századszor, a szememet! |
| Szitok dörög, vagy fúj fogak között? |
| Kést a fülembe, megsiketülök! |
| Mondom: könnyű! S még könnyebb is lehet, |
| messze vagyok, még messzebb is leszek: |
| magam pusztítom, irtom magamat, |
| magam ütöm le minden tagomat, |
| magam ölöm meg bent a Kintet, és |
| csak a szívem, az iszonyú nehéz. |
|
Egyszerre mindenütt
| Ami enyém volt, mindig visszahítt, |
| tájak, asszonyok, könyvek. Mint akit |
| láttam bennük, gerendázatomat, |
| nyílt vagy titkos falakat, tornyokat, |
| szövetségeket. Kincses rejtelem, |
| minden föld hívott, ismert, s idegen, |
| s tudással és gyönyörrel volt tele: |
| mint egy-egy nőbe, szerettem bele |
| városokba, fénybe, Tátrába és |
| Dolomitokba, a Bakonyba: pénz |
| nélkül utaztam, diákmód, de szent |
| sóvárgással: mindig a végtelent |
| hurcolva, s tavat, rétet, hegytetőt |
| váláskor mint mennyei szeretőt |
| siratva – óh, számomra nincsen üdv, |
| míg egyszerre nem leszek mindenütt! |
|
Lelkiismeret
| Fő-hóhérom a lelkiismeret |
| maradt. Ahogy a tengeribeteg, |
| fordúltam ki magamból, ha csak a |
| szeme villant is. S az lángolt, csupa |
| vád s büntetés: isten, az elhagyott, |
| s a jog, a morál, s ami még nagyobb, |
| az igazság igénye szüntelen |
| nőtt bennem. Minden célom és hitem |
| magát fürkészte, földi s mennyei: |
| nem téves-e, rossz-e? Érv s szempont ami |
| ellenfelemé volt, úgy érdekelt, |
| mint akár őt. Perc és részlet helyett |
| az Egész, a Teljes, a Végleges |
| vonzott, valami Több-Mint-Én, nemes |
| és örök; a hibás tett s gondolat |
| mint szégyen mart, mint szenny, mely rám ragadt |
| vagy épp belőlem sajdult: bűneim |
| sebeiből nőttek erényeim. |
|
Önzés
| Ezalatt pedig – óh, évek alatt, |
| mindig s mindenütt! – azt láttam, riadt |
| s merev logika, hogy az emberek, |
| kiknek üdvére testvér-szívemet |
| és agyamat annyit gyötörtem a |
| jóért, a jobbért, igazságokért, |
| örökérvényű megoldásokért, |
| az emberek, a por s a perc hada, |
| bármit hirdettek és fogadtak és |
| bár tapsolgatták bennem a müvész |
| álmait s lelke magas mérlegét, |
| az emberek a maguk érdekét |
| nézték és függvényszámítás helyett, |
| mit legtöbbjük titkon kinevetett, |
| vígan végezték, nagyok és kicsik, |
| s mind győztek, mert egy roppant hatalom |
| volt súgójuk, istenük: a Haszon. |
|
Pillanat
| Mint kagylóból bontottalak ki, mint |
| héjból: s nemcsak ruháidból: amint |
| felnéztél rám, a végső pillanat |
| előtt, mikor megláttad sorsodat, |
| de még tiltakoztál, igen: amint |
| felnéztél, akkor már, s lélek szerint, |
| te vetkőztél tovább: hívó szemed |
| úgy menekűlt, oly kétségbeesett |
| álmot tükrözött, s oly belső csatát, |
| hogy a szívem elszorúlt. De a vágy |
| győzött, lassan: fájdalmas bizalom |
| mosolya remegett át ajkadon |
| s a győzelmes, halálos gyönyöré, |
| karod emelted a nyakam köré: |
| be szép voltál! Azt a tekintetet, |
| mellyel vállaltad titkod-szégyened |
| s mely jövőd és szíved bontotta ki, |
| sose tudtam többé felejteni. |
|
Dalmácia
| Tükörfény napok s árnymély éjszakák |
| csendűltek rajtad és egymáson át, |
| kvá-kvázó sirály s berregő tücsök: |
| három hétig Ráb és Budva között |
| ringatott a dalmát nyár. Szigetek |
| keltek, süllyedtek, pálmás part felett |
| mord szirt, bástyák, fallikus agavék |
| tündököltek, barbár kampanilék, |
| kincses Trogir, s Raguza tornyai, |
| ezeréves dómkapuk szörnyei |
| s arany öröklét: a tegnapelőtt |
| fordult és a holnaputánba nőtt |
| s az vissza: táj s idő díszletei |
| mint a hajód úgy járták isteni |
| körtáncukat:… tizenöt éve bár, |
| azóta is szemedben a sirály, |
| s mint akkor s mint szirének éneke, |
| hív partra szállni a tücsökzene. |
|
Te meg a Világ
| Hat év csönd. Magány. Az Egy Álmai. |
| Sivatag edzett. Kezdted érteni |
| a gondolat örök szeme alatt |
| a földi sorsot és magányodat, |
| s tested, egyetlen birtokod, hazád, |
| s aki azt is feldúlja, a halált, |
| s ami addig is őröl s isteni |
| fölöslegeid sorra elveszi |
| vagy azzal öl meg, hogy rád se tekint, |
| a Célok s Hasznok népét, és megint |
| az oltó mámort, a perc gyönyörét, |
| a nők irgalmas kábítószerét; |
| s elűzted a lélek vámpírjait |
| és megszeretted a hajnali víg |
| rigófüttyöt, és lettél, ami vagy: |
| Szűrő lettél, a legszebb-szabadabb |
| szeretkezés érzékeiden át |
| a mindenséggel: Te meg a Világ. |
|
De szép vagy, lány
| De szép vagy, lány, te rebbenőszemű, |
| de isteni, te dolgos, egyszerű, |
| de ártatlan vagy, – ahogy nézlek, úgy |
| leszek egyre gyávább és szomorúbb: |
| maradj te elérhetetlen! Pedig |
| te is ölelsz, nemsoká, valakit; |
| s ért az majd hozzád? Ért bárki? Csak én |
| tudom, mit tudnál. Húnyjon vágy s remény, |
| húnyjon előre: sebét akarom: |
| ilyen dolgokban az is fájdalom, |
| ha a jövőt, ismeretlenekét, |
| ha azt vesztjük, ami nem a miénk. |
| Volt már s lesz még szeretőm biztosan, |
| de egy se, mint te, egyik sem olyan: |
| engem az idegesek, okosak, |
| nyugtalanok keresnek s vonzanak, |
| téged a nyugodt szív, a tiszta, hű – |
| Soká fájni fogsz, rebbenőszemű! |
|
Idő
| Év évre telt, évekre évtized, |
| s vitt, forgatott a forgó gömbsziget, |
| vitt a vén Föld, fényévek tengerén, |
| föl és le a Tejút fénykerekén, |
| a robbanás örvényében, amely |
| mindezt elkezdte. Könyv és sors, ezer |
| s ezer szikra gyúlt, látó gyökerem |
| nőtt a kövekbe, lelkekbe, velem |
| telültek Pest utcái, s én velük, |
| s lett élet, halál, lett történetük, |
| s míg minden jött s tűnt, ismétlődve, ma, |
| tegnap, holnap, mámora, undora |
| kéjnek s kínnak, gond, s új lakás, Buda, |
| s második gyerek, s millió buta |
| tragédia mindig, s komédia: |
| időtlen fények közt repűltem a |
| fényszigettenger porszemszigetén |
| szigetporszemek fényporszeme, én. |
|
A boszorkány Tér
| Madár volt, veréb, s lent ugrált, a szűk, |
| kis kő-aknában, melyet mindenütt |
| körűlzártak az óriás falak |
| s nyirok fojtott, szemét- és pinceszag: |
| hat emelet mélységben, hova fény |
| sose hatolt be, leg-legfenekén |
| a négyszögletes kútnak, hova csak |
| WC-ablak nyílt; mondom, rossz vasak, |
| ládák, bádogok és két tyúk között, |
| igen, ott élt, ott ugrált, röpdösött, |
| a lichthófban. Hogy került oda le? |
| Fent: a kék szabadság. Mit ért vele?! |
| Hogy először, már láttam: szárnyai |
| sohase fogják fölcsavarni, ki, |
| ki innen: ahhoz függőlegesen |
| kéne… és azt… ő –?… Oly reménytelen |
| oly groteszk volt: egy boszorkány, a Tér, |
| kicserélte!… Madár? Nem… Már: egér! |
|
Különbéke
| Ördögöt angyal, a gonoszokat |
| gyűlöltem előbb, a gazdagokat; |
| aztán mindenkit. Megútáltam és |
| megvetettem az embert, az egész |
| földi förtelmet, s álmot, hiteket, |
| igazságot, a hiú képzelet |
| szépelgéseit, a bérenc agyat, |
| a bölcs s buta magyarázatokat, |
| tömeget, egyént. Aztán az idő |
| és a közöny, a fertőtlenitő, |
| lefojtotta öngyilkos lázamat: |
| harminchárom évnyi tapasztalat |
| után mint vigasztalan harcteret |
| jártam a mocskos, leprás életet: |
| Különbékém, keserű remete, |
| vállat vont és dolgozott: semmi se |
| vonzotta már, csak a kivételek |
| és – mint végső remény – a gyermekek. |
|
Színház a gyerekszobában
| „Zöld lábán táncol a kék ibolya!”, |
| perdűlt elém kislányom, Klárika, |
| s forgott, dalolt, mint egykor az anyám. |
| Látta az őszt, s: „Levelek hullanak”, |
| mondta rímben, „egyszárnyú madarak!” |
| „Mért egyszárnyúak?” „Hát mert oly sután |
| forognak!” Csak néztem rá. Este, ha |
| aludni készült, s átjött Julia |
| néni, s az öreg Anna is beült, |
| az egész család mint színházba gyűlt |
| köréje, zsámolyokra, s a mesét |
| hallgattuk, amit rögtönzött, az egy- |
| ujjnyikat s a százmétereseket; |
| vagy én olvastam, a Gilgamesét, |
| Undinét és Szun-Vu-Kungot… Talán |
| ötéves volt… „S most: vége!”… Taps után |
| – „Szervusztok!” – a takaróiba bújt |
| – „mint héjába az alma” – s elaludt. |
|
Vigasz
| Fél-életem az érzéki világ |
| s a szellemi harca, a szomjuság |
| oltása, és ahogy év évre folyt, |
| az önmegváltás keresése volt, |
| olyan összhangé, amilyenre csak |
| saját erő vezet rá, nem zsinat, |
| ima, kényszer vagy külső jótanács. |
| Néztem persze, hogyan kereste más, |
| hogyan keresi; prédikátorok, |
| bölcsek és szentek hite csábitott, |
| gyönyörű és iszonyú rendszerek: |
| és megtanultam minden könyveket |
| és nyúltam az ész rácsai közé |
| és lestem sugárvilágok mögé |
| és legfőképp magamba, a csupasz |
| idegekbe, s kínjaimra vigasz |
| lett, ha más nem, a keserű tudat: |
| Igazság, te sem ismered magad! |
|
A törvénytelen Szép
| Ahogy repűl az élet, évre év, |
| egyre kevésbbé tudom, mi a szép, |
| egyre kevésbbé értem magamat, |
| hogy régen csak bizonyos arcokat |
| hittem annak, csak ilyen vagy olyan |
| szemet, szájat; mintha nem is magam |
| ítéltem volna, hanem más, aki |
| értelmetlenül válogatta ki |
| a vonzót s rútat, s megszegényitett. |
| Aztán elhagytam a törvényeket |
| s most türelmesebb, gazdagabb vagyok: |
| előre látom a pillanatot, |
| mely olt vagy gyújt, s a lelket, jellemet, |
| a belső formát. Milliméterek |
| összhangja szabta, ki tessék, ki nem? |
| Ma sok egyéb is; és a szerelem, |
| ahogy tanít idő s tapasztalat, |
| egyre szebb lesz és titokzatosabb. |
|
Idétlen parancsok
| A szép nőt csak könnyebb meglátni; csak |
| gyorsabb, egyszerűbb; a vágy hamarabb |
| köréje szövi a harmóniát, |
| köréje azt a titkos glóriát, |
| mely gyógyít, zsongat, üdvözít s emel, |
| mihelyt fényének részese leszel. |
| A szép nőt csak könnyebb kívánni; csak |
| kényelmesebb; hisz kész álmaidat |
| igéri; bár, hogy szép, hogy gyönyörű, |
| többnyire ábránd, zsarnok, kényszerű, |
| nem a tiéd: tündérek és manók |
| visszfénye benned, illusztrációk |
| emléke tán, s mozgásé, szemeké, |
| ki tudja milyen villanásoké, |
| melyek idétlen irányítanak. |
| A szép nőt csak könnyebb szeretni; csak |
| gépiesebb és közönségesebb. |
| Az édes őrület másból ered. |
|
A legfőbb boldogság
| A legfőbb boldogság, a legkötőbb, |
| a legodaadóbb, istenitőbb, |
| az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele, |
| az, amelyben két világ egy zene, |
| az, amelyben a szellem szárnyra kél, |
| az, amely már tán nem is szenvedély, |
| az, amely fény, súlytalan súlyegyen, |
| az, amelyben minden jel végtelen, |
| az, amelyben már mozdulni se mersz, |
| az, amelyben örökbéke a perc, |
| az, amelyben megszakad a tudat, |
| az, amelyben kicseréled magad, |
| az, mely, élvezve, a vég gyönyöre, |
| s ha ébredsz, a költészet kezdete: |
| A legfőbb tudás nem a szépeké, – |
| bárkié, ki a tulsó partra jut, |
| s tovább vinni, a közös menny fölé, |
| Kué-Fi és Kleopátra se tud. |
|
Rózsika, Hajnalka
| Eszembe jut Rózsika… oly kicsi, |
| mint mikor meghalt. Arca gödrei |
| minden emlékem, és hogy a szoba |
| ablakait s a tükröt anyuka |
| elfüggönyözte. Szép, húgom, hova |
| tűntél? Leggyengébb benned volt az a |
| Kóbor Láng, mely iszonyú messziről |
| elindult egykor, villám, kétfelől |
| egybecsapó s megint szétágazó – |
| egy rángása voltál csak?… És te, jó |
| testvérkém, könyves Hajnalka, te is |
| kihúnytál már azóta: a te kis |
| szikrád tovább élt, vagy inkább tovább |
| bírta a haldoklását… De a Láng, |
| ami voltál, Az vagyok én is, oly |
| biztosan, mint ahogy többé sehol |
| nem gyúl velünk-egy sugár sohasem: |
| tűnt cikázások, – én következem? |
|
Bodzafa
| Ismerős volt, már majdnem ember, a |
| sarki telken az a nagy bodzafa, |
| már majdnem barát. Tán tíz is lehet |
| esztendeje, hogy, munkába menet, |
| naponta láttam: az autóbusz ott |
| állt meg előtte, és ami jutott |
| várás, szabad perc, nézelődni, azt |
| átbeszélgettük. Tavasszal paraszt |
| ruhát öltött, szép nagyvirágosat, |
| nyáron, mint én, örűlt, hogy süt a nap, |
| ősszel, mikor bogyói értek, a |
| madaraknak lett rakott asztala |
| s télen Raguzáról kérdezgetett. |
| Bölcs fa volt, szent; dús lombja, levele, |
| mint senki másnak; isten üzent vele, |
| s amit mondott, illat volt s költemény. |
| Egy nap kivágták. Most az üzenet, |
| a hiány. Az, hogy nincs ott a helyén! |
|
Utak és művek
| Pénz, gond, nők, tájak, élő szövevény, |
| hálózzák minden könyvemből felém |
| a képeiket, tücskös éjszakák, |
| fenyő s jázmin és akác illatát, |
| Erdélyt, Alpokat, falut, csillagot: |
| mindig a Fényt, mely felé a Robot |
| résein át-átbujtam. Amiket |
| fordítottam, otthon félévbe telt |
| – Macbeth, Amphitryon – egy-egy darab, |
| Shakespeare-é, Kleist-é – de négy hét alatt |
| kész lett, ha rászántam hivatali |
| szabadságom: egy-egy hegyoldali |
| réten, reggeltől estig, vagy fehér |
| hajón dolgozva, míg forgó nap-éj |
| vagy gép cserélte környezetemet, |
| megkerestem útiköltségemet: |
| időm s erőm imbolygó roncsain |
| így épűltek lassan a műveim. |
|
Timon nyara
| Legszebb nyaram: bisztrai havasok |
| s viperák nyara! A Nemzetinek ott |
| fordítottam az Athéni Timon-t, |
| éj-nap dolgozva a keserű-bolond |
| darabon, de annyi fény, oly derű |
| tündöklésében, hogy leggyönyörűbb |
| emlékem az a virágvölgy, a rét, |
| meg a faház, az erdőszéli. Négy |
| hetem átkozta – ujjongta! – tele |
| a vén Shakespeare embergyűlölete, |
| mégis tisztúltam tőle napra-nap, |
| hiszen a saját viperáimat |
| ölte (mint kertünkéit a kasza); |
| s a szabadban – közben – oly mámora |
| zsúfolt a létnek, mintha rám, belém |
| hullt volna mindaz az iszonyu fény, |
| amit egy év az űrbe szétszitál, |
| a százbillió tonna napsugár. |
|
A virágzó havason
| „Ferkó…” – kezdtem. Barátom olvasott. |
| „No?” – nézett föl; de látva, hallgatok, |
| visszabújt a könyvébe… A szivem |
| még hangosan vert, mert a réteken |
| – onnan jöttem, a Bisztra-völgyön át – |
| esküszöm: élt a tengersok virág, |
| s ahogy gázoltam, sárga, rőt, lila |
| s fehér tündérek, a nyár ostroma, |
| vettek körűl, fény-ajkak, tűz-szemek, |
| szervek, pompázók, szemérmetlenek, |
| amiket más leplezne, lobbanó |
| lidércek, éhes karok, tátogó |
| virágok, ahogy soha, s annyian, |
| mint soha még, combomig, magasan |
| nyujtózva, föl, föl, ágyékig, övig, |
| s úgy viháncoltak… „Láttál valamit?” |
| – villant megint Ferkó nyugodt szeme… |
| „Szeretném tudni, bolond vagyok-e.” |
|
Varázs-tó
| S megint kimentem a rétre, megint |
| néztem az égő áradást, a színt: |
| egy új égbolt új csillagtengere |
| repült le velük a völgybe, ide? |
| a hajnal? a szivárvány? Hirtelen |
| belerohantam e nagy, végtelen |
| szépségbe, ölelni akartam a |
| rétet, csókolni a millió csoda- |
| virágot, enni, fürdőt venni szent |
| ifjúságukban, meggyógyulni, mint |
| varázs-tóban a beteg: részegen |
| hajoltam le, arcomon, szememen |
| óh, hogy locsoljam üde habjukat |
| egész testemre?! Gázoltam az üdv |
| hullámait, szívem fájt, reszketett, |
| s ameddig csak elláttam, mindenütt |
| húrik s heterák tánca lebegett. |
|
Hurik, heterák
| Húrik, heterák, szárnyas istenek, |
| fölpiperézve: zsongott, repesett |
| az egész rét, millió, millió |
| ágaskodó, hajlongó, táncoló |
| virág örvénylett, álarcos varázs, |
| tücsök, méh, illat, csillagáradás, |
| harang, csengettyű, fürtök, bóbiták, |
| lángsziromhúsok, fényfátyolruhák, |
| viráglányok csókolták kezemet, |
| egymást, mindent, kínálták reszketeg |
| ajkukat és ajkukban ölüket |
| s ölükben végső gyönyöreiket, |
| s e versengő, világnagy vágy felett |
| egy másik rét szikrázott, lebegett, |
| lepkék tengere: lepke szállt le a |
| virágra és virág repült tova: |
| a dél, a föld és az örök egek |
| tartották itt pogány ünnepüket. |
|
Timon
| Timon vagyok, az embergyűlölő. |
| Vagy csak voltam az? Mult, Jelen, Jövő, |
| gyaláztalak, Irígység, Kapzsiság? |
| Hozsánna most! Vak Erő, Butaság, |
| porig hajtom, peccavi, fejemet, |
| szent szobrotoknál, őrült Istenek! |
| Le az álarcot, bőgő Bikafej: |
| csalogány vagy! Így, látva, tudva, kell |
| magasztalniuk, ez az igazi! |
| Tehetség, elnyom a nagy? A kicsi |
| még jobban! az gyűlöl csak! Valaha, |
| hogy embernek ember a farkasa, |
| borzasztott a fecsegő költemény. |
| Ki lesz, kérdeztem akkor, az enyém? |
| Most egész falka dicsekszik vele! |
| Bűnöm vezeklem. Bitorlók, ide, |
| felszentellek, én, a megtért, a pap!… |
| S te, gaz Szokratesz, idd ki poharad! |
|
Sírfelirat
| A legtisztább a leggyermekesebb, |
| a legnaivabb, az egyetlenegy, |
| a minden szavát mindig szenvedő, |
| a legkönnyebben félreérthető, |
| a legfájóbb, legbecsületesebb, |
| a legszomorúbb, az egyetlenegy. |
| Az volt, tudom, állom és hirdetem, |
| nem volt övénél nagyobb gyötrelem, |
| nem volt még egy oly igaz akarat, |
| nem, aki oly érdektelen maradt, |
| csak így mondom, legközönségesebb |
| szavakkal: ő, ő, az egyetlenegy. |
| Én tudom csak, én ott voltam vele, |
| mind tévedett, aki szólt ellene, |
| fény- s árny-érzékeny aranymérlegen |
| százszor megmértem s így ismételem: |
| mindenre elszánt lelkiismeret, |
| a legtisztább volt. Az egyetlenegy! |
|
A cigány benned
| S közben mindig a tücskök!… Szép ez a |
| gazdátlanul lebegő muzsika, |
| ez az egyetemes, nagy vigalom. |
| Tépheted a hajad, hogy siralom |
| a földi sor, dicsérheti mese |
| a bölcs hangyát: a perc szerelmese |
| fütyül gondra, jövőre!… S láttad-e, |
| hogy sütkérezik az a fekete |
| bogár a napon? milyen édesen |
| hátrál vissza a lyukába, milyen |
| fürgén, ha fenyegeted? s csápjait |
| mozgatva hogy jön, hogy leselkedik |
| megint kifele?… Hogy olyan kicsi, |
| azért még lehetsz testvére neki: |
| ő a cigány benned, a lélek, a |
| szeresd benne az ellentétedet, |
| szeresd, mert könnyelmű s elégedett! |
|
Zene
| Hangok, tündérek, láthatatlanok, |
| míg a fül meg nem idéz, áramok |
| s jelek aztán is, tán a túlvilág, |
| az egyik, ti, kik szívünk ritmusát |
| isteni lüktetésbe kötitek, |
| illanóba és gyárthatóba, ti, |
| bent a Kintnek, óh zene, mennyei, |
| be jó átadnom magamat neked |
| s keretezni szárnyas képeidet, |
| hegedűk, a suhogásotokat, |
| harsonák, villámtornyaitokat, |
| a tengeredet, teljes zenekar, |
| a nem-tudom-mit, melybe belehal, |
| belevész minden külső mozdulat: |
| be jó, így, szűnve s mégis nőve, csak |
| sejteni az imbolygó tudatot, |
| s megsemmisűlni: Minden Én Vagyok! |
|
Mint a szerelem
| Olyan ez majdnem, egész olyan ez, |
| mint a szerelem. Mos, öblít a szesz, |
| a részeg láng. Mélybíbor trombiták |
| hozzák a lélek örök hajnalát |
| s a tudat a húsnál meztelenebb. |
| Vagy hangos tükör vagyunk? Idegek |
| táj ismerős: zöld-arany mámora |
| ringatott fénynek, árvíznek… Mikor?… |
| Csak az néma volt… Ez meg… Hogy sodor |
| a megállt idő!… Csukódik a szem |
| s álom harsan át érzékeiden, |
| álom, mely tűz-ábrákká alakít, |
| álom, mely lázként tágít, zsugorít, |
| álom, melyben viharként száll veled |
| a tulajdonképp tétlen képzelet, |
| álom, melyben ég s föld zeng s tündököl |
| és egész testünk csorduló gyönyör. |
|
Nincs értelme?
| Nincs értelme? Neked sincs. Szép? Talán. |
| Begubóz; vagy: lehámoz! Fuvolán |
| jött az imént az a kis panasz, a |
| fogyó remény fáradt mozdulata, |
| bókoló bánat. Most meg – most milyen |
| szikra-szökőkút! Kép, dallam, ütem |
| beléd furakszik: idegeiden |
| érzed becéző ujjait, kezét, |
| pici robbanásokat, s szerteszét |
| ereiden, tüdődben: mindenütt |
| fojt s gyujt, mint a villámló szerelem, |
| s minden porcikád, amelyet megüt, |
| valami csillagközi szenvedély |
| körtáncát kezdve-újítva beszél |
| az ősi lángról… Értelme? Hogyan |
| volna, lehetne?!… Óh, a zene!… Van |
| szótára a –? Neked sincs!… A zene? |
| Vetkőzés! Csók! Isten árama: Te! |
|
Örök változás
| Ne szégyeld! Nap kél, nap száll. Arcodat |
| építi-bontja perc és gondolat, |
| ég felhőit a szél. A tavalyi |
| hóra gondolsz? Eltünt? Az igazi |
| bökkenő itt is más: a hova lett |
| nem azt mondja, hogy nincs! Dísztelenebb |
| a beszéded, de csupa mozdulat, |
| mint a Kezdeté: főnév-ragokat |
| rügyez s jelzőbe borúl az ige: |
| isten van a nyelvtanban: amibe |
| kapcsolni tudsz, amire van szavad, |
| mindaz lehetsz, mindaz vagy! Mialatt |
| csodáltál, csoda lettél. Te, vagy én? |
| Megközelíthetetlen, mint a fény, |
| ama Vaké, a titok: rostjaink |
| szétszárnyalnak, lazuló rácsain |
| szökik a lélek, nem is egy, de száz. |
| Mi vagy? Ne szégyeld: örök változás! |
|
A legédesebb
| Ő volt a legszebb, a legédesebb. |
| „Irt már hozzám szerelmi verseket?”, |
| kérdezte; s éppen az erkélyen állt, |
| és haján szikrázott a holdvilág |
| (mint Júliának); és szólt a tücsök |
| s a hegyen a nimfa üvöltözött |
| s retteneteset dobbant a szivem |
| s azt mondtam, hogy: nem. S máskor: „Meztelen |
| vagyok, jaj, éppen a kádban ülök,” |
| súgta kagylóba, (s hallottam, csörög |
| odaát a víz) és: „Úgye, pikáns?”, |
| gúnyolódott, s nekem csak elegáns |
| szó jött a számra az igaz helyett. |
| Ő volt a legszebb, legidegenebb, |
| legijesztőbb. Ma is gyerek vagyok |
| előtte. Néha megsimogatott. |
| Meg is csókolt… Volt köztünk valami? |
| Tudta. Bár sose mondtam meg neki. |
|
Jób
| Sebeimet vakarom. Cserepek, |
| ti is úntok már? Megöregedett |
| bennem és némúl a tiltakozás, |
| hogy: „Nem igaz! nem!”? Be sok kín aláz, |
| be sok tol a sír felé!… Micsoda |
| rémképek ezek? Hess, hess! Hisz ha a |
| magas Isten maga jő is elém, |
| Jób jobban tudja, ki volt és szegény |
| feje mit gondolt, mit hogyan csinált. |
| Hogy így sujtasz, nem ismerek reád, |
| Örökkévaló: magad vétkezel |
| magad ellen! Vagy próbára teszel, |
| s annál dicsőbb lesz a feltámadás; |
| vagy legalább is…? Lám, a lázadás |
| csak kifelé csukta le ajkait, |
| bent ezer sebe méltatlankodik: |
| ezer seb és láng és sikoly vagyok, |
| de csak vakarózom, és hallgatok. |
|
Gyöngeség
| Millió méh zümmögő moraja |
| árad be ablakomon. Bár soha |
| ne kéne mozdulni! Szívem alig |
| bírja robotját, dobbantásait, |
| úgy húz, úgy fojt, úgy megöregedett. |
| De te mikor fáradsz ki, gyűlölet, |
| gonosz, ki folyton kísérsz, tudva, hogy |
| dühöddel szemben védtelen vagyok? |
| Gondoljon rám a Föld túlsó felén |
| haraggal csak egy ellenségem, én |
| már szenvedem ádáz fulánkodat: |
| az gyilkol most is. Kint delel a nap; |
| nagy béke zsong. Nem volt igazatok! |
| Nem lesz! Óh Krisztus, de gyönge vagyok, |
| de keresztény, de beteg! Harc? Velem? |
| Ne vétkezzetek tovább ellenem! |
| Szörnyű ez… S óh, kint a nyár zsivaja, |
| millió méh zümmögő moraja! |
|
Ra Isten
| Napon! nagy napon! forró homokon! |
| Ott voltam boldog, a déli napon! |
| Ott volnék az! Didergő szívemen |
| megváltó emlékként melengetem |
| Itáliát, Egyiptomot, a Fényt. |
| Hevertem már hajók vándoraként |
| a fedélzeten, ég és víz között, |
| mely egymás azúrjába öltözött |
| s egyetlen, izzó, kék harangba zárt, |
| s bámultam a gyulladó láthatárt |
| és hevertem villámló partokon, |
| mindent idézve, mi velük rokon, |
| nyári Alföldet, falut, Balatont, |
| s ittam valami ősi és bolond |
| sóvárgással Ra Isten sugarát, |
| mint a legjobb őrület italát, |
| de sohse tudtam betelni vele… |
| Jőjj, Robbanás, a szívembe, ide! |
|
A Földközi tengeren
| Szűz hajó vitt első útjára, a |
| gyönyörű, hófehér Victoria. |
| Triesztben, ami volt, nagy s kicsi, hang, |
| mind szólt, sziréna, gyárkürt, síp, harang, |
| induláskor: ujjongó, messzi kör, |
| csakúgy zengett a visszhangos öböl. |
| Délután Velence. Másnap Bari. |
| Aztán, messziről, Kréta partjai. |
| S aztán valami Új: híg, meztelen, |
| légnemű Kék Gömb, a nyilt Végtelen, |
| a laza Űr, melyben hajónk maradt |
| csak emberi s Istenné vált a Nap: |
| Őt bámultam a zöld habok felett, |
| egyetlen ismerőst, és szivemet |
| ős szorongás markolta, amikor |
| már csak a fűrész láthatár alól |
| nézett rám, még átgyújtva a vizet, |
| és eltűnt, és rögtön éjszaka lett. |
|
Egyiptom felé
| Mint lánya, Vénusz, örök, isteni |
| csoda a Tenger! Ringó, vágyteli |
| testében, amely csókol, ostromol, |
| karcsú hajónk mint roppant ék hatol |
| mindig előbbre. Harmadnapja már, |
| hogy csoda-gép és csoda-láthatár |
| kápráztat, Kettős Mithológia, |
| s most ez a mozgó, tündér éjszaka |
| fent és alant, e kéjes puhaság, |
| mely nyílik-zárul s bár folyton tovább |
| ereszt, mégis tart, ez a végtelen, |
| szemérmetlen ujjongó ős-elem |
| téged is úgy fog, úgy ringat, simúl, |
| fán s ércen át úgy idegeidbe nyúl, |
| úgy körűlnyaldos, körűlhízeleg, |
| hogy rettegve és szinte testileg |
| érzed, amit a Tenger és a Gép: |
| két óriás nászának gyönyörét. |
|
Vers a pódiumon
| A szép nőt, aki előttünk szaval, |
| belső vonóként villamos haja |
| lábujja leghegyéig fényvihar |
| súrolja végig, élő hegedűt. |
| Hogy zeng, vibrál, tündöklik! Mindenütt |
| gyönyör csap ki belőle, röpke láng, |
| homlokán, mellén: a vers láng gyanánt |
| csókolja, belül, árad, megapad |
| s átvilágítja, szívet, csontokat |
| zendít: a test, mint áruló üveg, |
| szinte mutatja, minden üreget |
| hogy kitölt benne dallam és ütem, – |
| és együtt borzong az egész terem, |
| mikor a piros torkon s ajkon át |
| öntudatunk kéjes szüneteként |
| a szép húsból átszikrázik belénk |
| a szellem, a költő, a túlvilág. |
|
Ketten a strandon
| Mikor Hal-Ősöm kimászott a part |
| láz-mocsarába és járni akart |
| s ötvenmillió vízi év után |
| a Nagy Fényt itta, s esetlen, bután |
| sütkérezve még évezredekig |
| növelgette tüdejét, lábait, |
| roppant testében, sejtként, csíraként, |
| agya nem-gondolt gondolataként |
| én is ott voltam már… S hogy a napon |
| én hevertem a forró homokon, – |
| álmok, emlősök, majmok, hápogó, |
| toronynyakú gyík-szörnyek, lángoló |
| páfrányok, hüllők s iszonyú, örök |
| idők rácsa s húnyt pilláim mögött |
| egyszerre Őt láttam, éreztem a |
| bőröm alatt, Ősömet, az Adria |
| strandján, Őt, a régi árnyat, ahogy |
| bennem itta, élvezte a Napot. |
|
Cila
| Cila, Cilu, Cinciri-Minciri. |
| Itt sétál az íróasztalomon: |
| nők vonulnak át tükrös agyamon. |
| Ha valami jó az eszébe jut, |
| mint két szikrázó, vörös alagút |
| gyúl s mélyül rögtön kék-sárga szeme. |
| Légy zümmög tova – szinte száll vele |
| s aztán tíz percig nézi a plafont: |
| mi az a gyanus kis fekete pont? |
| Az imént papírral futballozott, |
| függönybe, szőnyegbe csavarodott, |
| most felugrik, a fűtőtestre ül, |
| könyvekre, az a helye. És örűl, |
| – nem, nem örűl: ásít, nyujtózkodik, |
| végül göngyöleggé kunkorodik. |
| Cilu, Cinciri, hófehér Cila! |
| Úgy sajnálom, hogy nem beszél soha… |
|
1938
| Napraforgó-, krumpli-, kukorica- |
| táblák jöttek, forogtak: ez soha |
| nem változik. Tarló, varjúsereg. |
| Húsz évvel lettem én is öregebb. |
| Csöndben kocogtunk át négy-öt falun. |
| Fáradt voltál. De ma is éppen úgy |
| üdvözöltél: „Kedvelt hívünk s öcsénk!” – |
| mint egykor, és csókkal jöttél felém |
| a mátészalkai poros perronon, |
| régi és most már csaholci rokon, |
| Mihály, méhész-pap, öreg esperes. |
| Alakod tört volt, bajúszod deres. |
| „Esztike?” „Megvan; s a gyerekeid?” |
| Meséltem Klárát, Lóci csínyjeit. |
| Nevettünk, elhallgattunk. Szomorú |
| világ volt ez már, félig háború. |
| Csönd. Kocogtunk. Körben varjak hada. |
| S napraforgó, krumpli, kukorica. |
|
Rémület
| Ahogy hideg hasukkal mereven |
| összetapadtak, az a szerelem, |
| az a látvány a régi temető |
| árkában a hídroncs s a barna kő |
| között, ahol a hegyről lejövet |
| megláttam őket, az a jelenet |
| azonnal meghökkentett, bár alig |
| értettem, s inkább hogy egymást ölik |
| vagy tán már meg is ölték, valami |
| effélét gondoltam, még akkor is, |
| mikor kissé megemeltem, előbb |
| (miként hittem) a férfit, majd a nőt: |
| aztán valami megborzongatott |
| s egyszerre minden eszembe jutott: |
| kettős gyönyörük négyes kapcsa, és |
| hogy most hetekig így maradnak, és |
| egyebek, Én, Te, s Isten, s így tovább – |
| És réműlten néztem a két csigát. |
|
Nem és Igen
| A fülkében csak ti. Megszakitott |
| csókként röpködtek a szavaitok, |
| sóváran már s még anyagtalan, és |
| magasból szállva a tények nehéz |
| világa felé. Tudtátok, mi lesz, |
| de a Nem! még erős volt: hátha ez, |
| ez az egész csak csapda, s nem a vágy |
| az igazi, hanem a hiuság, |
| hátha csak az eseng úgy bennetek. |
| Harc volt kezdődő közösségetek, |
| s a vereség félelme. De, hogy ott, |
| a kék parton járt a vonatotok |
| s megállt, egy percre, a tónál, ahol |
| válni kellett, már úgy váltatok, oly |
| kész szövetségben, mint két vesztes, és |
| mikor a fütty szólt, a felismerés |
| egyszerre nyilalt át szíveteken, |
| hogy kár volt várni, s hogy: Igen, igen! |
|
Nem igaz!
| S aztán, hogy újra találkoztatok, |
| már mint két testvér. A teljes titok |
| szabaddá tette vágyaitokat. |
| Megtanultatok hallgatni, sokat, |
| vagy sok szóba, ha éppen úgy esett, |
| rejteni a kevés szükségeset, |
| télbe a nyarat, halott formulák |
| játékába a remegő csodát, |
| mesét gyártani, igazit, talán |
| még repülni is a hold sugarán, |
| tündérmódra vagy boszorkányosan, |
| és úgy szeretkezni, nyilvánosan, |
| hogy aki látja, az se higyje el… |
| Ki még kérdez, ennyit sem érdemel. |
| Aki meg ért, gondoljon a maga |
| s mondja, hogy: hipp-hopp! Mondja, hogy… Mit?… Azt, |
| amit én, hogy: az egész nem igaz! |
|
Felejteni?
| Idegeidben azt a lobbanást, |
| tudod, melyiket, a villámcsapást, |
| amely megolvasztott, megvakitott |
| s egy percre csillagokig tágitott |
| s az utat közben, mely lángként sodort |
| és mind a jót, ami előtte volt |
| s az utózengést, mely oly lankatag |
| zsongatta még ájult tagjaidat, |
| mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst, |
| testedben azt az édes robbanást, |
| azt a legfőbb, közös pillanatot, |
| melynek nevet még semmi sem adott, |
| hacsaknem vallás, s amelyben velem |
| együtt haltál-születtél, gyermekem, |
| mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit, |
| mondd, édes, azt a percet, s társait |
| (ne is szólj, elég ajkad mosolya) – |
| el tudnád felejteni valaha? |
|
Emlékszel? Mire?
| A perc után, a lobbanás után, |
| a fényszárnyak, a robbanás után, |
| melyben agyamtól a láb-ujjadig |
| a mindenség végső határait |
| bejárta bennünk isten gyönyöre, |
| a csúcs után, s zuhanva már: ugye, |
| te is érezted, mint én, azt a jó |
| lankadást, a visszazsugorodó |
| életet, az emberit, amit én? |
| Még ájult voltam, s bőröm felszinén |
| valami nyugodt, ismerős meleg |
| ömlött el: az újra-nyíló erek |
| hálót szőttek, varázsköpenyt, reánk, |
| s az zsongatott és altatott: a szánk |
| félrecsúszott: még éreztem, milyen |
| édes voltál, és hogy a szerelem… |
| Aztán semmit… Most meg, ébredve – – Te, |
| mondd csak, emlékszel? Emlékszel? Mire?! |
|
Utaztunk
| Mire emlékszel? Utaztunk. De hol? |
| Egymásban? Biztos? Tehát menny s pokol |
| mi volnánk csak? S kettesben? Vagy magunk? |
| S a hús tudja igazi viszonyunk, |
| a külső test? Vagy egy másik csoda? |
| Hol kezdődik és hol végződik a |
| valóság? –: ez a bökkenő: ezen |
| sokkal több dől el, mint a szerelem, |
| miénk s másoké: talán az egész |
| élet, s amit léleknek hívnak, és |
| istennek, öröklétnek!… Furcsa, hogy |
| a tegnap kezdte… Az kezdte? Gyerek- |
| koromban már láttam a szemedet, |
| egy egész album tele volt velük, |
| az Erzsébet Királyné: óh, azok |
| a szemek néztek, hívtak mindenütt, |
| később is, mint most benned: – te, lehet, |
| hogy az anyag is csak emlékezet? |
|
Egymás burkai
| S milyenek vagyunk nektek mi? Ha ti |
| burkok, mi nyilván fordítottjai, |
| feszültség, bélés, töltés, homorú |
| tükrötökben tükrözve domború |
| párhuzamosság: a vér s hús szeme, |
| a tapintás két gömbfelülete |
| egymásra zárúl, s ikertükre, vak |
| káprázata visszára látja, vagy |
| egyszerre úgy is látja – mit? – magát |
| s a másikat: villámtükörcsaták |
| gyúlnak a belső éjben, s ez az a |
| varázslat, az a geometria, |
| amely miatt mint felhő boritasz, |
| mint szárnyas égbolt, s ugyanakkor az |
| én gyönyöröm is mint teljes burok |
| borulhat a tiédre: Itt meg Ott |
| nincs többé, s mint a világegyetem, |
| csap szét bennünk valami végtelen. |
|
Kettős hazánk
| S csak így érdemes összebujni, csak |
| így, az Én végső, leghalálosabb |
| váltás ez, testé-léleké: mi, ti: |
| közös út; de még nénéd vagy hugod |
| soha senki el nem mesélte, hogy |
| ti hogy repültök. Ezek, csak ezek |
| fontosak, ezek a szárnyas tüzek, |
| ezek a lángnyelvek: mögötted a, |
| mögöttem a titok: szent árama |
| tölt ki s csap át rajtunk valaminek, |
| ami tán a legszemélytelenebb |
| az egész életünkben. Te, tudod, |
| hogy te nem te vagy, én nem én vagyok? |
| Kapcsolók mindaketten! Utazunk, |
| tán a kéjes villamosság vagyunk, |
| az ízünk fény, tapintásunk zene |
| s kettős hazánk egy csillag belseje. |
|
Karszt, éjfél
| Karszt. Éjfél. Lesz még fény, tenger, csoda? |
| Vigyázz: karambol! Lóci fiam a |
| padon aludt. Vas himbált, száz kanyar, |
| rémült őrt, láz és száguldó vihar: |
| alagút nyelt be és gargarizált |
| velünk s kiköpött, s hogy csapott a láng |
| a kazánból, csattogó szirtfalak |
| vörhenye lobbant: mindjárt ránkharap |
| a szörnyű torok! Rabok és vakok, |
| fülkébe, mely sorsunkká változott, |
| s erőbe zárva, melyre burkai |
| zárultak más erőknek, pokoli |
| csikorgásban zuhantunk – föl? le? – Jaj, |
| az élet vitt, melyben annyi a baj |
| s amelyből szöktem!… Őr voltam, s rab, és |
| világ szíve és kétségbeesés, |
| s úgy néztem, lelkem csönd és borzalom, |
| fiamat, aki aludt a padon. |
|
A neved
| Kiáltani szeretném, s nem lehet, |
| még súgni se szabad a nevedet, |
| még gondolni se, – jaj, elárulom, |
| pedig belül csak azt visszhangozom, |
| a hangos titkot, mely életemet |
| úgy édesíti, édes nevedet: |
| nevedet, édes, a pár szótagot, |
| mely tündéri burkoddá változott, |
| röpítő közegeddé, nevedet, |
| mely körém gyujtja az emlékedet, |
| fűszerként csendít a nappalon át |
| s beillatosítja az éjszakát |
| s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy |
| már majdnem te vagy, amit beszivok, |
| már majdnem te: minden lélegzetem |
| veled itat és zsongat édesen: |
| édes neved betölti szívemet |
| s csak titka, te, vagy nála édesebb. |
|
A Százegyedik Szúra
| Hang cirpel kint. S bent a szivemben is. |
| Pici csak. De szúr. Hang s mégis tövis: |
| folyton szúr belém, szúr és újra szúr, |
| kis fúrójával mind mélyebbre fúr, |
| másodpercenkint, régi vörhenyem |
| óta, halkan, de oly könyörtelen, |
| mintha tű volna, Idő tűhegye, |
| s a szívemet szedné ízeire. |
| Hang cirpel a szivemben: a szava |
| nyugtalanság, s veszély a mondata, |
| ha én figyelem: tán csak öncsalás, |
| ha műszer: ideges elfajulás, |
| de mindenképp valami nagy, gonosz |
| robaj jele, mely milliószoros |
| halkításban küldi üzenetét, |
| fényhalk árnyát, fénygyors rettenetét, |
| a halált, a kürtöt, a zokogót: |
| a Százegyedik Szúrát, a Kopogót. |
|
Gyönyör
| Te, nagy zsongás, te (milyen ópium |
| s kié?), ki könyörűlsz a szomorún, |
| a keserűn, te, édes! Halk zsivaj, |
| vagy még annyi se, kint és bent, a jaj, |
| a baromi bőgés, az életé, |
| ha te méred, te, csillagok felé |
| gyönyör, akivel töltekezni nem |
| győz zenit s nadir. Ismerlek, csoda, |
| te, kioltó, aki magad vagy a |
| fény és sugárzás! Szent összhang, olyan |
| vágyva hívtalak, oly fájdalmasan, |
| mint soha még; és most, hogy áramod |
| átcsendül rajtam, szinte vacogok: |
| ezt az ős mámort, ezt hogy kellene, |
| ezt, megtartani? Mi kötne, zene, |
| hogy ne oldódj, ne illanj, ne enyéssz? |
| Mi tetőzne? Egy revolverlövés. |
|
Sorsok és nézők
| Őrségen. Erdő. Éj, koromsötét. |
| Iszap az agyad és keserüség. |
| Amit te tudtál, az itt semmi se! |
| Húz, lehúz az éj tengerfeneke. |
| Menetoszlopban. Éj, koromsötét. |
| Agyad csupa láz és keserüség. |
| Irtózatos erő nyom lefele. |
| Magad vagy az éj tengerfeneke! |
| Robot, új robot. Éj, koromsötét. |
| Agyad villáma kotorja az ég |
| magasságait, kitör, visszahull, |
| s a rengő tenger megint rád borúl. – |
| Miért? S meddig még? Mi dobott ide? |
| Mert húsz éve is, fulladj újra te?! |
| Hány szabadúl, az ügyese!… De csitt, |
| mit tudod, sorsa mást hogyan merít?! |
| Sok az örvény és sok a csapda, mély… |
| „Idegen ész csak küszöbünkig ér!” |
|
Közös sors
| Egyenruhában vagyok, egyszerű |
| egyenruhában, mint a réti fű. |
| Egyenruhában, mint a búzaszem, |
| kezdtem, folytatom s végzem életem. |
| Az egyenruhás tömeg alkotott, |
| mindenkihez nagyon hasonlitok. |
| De hajtom fejem a titok előtt. |
| Nincs már énbennem se szégyen, se gőg. |
| Mert indíthat gyár, a természeté, |
| egyetemes, nagy céljai felé, |
| bármi vagyok is, szabvány, szerkezet, |
| magam örülök, magam szenvedek, |
| ahogy a harmatot s a nap tüzét |
| csak külön szálain érzi a rét, |
| vagy ahogy a kiégett földeken |
| egyenkint hal meg a sok búzaszem. |
| Együtt és külön, se szégyen, se gőg: |
| hajtom fejem a közös sors előtt. |
|
Légiriadó
| Ágyú, tűz, vér, fekete robajok |
| helyett fehér durúzsolás? Dohog |
| a kazán, kék-zöld tündöklés a táj, |
| a fedélzetre parti lepke száll |
| és ahogy hanyatt dőlök a padon, |
| nem a folyón, a felhők közt uszom: |
| vágytalan ringás, szent semmittevés |
| gyógyít, unalom édessége és |
| egyformaság: keringő szigetek |
| s a sík part szépsége, fűz-ligetek… |
| Ugató tankok, kormos vonatok |
| helyett a fehér hajó: hol vagyok? |
| Háborúban? A mában? Huszonöt |
| év minden tűnt öröme összefut |
| e hihetetlen napba a Dunán, |
| és csak sóhajtok, mikor délután |
| Végezz itt, ha kell, Rettenetes Év! |
|
A Kopogó!
| A Kopogó! Mi Allah lobogó |
| fenyegetése? Mi a Kopogó? |
| Azon a napon mint szétfújt molyok |
| lesztek, s mint a meg-nem-álló homok, |
| azon a napon vascsontú hegyek |
| tilolt kenderként törnek s vérzenek, |
| azon a napon már csak az, aki |
| jótettekkel rakta telisteli |
| a mérlegét, az ihatja tovább |
| a szent fényt, csak az Zem-Zem italát, |
| az ölelheti, az csókolja csak |
| a naponta frissen-szűz húrikat, |
| akit meg feldob könnyű mérlege, |
| perdül arra a pokol fekete |
| dobszava, dobogó számuma: dördül a |
| csillag-kő-zápor: rádcsikordul a |
| robogó lángtitok, a zokogó: |
| a Legkeményebb Tűz, a Kopogó! |
|
Temirkul Umetoli
| Hol vagy, Temirkul Umetoli? Ki |
| küldött, kirgiz poéta? Amikor |
| – úgy hittük – legnagyobb volt a veszély |
| s köröttünk még a mennydörgő anyag |
| vívta csatáit, jöttél, idegen |
| egyenruhában, de nem idegen |
| szívvel, s először mondtad ki a szót, |
| bunkerben: – Költő!… Turkesztán fia, |
| emelted a roskadozó magyart, |
| két más nyelven dadogó agy közé |
| szellemi apák nevét s álmodat |
| vetted tolmácsnak, megmentetted a |
| könyvtáram, a családom, életem |
| s többet is… tán mindent… – Hol vagy? Ki vagy? |
| Tudtad, mit tettél? – Nem. – Csak a magam |
| csodáját mondom, s úgy suttogom a |
| nevedet: Temirkul Umetoli! |
|
A pohár alja
| De sokat sírtam, de jogtalanúl, |
| de rengeteget, de oktalanúl! |
| De szíven szúrt minden tűhegynyi baj, |
| mellőzés és bántalom! Fiatal |
| lelkem de szorította a robot, |
| amit huszonöt rossz év rászabott, |
| család terhe, pénzé, gyötrelmeké, |
| időrabló, külső kötelmeké: |
| ólomruha volt rajtam a világ |
| s – költőnek – pokol a katonaság. |
| S ha pokol volt (mert az volt csakugyan), |
| de másképp látom öregen magam, |
| de másképp a tűnt rosszat!… Istenem, |
| kire csak vágyom: ha vagy, adj nekem, |
| adj a gyengének most egy kis erőt, |
| hogy ne törjek össze idő előtt |
| s ha fenékig kell innom poharam, |
| a méreg alját szó nélkül igyam. |
|
Két éjszaka közt
| Két Semmi sötét börtöne között |
| fénysík, te, fénysáv, tündöklő küszöb, |
| két éjszaka közt keskeny pillanat, |
| ki megvillantod szálló árnyamat: |
| mult s jövő közt, az érző jelenen, |
| rajtad suhog át perc s történelem, |
| s addig van csak a kísértet idő, |
| addig a tudat, a mindent tükröző, |
| addig csupán a lázas-bús anyag, |
| míg rásütöd arany lámpásodat. |
| Uram, ki fény vagy, s élet vagy, örök, |
| én vakságból vakságba szédülök, |
| de most, még, mint te, szellem is vagyok: |
| óh, világíts rám: látó rokonod |
| rólad hoz hírt, míg hagyod: léttelent |
| bejár, s létezőt, végest, végtelent, |
| s úgy tördeli, mert sejt s emlékezik, |
| a Kettős Éj rettentő rácsait. |
|
Gombák
| Árnyhideg gombák, karcsúk, csupaszok, |
| holdfény vegyészei, büdös nyirok |
| nyálkáiból, rovarok, levelek |
| dögeiből kelő kisértetek, |
| sirontúliak, sápadtak: milyen |
| borzongás vagytok, milyen gyötrelem |
| léleknek mily lidércmozdulata |
| az anyag felé? Hullahidegek, |
| szívem mozdul s érzi jelképetek, |
| mint magát érzi, élő áramot, |
| mint tegnapból lüktető holnapot, |
| mint rend parancsát a romok felett, |
| mint tiszta formát torz mocsok felett, |
| mint a titkot, mely épít, takarít, |
| mint nők porcellánszép vonalait, |
| mint örök vigaszt, hogy, gyilkolva, már |
| szerkeszti virágait a halál. |
|
Buddhista pokol
| Cérna-ormánya s nagy feje mögött |
| szinte nyak nélkül nőtt, gömbölyödött, |
| dagadt égnek az óriási hát |
| s a kövér has alatt négy pici láb |
| próbált tipegni. Kétségbeesett |
| mohósággal szakadatlan evett |
| a roppant Szörny. „Hiúságod, szegény, |
| ez az eleven pokol” szólt, felém |
| fordulva Buddha, „s íme, láthatod, |
| mit kell, mennyit kell szenvednie, hogy |
| kielégüljön!” Orr s íny ingere |
| volt köröttünk a világ, csemege, |
| húsok, méz, tejszín s nektár tavai |
| s kalács-rétek: s e gazdag, édeni |
| tájat szürcsölve sírva szuszogott |
| a hegynagy Állat: láttam, hogy mozog |
| ormánya, az a kis szívó fonál, |
| s annak legvégén a tűfoknyi száj. |
|
Az Árny keze
| „Maradj velem, mert beesteledett!” |
| Bibliát hallgat a gyülekezet. |
| Alkony izzik a templom ablakán. |
| Hitetlen vagyok, vergődő magány. |
| „Maradj velem, mert beesteledett!” |
| – Ha így idegen, vedd emberinek, |
| súgja egy hang, s ahogy látó szemem |
| elmereng a régi jeleneten, |
| az emmausin és felejtem magam, |
| a sugár-hídon némán besuhan |
| egy örök Árny: lehetne Buddha is, |
| de itt másképen hívják és tövis |
| koronázza: én teremtem csupán, |
| mégis mint testvérére néz reám, |
| mint gyermekére: látja, tudja, hogy |
| szívem szakad, oly egyedűl vagyok, |
| s kell a hit, a közösség, szeretet. |
| S kezét nyujtja. Mert beesteledett. |
|
Bíztató a tavaszban
| Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat, |
| te nem azért vagy, hogy odaragadj |
| ügyhöz, multhoz, amely nem a tiéd, |
| és dac poshasszon és keserüség. |
| Kaptál ütleget, kaptál eleget |
| (légy keresztyén s mondd: érdemelteket, |
| s könnyűlsz tőle!)… Most ne vélt igazad |
| emlegesd, s ne a hibát, a zavart |
| (az benned is volt!): nézd a rétet, a |
| nagy fényt, a Feltámadást!… Tavasza |
| jött újra a földednek: nézd, a nép |
| dolgozik, szépűl város és vidék: |
| nem árt, hogy eltűnt sok gőg, régi copf, |
| s jobb lesz a jó, ha te is akarod, |
| ha igazán…: másét és magadét, |
| úgy gyógyítod a ma ezer sebét, |
| ha az csordítja megnyugvó szived, |
| ami sosem elég, a Szeretet! |
|
Nyár
| Megy le a nap a Jánoshegy fölött, |
| zene zendűl romok és fák között, |
| sebbé, parázzsá gyúl a magas ég, |
| csoda békíti össze száz szinét. |
| Csoda békít engem is: enyhül a |
| lélek vert daca, fojtó bánata, |
| az ember, aki némán zokogott, |
| képzeletben már mindent itt hagyott, |
| Tazmániát s halált emlegetett, |
| most meg, bámulva a tündér eget, |
| sóhajt, s úgy érzi, tud még hinni és |
| hogy dolgozni fog és szeretni kész; |
| s míg árnyba vesznek sebek és romok, |
| lassan ő is dudolni kezdi, hogy: |
| – Lement a nap a Jánoshegy mögött, |
| ébred a hold, hangosabb a tücsök, |
| fölcsattog a boldog fülemile – |
| Szép a rózsám, hogy váljak el tőle? |
|
Hála
| Szikrázó éj, álom, tücsökzene. |
| Édes a szél, mint egy nő közele. |
| Virág csókol. Ébredek. Hol vagyok? |
| Mily küszöbön? Mint egykor a homok, |
| hogy ott hevertem a Piramisok |
| tövében, úgy zizeg körűl a fű, |
| s máris itt röpdös a lótusz-szemű |
| énekesnő, kit Kairóban, a |
| múzeumban láttam, a múmia: |
| fátyoltestén a hold átinteget, |
| örvény nyílik, mélyűl a fák felett, |
| örök csillagok húznak, ejtenek: |
| óh Mindenség! Melegen, mint a könny, |
| buggyan ajkamra a szív, az öröm, |
| a hála, hogy éltem, hogy voltak csodák, |
| hogy oly szép, oly gyönyörű a világ, |
| Mikor minden csak játék s butaság! |
|
Galagonya
| Hogy megy ez az álló galagonya! |
| Rőt bogyóin át ami valaha |
| volt, az áramlik, legelső nyara. – |
| Honnan és hova, Növény, te örök? |
| Csövekbe zárva gyökér s mag között |
| sose hagyod el dolgos börtönöd, |
| soha, te, majdnem mozdulattalan, |
| és mégis haladsz, lassan, biztosan, |
| belülről, lassan, kitüremkedő |
| mozgással, titokzatos agyvelő, |
| a termeszállam épül. Vak erő, |
| vakon is látsz? Ágbogas ritmikád |
| türelme Év s Nap roppant taktusát |
| maggá lassítja: azaz lépsz tovább |
| a közös táncban, s ami valaha, |
| magadba zárva a végben is a |
| kezdet maradsz, Egy, Te, Galagonya. |
|
Játszani
| Mi volt, Öreg, a legjobb? – Játszani. |
| S aztán? Hagyd a gyerekkort! – Játszani. |
| Vágyni a nagy világba? – Játszani. |
| Készülni szent csatákra? – Játszani. |
| Mások könnyét törülni? – Játszani. |
| Gyermekednek örülni? – Játszani. |
| Hinni saját magadban? – Játszani. |
| Ha nem, a pillanatban? – Játszani. |
| Bort, pénzt, nőt tékozolni? – Játszani. |
| Istenekkel dacolni? – Játszani. |
| Költőkkel égbe szállni? – Játszani. |
| S ha jött csoda, akármi? – Játszani. |
| Tudtál te lelkesedni? – Játszani. |
| Ez a legtöbb? csak ennyi? – Játszani. |
| Elég. Én mást szeretnék – …játszani! |
| S hiszem, többnek fogok még – …látszani! |
| Vigyázz, kardom öl! Bolond vagy, Öreg! |
| – Távozz, ne zavard a köreimet! |
|
Kérdezhetek?
| Kérdezhetek? Kérdezzek? Fényre, bús |
| lepkék, tódultok? Vággyal koszorús |
| árnyak, gyúltok még, lelkek? Tégedet, |
| míg éltél, sajnos, nem szerettelek, |
| nem eléggé: fájt, ugye? Villan a |
| ligeti ablak; de a lakosa, |
| hol a görög lány? Büszke, nagy szeme |
| már csak könnyes dac? És te, tudod-e, |
| hogy elárultál? S te, az a titok – |
| óh, elfordulsz? Még mindig úgy sajog |
| a régi önvád? Te a lényeget: |
| mondd, így jobb lett, jobb így az életed? |
| Nem? Igy is gyász? S te ki vagy? Oly kevés |
| a legtöbb is? Hát minden tévedés? |
| Nyáréji hold, szivek zűrzavara, |
| s ti, sorsok, álmok: csak sírnunk lehet? |
| Kérdezzek? Vége?! Hát kérdezhetek?! |
|
Nemzedékek
| Harmadszor látom, hogy szárad a Szép, |
| s mily üde, ami a nyomába lép, |
| habzik-csordúl az örök-fiatal |
| élet: harmadszor látom a cserét, |
| a változást, amit tizenöt év |
| mindig meghoz s szerepeiteken |
| úgy végrehajt a szörnyű szerelem: |
| harmadszor látom öregedni szép |
| arcotokat (s velük a magamét), |
| barátnőim, nemzedék-társaim, |
| intő gyönyöreim és gyászaim, |
| s csak magamat siratom bennetek, |
| magamat mentem, ha emlékeket, |
| ha közös időket emlegetek: |
| jön az új tavasz – én látom, ti nem! – |
| itt van, és szép, szép, rettenetesen; |
| s rettenetes, hogy milyen idegen. |
|
Nincsenek
| Nincsenek ott. Bárhova fordulok, |
| mindenütt üresség: nincsenek ott. |
| A kéjes szűz, a repeső szobor |
| a tengerparton, aki oly vad, oly |
| érdekes volt, amilyen szomorú, |
| nem integet szirtjéről. Háború? |
| Nem, még az se. Csak nincs. A bölcs nagyúr, |
| aki –, s a jó szív, a gondtalanúl |
| fecsegő vigasz, s a nyugodt zseni |
| a plántái közt, és az isteni |
| tragika a deszkáin, s a barát, |
| aki úgy kéne: az egész világ |
| kiszűrte őket, tájak, műhelyek |
| kiejtették, szobák és életek, |
| nyomtalanúl. Bárhova fordulok, |
| ég és föld üres: ők nincsenek ott, |
| s ezt meg kell szokni. Lelkek, szellemek? |
| Apály sodorja őket. Nincsenek. |
|
A fehér táj
| A fehér táj, kint, az emeleti |
| ablakon túl, amely keretezi, |
| a fehér táj, melyet két téglalap |
| üvege japán metszetnek mutat, |
| a fehér táj majdnem egész üres, |
| tagolatlan, s csak ha nagyon keres, |
| még árnyalatot is csak úgy talál |
| a hontalan szem a tejszín homály |
| imbolygásában: olyan sűrű köd |
| kavarog a fehér mezők fölött |
| s oly magasan, hogy földet-felleget |
| egybemos-meszel: a semmi lebeg |
| köröttünk, a semmiben lebegünk |
| már órák óta, az lebeg velünk: |
| csak lent, a kép jobb sarkában, alul, |
| dereng pár ág: a fehér égbe nyúl |
| egy tar fa: varjú ül a tetején, |
| s az fekete, fekete, mint a szén. |
|
Kandalló előtt
| Szeretem a kandalló parazsát, |
| a leégett fa nyugodt aranyát, |
| a bíbor máglyát, a sok, szögletes, |
| izzó fény-kristályt s a még láng-eres |
| imbolygást rajtuk. Vad tájak s bohó |
| rúnák gyúlnak benne az álmodó |
| lélek elé. Titkok? Mit mondanak? |
| Nyitom a rácsot: álarcként tapad |
| arcomra a hő s a fény elvakít: |
| peng a parázs: tűnt nyarak húrjait |
| zendíti tán a búcsúzó anyag: |
| vágytalan gyönyör minden pillanat, |
| amije van még, tündérmuzsika |
| és ragyogás. Az arany zuzmara |
| borzong itt-ott, hűl és zsugorodik, |
| a máglyára csipke hamuhodik, |
| de tüze még nagy, mint egy alkonyat, |
| s valamit súg. Mit? Attól függ, ki vagy. |
|
Évák és Kígyók
| Mulasztott, messze paradicsomok |
| álma leng körűl. Tenger; s viharok, |
| melyek ijesztve hívtak. Válaszút |
| másik ága, amely csábítva fut |
| s vádolva már! Hullt szirmok. Égi hit, |
| kétely nélkül. Nem-ismert könyvek. Itt |
| egy tétova perc, ott sok hosszu év, |
| rossz döntéseké. Gőgös gyengeség, |
| hogy nem nyujtottam békülő kezet |
| ellenségemnek, aki szeretett. |
| A sok vesztett táj, a sok de, a ha,
|
| süllyedt aranyszigetek, a tova- |
| kéklő ifjúság: rettenetesen |
| fáj néha, hogy egy, csak egy életem |
| volt a földön! Zárt paradicsomok, |
| mik várhattak bennetek?! Mily titok?! |
| Milyen almák?! – Óh, nem-ízlelt izek! – |
| S mily Évák!… S Kígyók, mily… érdekesek! |
|
Negyedik Világ
| Roncsok, szikrák, fél-árnyak, embriók, |
| lassan megsemmisültök. Te a csók |
| lehettél volna. S te? A te neved: |
| a nő, aki sohase tudta meg, |
| hogy szerettem. Lélek, kiből a láng |
| átugrott az időbe, tört szilánk, |
| idézni próbálsz? Késő. Valaha |
| még el tudtam volna mesélni a |
| történetedet – s íme, túlnehéz |
| érintkeznünk: fogyó kiterjedés |
| foglya, te, s ti, többiek, hézagok, |
| síkokká, vonallá hasadtatok: |
| máris csak emlék s tévedés visz át |
| hírt hozzátok a Negyedik Világ |
| utasáról: itt vagyok köztetek, |
| csak nem fogtok fel, tiszta szellemet, |
| ti, kikből külön álmotok kivont, |
| ti, szűnő tér, ti, testnélküli pont. |
|
Cirip
| Cirip, cirip: január, február: |
| tűzhely mellett emlékezik a nyár. |
| Cirip, cirip: március, április: |
| harminc éve tavasz voltál te is! |
| Cirip: Földvár, májusi jázminok: |
| huszonöt éve már, s mégsem unod! |
| Cirip: június, fent a Havason: |
| pisztráng, viperák s „Athéni Timon”. |
| Cirip: száz ér buggyant Dunát a dús |
| alpesi réten: Schwarzwald, július! |
| Cirip: tíz éve: Marne, augusztusi |
| tücskök, azután Párizs tornyai! |
| Cirip: szeptember: sápad a Tejút: |
| felejts tegnapot, bombát, háborút! |
| Cirip: október: halkúl a zene; |
| s jön a vég a két sírásó -ember-e.
|
| Cirip, cirip: tűzhöz szorít a tél |
| s idegen ész csak küszöbödig ér! |
|
Föld
| Távol körökben és szüntelenűl |
| úgy kanyarogtak életem körűl |
| a barázdái, mint egy rokoni |
| és óriás agy tekervényei, |
| nem emberiek, – barnák-feketék: |
| azokkal gondolkozott. Benne még |
| a tett volt az íge, a tárgy a kép |
| és az anyag a szellem. Nagy, nehéz |
| szeme néha gúnyolt: azt hitte, hogy |
| cserbenhagytam. Eső és napsütés |
| etette, s vér és trágya. Dolgozott |
| s tünődött, mint én. Szép kisasszonyok, |
| nyírfák hajlongtak, édes álmai, |
| a tavaszában, s szálló képei, |
| rét, domb, vetés, tó, felhők és akác, |
| ezrével díszítették dús nyarát… |
| Most a Napból nézem… Föld? Sár csupán? |
| Én úgy látom, hogy csillag. A hazám! |
|
Valahogy ott
| Kik messzebb, mint Kalypszók s Nauzikák, |
| lányok, asszonyok, elképzelt csodák, |
| száz, ötszáz, ezer év utániak, |
| véreim bár, mind távolabbiak, |
| közösséghívők vagy hitetlenek, |
| ha magamfélék, ha még emberek, |
| gondoljatok rám. Ha tündére csak |
| egymásnak két sóvár lélek, akad |
| tiköztetek is szövetségesem |
| s megérzi majd, hogy csókolnám, milyen |
| szerelmesen: ha kigyúl szivetek, |
| szólítsatok, s valahogy ott leszek, |
| mindig veletek leszek, véretek |
| árnyéka alatt, az esti tücsök |
| dalában és költőitek között: |
| árnyat árnyak, ismeretlen csodák, |
| ébresszetek, míg lesztek, Nauzikák! |
|
Töredék: A tücskökhöz
| Bujtok megint a kitavaszodott |
| földből, jó tücskeim? Isten hozott! |
| Félévvel Buda ostroma után, |
| ezerkilencszáznegyvenöt nyarán |
| nyitottam ki úgy az ablakomat, |
| hogy a rőtparázs telehold alatt |
| oly nagyon rátok csodálkoztam. A |
| ti őrületetek az a muzsika, |
| az a szörny jókedv, mely ágyam köré, |
| az izgatott nap romjai fölé |
| visszahozta, fölépítette a |
| békét. Másfél éve már! Micsoda |
| varázs volt az a részeg éjszaka, |
| az az egy-helyt cikázó kép-zene: |
| augusztus, kedd, tizennegyedike!… |
| Másnap kótázni kezdtem… Ti, mire |
| virradt, zártátok a magatokét; |
| s lám, az én nótám ma is töredék. |
|
Köszönöm!
| De nem csoda: ahogy még sohase, |
| nyomott az élet. Képek üteme, |
| szavai, ti gyorsabbak voltatok, |
| egy éj alatt mindent elmondtatok, |
| én lassúbb, hisz volt rá elég okom. |
| De némúljon végre a fájdalom, |
| hiszen hálától csordul a szivem, |
| hálától újra s ezerszeresen: |
| tavaszi tücskök, ma kapunk alatt |
| megint hallottam a hangotokat, |
| az örömét… Köszönöm!… S köszönet |
| nektek is, nők, barátok, emberek, |
| kik, mikor minden remény elhagyott, |
| segítettetek, vígasztaltatok, |
| Buda, Sóstóhegy, Békés, Pest, Tahi, |
| Ózd, Igal, Patak: hazám szivei: |
| áldjon meg, Akit, ha hisszük, ha nem, |
| Istennek mondunk közönségesen! |
|
Mi még?
| Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy |
| Kína mondja: a Tízezer Dolog, |
| az Egész Élet. Napfény, hópehely. |
| Nőkből, lányokból még egy tízezer. |
| Tízezer dal, kép, szobor. A tudás. |
| A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs. |
| Tízezer álom, vers és gondolat. |
| A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt |
| a lélek. A bors keresztmetszete. |
| Repülőgépről Svájcra nézni le. |
| Egy távolodó csónak. Meduzák |
| Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág |
| a börtönből. Kislányom mosolya. |
| Az igazság. A régi Korcula. |
| Mosztár tücskei. Párizs. Titisee. |
| Tíz fényévem a Sziriusz felé… |
| Nem, nem, így a leltár is töredék: |
| Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég! |
|
Álom
| Amerikánál messzebb kontinens |
| felé ringatsz, alighogy megjelensz, |
| Álom, vagy még messzebbre, s úgy sodorsz, |
| hogy alig érek rá figyelni gyors |
| tájaidra: jószagú tavalyi |
| birsalmák sárga daganatai |
| gomolyodnak kötélvasút alá, |
| az Óriáshegység púpjaivá, |
| ökörfarkkóró jön és elmarad, |
| jegenyés állomás, a karszti Szkrad, |
| s a zöldben rózsák vörös sebei |
| és a ködből egy tehén dugja ki |
| szarvas fejét, csörgedező vizek |
| s barlangok nyílnak, szállok, süllyedek |
| és minden repűl, minden eltünik |
| és nem tudom, hol járunk reggelig, |
| csak azt, hogy viszel s még visszahozol, |
| de egyszer ott felejtesz valahol. |
|
Valami történt
| Aztán – lárván, mely tavából kimegy – |
| valami történt – szűk burka reped – |
| valami történt: mindennél nagyobb |
| meglepetés és éppoly szent titok, |
| mint amely megteremtett: valami, |
| a sok kínban, negyvenhét év alatt, |
| éjenkint, mikor szívem elakadt |
| és valahányszor néma fájdalom |
| fuldokolt fel szoruló torkomon, |
| azt súgták (ahogy az áldozati |
| oltáron látott, elvérző bari |
| teste is), hogy, új lét kövesse bár, |
| minden halál fulladásos halál: |
| mondom: valami történt, valami, |
| ami mást hozott: a láp férgei |
| elhagyták küszöbüket, a vizet… |
| Üdvözlégy, Fény, testvérem, Örök-Egy! |
|
Búcsú
| Mi történt? Kedves, ne sirass! Amit |
| éreztem: vedlés. Sorsom szálai |
| széthulltak és most száz tér s száz idő |
| formál egyszerre, bontó-épitő; |
| (mint régen egy). Fölöttem gerle búg, |
| négy napja; de hogy közben háborúk |
| dúltak, s mily szörnyűk, ti nem sejtitek. |
| Én is alig, bár érzékeimet |
| szorozza minden perc. Friss bánatod |
| átnéz rajtam, s úgy kérdi, hol vagyok. |
| Ízenként három milliárd helyen! |
| És hogy mi? Még nem tudom. Szerelem, |
| villamosság? Tán arany-gáz-atom, |
| tán hő-sugár-mag. A Szaturnuszon |
| Térlakó Fény. Furcsa ez. De, hogy a |
| Mindenség is csak egy Költő Agya, |
| úgylátszik, igaz. – Indulsz? Este lett, |
| és mert egykor nagyon szerettelek, |
|
…kilátón…
| kiviszlek még egyszer a Balaton |
| fölé, a kilátóra. Arcodon |
| a szél csókja: én vagyok! Nagy, kerek |
| hold száll a csorba Badacsony felett |
| s vízi fényhídja majdnem ide ér. |
| Hallod, hogy cirpel a szentséges éj? |
| Nyílik a lélek: magát figyeli, |
| de ráfonódnak a tér idegei |
| s végtelen mélység s magasság között |
| fortisszimóba csap át a tücsök: |
| szikrázik az i és pendül az ű, |
| ü-rű-krű, kri-kri: telten s oly sürűn, |
| oly visszhangosan, s úgy gyürűzve, mint |
| sziget körűl a hab ostroma: mind |
| teltebben, ahogy tavaly s azelőtt |
| s ahogy mindig fog: sződd magadba, sződd |
| bele magad a szövetébe és |
| sóhaj leszel és megkönnyebbülés, |
|
…a nagy, kék réten…
| hisz máris az vagy, csupa suhogás |
| a föld s az ég, álomtánc, tűzvarázs, |
| s szemed lehúnyod, szél csókol megint |
| s egymásba szédűl a bent és a kint |
| és zeng a hang és zsongva ring a rét |
| s ahogy szíved átveszi ütemét, |
| mintha egy gömb fénytág felületén |
| robbanna rólad, úgy hagy el az Én, |
| úgy rohan, úgy nő az egeken át |
| és csak mikor már benne a világ, |
| csak amikor már ő a burka, csak |
| akkor látod meg újra magadat, |
| az eltűnt parányt, mikor kerete |
| vagy már mindennek s minden csak a te |
| belsőséged…: egyszerre isteni |
| biztonságba hal földi tudatod |
| s a nagy, kék réten kezdik mennyei |
| tücsökzenéjüket a csillagok. |
|
Szorongás
| Kezek: ördögök? Kezek? Mik ezek? |
| Mozgó polipok ágyamon. Kezek. |
| Cselédek? Kezek bent és odakint |
| s a szívem körűl. És kezek megint, |
| kezek, fenyegetően, tétován |
| s szolgálatkészen… ahogy a cigány- |
| mesékben!… Száraz chitin-bőr-kezek, |
| s árnykezek, kik asztalt terítenek; |
| vagy tőrt rántanak? Másznak a falon, |
| átinognak a csukott ablakon |
| s szétolvadnak a levegőbe, ki |
| s be, (mint Macbeth boszorkányai); |
| de hidegek, némák, kísértetek, |
| denevérként surranó vészjelek, |
| póktündérszörnyek, ötlábú kezek: |
| nem tudom, mik… élők s gépiesek… |
| Kezek. Sohák. Mindigek. Mindenütt. |
| Csak nem gyúlnak nyomukban lángbetűk! |
|
Ars poetica
| Drótoztam épp az uj lány papucsát. |
| „Lehet erről is verset írni?” – „Hát… |
| Verset érzés fűt.” – „S ez bizony nem az!” |
| „Nézd más szemszögből. Lehetne panasz. |
| Sőt méreg. Hogy herdálom az időm! |
| Csipeszt kérek, tűt. A kereskedőn |
| kifogni viszont egész jólesik. |
| Vagy a suszteron. Még a gyerek is |
| örűl, ha gyárt valamit a keze.” |
| „De ha nincs…” – „Gyártson a képzelete! |
| Nyomd meg. Most át a lyukon. Túlpuha |
| volt a szögedhez az a parafa. |
| De így majd tart. Türelem kell, s ami |
| nincs még, az akarat kieszeli.” |
| „Jé! Mit nem tetszik…” – „Én már üveget, |
| varrtam már azt is! S most mossunk kezet.” |
| „De ügyes az úr…” – „Hát még a fiam… |
| Egyszóval: érzés!… Na, jó?” – „Csakugyan!” |
|
Szomszéd panziószoba
| Egyszerre két helyen? Egyszerre két |
| időben? Be gyors híd villan föléd! – |
| Hő álomként nyílik lent az öböl, |
| a kék tenger. S megint jön, sírva, föl, |
| a szép nő. Az idegen! Egy hete |
| esküdtek. S most éppoly csönd tölti be, |
| mint amelyről hallgat. Oly végtelen, |
| mint a gyilkos víz! Első szerelem, |
| az borzongja a magányát tele, |
| egy heti üdv, a ma rémülete |
| s a makacs remény. A meghitt szoba |
| minden éje, napja, pillanata |
| benne örvénylik: azt belőle már |
| ki nem moshatja új vágy s új halál. |
| Nagy nyár izzott tetők, szirt s part felett. |
| Ő tárt ablakán nézte a vizet. |
| Szomszédom volt… Óh, hallgatag szemek!… |
| Látják ma is az elmerűlt fejet? |
|
Elismerés
| Vendégségben volt nálunk az apám; |
| roskatag már s nyugdijas. Volt-e rám |
| büszke? – sohase tudtam. Sorozat |
| könyvem alig érthette. Neki csak |
| a visszhangjuk számított, gondolom, |
| s a család híre; igy szomszédokon |
| mérte s a helyzetemen: ki vagyok; |
| s az bizony sanyarú volt. Míg papok |
| dicsértek – (Mihály bácsi!) – valamit |
| érzett, „amivel büszkélkedhetik”; |
| csakhogy Mihály már nem élt… Nos, hogy ott |
| volt nálunk s az új könyvre hallgatott, |
| a majdnem-kész „Tücsök”-re, hirtelen |
| itt-ott könnye buggyant, majd csöndesen, |
| mert Klára hivta, hogy kész az ebéd, |
| megigazitotta pápaszemét, |
| s szégyellősen magához szoritott: |
| „Hát ez, fiam… valami… nagy dolog.” |
|
Apám halála
| Sárándon halt meg. Soká, nehezen. |
| Vergődött, ahogy majd az én szivem. |
| Sírja Debrecenben… Mindez olyan |
| messzi már, s kevés, és vígasztalan, |
| és úgy felgyűlt köröttem a halott, |
| hogy inkább már talán ezért sirok, |
| kérvén tőletek, katolikusok, |
| többség, ti, a krematóriumot, |
| a gyorsabb, tisztább véget!… Óh, igaz, |
| egy vadvirágos sír néha vigasz; |
| de kárpit, bronz, lángurna sose kell. |
| Gúny a gyászpompa, már nem birom el. |
| Szó – (szó, szép szó!) – gyúlt bennem is elég, |
| de most lehúz a szárnyaló beszéd. |
| Minden temető álcás csatatér. |
| A hit? Amennyit a fegyelme ér! |
| Apám meghalt. Közelebb jött vele |
| a világűr magánya, hidege. |
|
Hőscincér
| A deszkává szeletelt, szomorú |
| fatörzsben fejsze, gőzfűrész, gyalu |
| mind elkerűlte: öreg évekig |
| nem tudtuk, a halottban mi lakik. |
| Ma aztán, reggel három tájt, mikor |
| oltottam, ijesztőt reccsent a polc… |
| Mi az? Szú? Egér? Kisértet?… Agyam |
| szorongott; s bátran, céltudatosan |
| őrölt a titok… Tán a túlvilág |
| fúr puskacsövet rám a falon át? |
| Kém? Betörő? Nem mertem gyújtani… |
| A láthatatlan rém a hajnali |
| órákra ki- (vagy be-) rágta magát; |
| s nyíl koccant ablakomnak. „Az anyád!” – |
| pattantam… Zsupsz! Tán szárnyas skorpiót |
| vertem le?… Nem: hőscincért! ragyogót!… |
| Lent ujjnyi lyuk s lisztpor… Szántam szegényt… |
| Öt évig készült. – Vége. – Minek élt?! |
|
Hólé
| Kanyarog ide, kanyarog oda, |
| fut és ácsorog, de nem tétova, |
| mert akármerre csipog, csörgedez, |
| mindig okos és következetes, |
| hiszen nem jobbra, ahogy balra se, |
| hanem szivének vonzalma fele |
| igyekszik, ahova jutnia kell: |
| Dunába, földbe… (Vagy az égbe fel!)… |
| Ezért olyan jókedvű, amikor |
| buvik maszatos kupacok alól, |
| vagy ha még a fehér dombok alatt |
| csipkéz ujjnyi barlangfúratokat, |
| vagy ha pici kék tócsákban megáll |
| s gyűszűnkint issza a langy február… |
| Most megint indúl… Locspocs rajzait |
| mintázza és továbbcsörgedezik: |
| holnap már tán nem is lesz más nyoma, |
| csak egy életút térképvázlata. |
|
Mérsékelt égöv
| Ez? Mérsékelt? Ez? Hazánk iszonya!… |
| (Mi akkor a mérsékeletlen?!)… A |
| tizenkét hónap jó ha hármat ad, |
| tüzet, ragyogást; vagy, a szent nyarat |
| közrefogni, még kettőt – kárhozat |
| a többi: kínod változata csak! |
| A többi: lucsok s üvöltő hideg. |
| Beléd fúrta, még amikor gyerek |
| voltál, petéit; izületeid |
| sínylik irthatatlan fulánkjait: |
| most szúr! most sajog!… Fagy, hó, köd, sötét |
| rontja az élet nagyobbik felét |
| (s duplán, ha öregedsz): kályha, ruha, |
| tüzelő s száz orvosi nyavalya |
| erődből, nézd, mennyit el nem emészt |
| – s nézz a népedre – félországnyi pénzt! |
| Mérsékelt égöv?… Én csak átkozom… |
| (De hát Rimbaud a Néger Homokon?!) |
|
Az egész tó
| Fehérben napozott. Szélcsöndes ujj |
| száz cirógatta; bátortalanúl, |
| de tavaszian. Jólesett neki. |
| A sok arany kör, mely húnyt szemei |
| alatt imbolygott, mélyre, messzire |
| belefúródott (egy-két centire) |
| s úgy feszitette teste rügyeit, |
| hogy az már virághusnak, s egy kicsit |
| liliomszagnak érezte magát. |
| Talán az is volt. Fogta illatát |
| körötte tíz félmeztelen fiú: |
| szemük mohó méh! Örökmámorú |
| kút okádott mellettük. De neki |
| elpirúlt, fölkelt, víz alá bukott. |
| S én láttam (fentről), négy végtagja hogy |
| nyílt és csukódott – mit megőrjitett: |
| az egész tó vele szeretkezett. |
|
Hát még ő!
| Hát még ő! Ahogy a víz vele, ő |
| százszor-úgy játszott a kötekedő |
| hullámokkal: kék combjaik között |
| bujkált; engedett; aztán megszökött |
| a rohamukból; visszalüktetett |
| lüktetésükre, de csak épp egy-egy |
| csók-villanásnyit, úgyhogy amelyik |
| kapta, nem tudta: nem szomszédait |
| érte-e édes villamos ütés. |
| Lebegtette a buja lebegés. |
| S néha kétnemű volt a gyönyöre: |
| izmok közt siklott, majd azt szívta be, |
| a sikló halat. Szédűlt már bele, |
| úgy váltott a részegítő csere. |
| Ekkor elmosolyodott. Szemei |
| alatt tovább fúrt a nap; őneki |
| eszébe jutott első kedvese… |
| Telefonált: tízre fölmehet-e. |
|
A merénylő víz
| Ahogy látóterembe beuszott |
| a kőpárkány alól, összesugott |
| az ámuló víz az egyiptomi |
| hajsisak körűl, s hogy az isteni |
| test hanyattfordúlt s úgy siklott tovább, |
| száz hullámkéz rontott egymáson át, |
| hogy rátörjön. A két kar s láb nyugodt |
| ütemben még szét- és összecsapott |
| s a szép uszó még élvezte a nap |
| becézését a tükrös hab alatt; |
| de a hűvös kristályt egyszerre át- |
| pezsdítette az élő karcsuság, |
| a megnyílt öböl. A lány, a naív, |
| réműlten látta, hogy nekiesik |
| a merénylő víz (csordányi Triton), |
| s menekűlt, vissza… Aztán? A beton- |
| párkány nőbe és képbe belenyírt, – |
| kettévágta, akár egy gijjotin! |
|
Cressida
| Ismeritek Cressidát? Én igen! |
| Legizgatóbb, legfájóbb fűszerem. |
| Oly kéj rontja, mint engem, s gyöngeség |
| s kémia a lelkiismeretét. |
| S még így sem önző! Hogy mentse magát, |
| most téged mintáz, Állati Világ, |
| téged magához, érzékeny Idő, |
| téged, Jog, Szokás, Lélektan. A nő |
| érik benne, kit minden pillanat |
| folyton feltölt. Esze több, súlyosabb |
| Zeusz lányáénál. Mint gejzirliget |
| ugrálja körül álom, őrület, |
| mámor, szerencse. Egykor orvosa |
| a megbizható cinkos volt. De ma |
| teste a kétes becsület helyett |
| szinte-nyilt szabadság zsákmánya lett… |
| Igy is szereted? – Akkor védd, szivem: |
| száz év múlva nem lesz más szerelem. |
|
Szívtrombózis, Tihany
| Ötpercenkint jegyeztem. Nitromint |
| már nem segített. Görcsre görcs! Megint! |
| Este tíztől fojtogatott-dobált |
| a szív körűl vonagló kín-nyaláb, |
| este tíztől félhalál-ágyamon |
| az acélkígyókemény fájdalom: |
| átbújt a tarkón s a két karba, le, |
| majd ujra fel, a sarkcsillag fele, |
| s onnan csüngetett, egy szál idegen, |
| az űrbe, mázsás jajt, a félelem. |
| Végűl csak e szakadó fonalon |
| kötött a világba a tudatom: |
| az, hogy fájok. Barát és szeretet |
| most már csak tehetetlen tanu lett; |
| kérleltem is: „Menj, Gyulám, te se láss…” |
| Hajnalra mégis fátylas zsongulás… |
| S reggelre ujra tó s hegy, ujra Én!… |
| (Ötvenegy október tizedikén.) |
|
Végső nyomoruság
| Mikor Londont döngölte a Fau Egy,
|
| csak összebujt, bármit veszíthetett, |
| háztömbök ötpercenkint freccsenő |
| poklában az igazi szerető; |
| éppígy – dönts bár, Sors, tiltást, terheket |
| tonnákat rájuk, százat, ezreket, |
| tízezerszeres gondot, akadályt, |
| kétségbeesést, szégyent és halált: |
| kockázatukat szítod csak vele, |
| nem a lemondást: ők már sohase |
| változnak; pénzt csak, időt s ideget |
| morzsolsz; nincs több bűn, nincs oly rémület, |
| hogy száz aknával ne fúrná a vágy: |
| el-, el-, elérni egymás ajakát, |
| vagy, ha az már nem jut, egymás kezét, |
| vagy, ha még az se, szemük közelét, |
| vagy, ha… Jaj, a végső nyomoruság |
| romja alól… egymás… gondolatát… |
|
Régi és modern
| Örök helyzet… „Alámerült a Hold.
|
| Utána a Fiastyúk. Áthajolt |
|
delén az éj. Áltattál csak, öröm! |
| Elmúlt az óra. Magam feküszöm.” |
| Igy fájt Sapphó. Négy teljes héten át |
| ingó tutajon, ingó parti nád |
| között napra-nap leste: jön-e, kit |
| tiltott a törvény, de akart a szív. |
| Igy fájt. Kétezer éve! A kabint, |
| melybe húzódott, lám, én is megint |
| megépítettem, mint már annyian: |
| ismétlődik minden minduntalan; |
| s mint alattam a csobogó vizek, |
| úgy dúdolom modern énekemet: |
|
„Lemerűlt a Fiastyúk, le a Hold. |
| Az utolsó vonat elzakatolt. |
|
Éjfél van. Ma is áltattál, öröm! |
| Múlik az élet. Magam feküszöm.” |
|
Műtőben
| A golyvás nyak, mint dagadt sárga tök, |
| nyilt a gyors kés s hat gumikéz mögött, |
| majd – (uj tolókocsi!) – zsíros hasat |
| metszett néhány mesteri mozdulat |
| párolgó üregekké. „Ha nagyon |
| émelyegsz, lépj meg”, súgta doktorom. – |
| De maradtam. Oly szívdobogtató |
| volt a küzdelem és oly megható |
| az (egyébként nem becsült) életért, |
| fogyó kinért, nyerhető percekért, |
| s oly szép, bár nem értettem, az egész |
| véres és tiszta együttműködés, |
| villámtudásé s halk szerszámoké, |
| hogy húsz perc mulva gördűlt (kifelé!) |
| a beteg… Az én hunyt szemem pedig |
| más hősöknek idézte tetteit… |
| Melyik volt szebb?… Már ennek sincs nyoma… |
| Elmúlt? – El! – Akár a marne-i csata! |
|
A miskolci „deszkatemplom”-ban
| Sír kint az ég… Sír s anyját temeti |
| a költő… „Hogy sír! Óh, hogy szereti!”… |
| Férfi fáj benne s zokog a gyerek. |
| Mert lelhetsz asszonyt, jót is, eleget; |
| de ha anyádtól búcsúzik a szív, |
| úgy érzed, metszik a gyökereid… |
| S eszedbe jut tíz év. Húsz. Negyven év. |
| A föltétlen szeretet! S a tiéd: |
| az nem az volt! S eszedbe sok teher: |
| Ő hordta! s te mit vettél róla el? |
| S öregedő sóvárgása feléd; |
| s hogy (hányszor) úntad!… Legszentebb Cseléd, |
| te, Egyetlen, sírhat a kisfiad
|
| a „deszkatemplom” duc-ege alatt – |
| veszítve szeretünk csak igazán, |
| döbbenten, mint most én, édesanyám, |
| hogy üres a vég s mind hiú a gyász: |
| Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás. |
|
Holdfogyatkozás
| Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók. |
| Sugársokszögön körben ráng a pók. |
| Öreg ezüstben öreg topolyák. |
| Ünnepély ma a megbűvölt világ |
| s nagy némajáték: éjfél s egy között |
| Árnykúpunk hegye lassan átsöpört |
| az égi Gömbön s úgy üzent felém, |
| hogy van a Földön túl is esemény. |
| De, lám, a csillag újra gyúl s tovább |
| hinti az űrbe halk álomporát. |
| Bár meg se moccan, rohan minden út. |
| Kúszik rólunk is a fekete kúp. |
| Búcsuzót gügyög a fülemüle. |
| Álommá zsongul a tücsökzene. |
| Majd a legpuhább lepke is elül, |
| a Hold a szomszéd kertbe menekűl |
| s ott játszik tovább, ezüstcsöndü fény, |
| a pók sokszögű tündérlemezén. |
|
|