Közel és messze

Erdő. Arany dél. Csönd. A gerle   néha kukrúzni próbál. Szinte fő a   béka, nyakig latyakban. Fény forr. Törpe   bokrok közt fenyők állnak, zászlósfejü   tornyok. Távoli harctereken most… Óh, de   fáj ma, akárhol jár, az ember szive   tája! Jutna pihenő, szépség, öröm,   élet, de, mint a fák, messze figyel a   lélek. Mint féltő őr, oda figyel, a   csöndbe: elmereng, ha csurran a gyanta   gyöngye, s ha megloccsan a víz, és ujra   loccsan, mert toboz hull s a béka tova-   tottyan: s mosolyogva nézi-hallja a   száz-szín rét méhraját, és hogy már nyit, a   jázmint, és az erdőt, mely úgy zsong, mint az   esti part, mikor halk hab mángorolja,   sepri: de mosolya félig fájdalom   és gúny magán, s azon, amit úgy szeret   és ún s tán szégyell is most… Búghatsz, drága   gerle: minden Közelnél erősebb a   Messze, a Messze, ahol katonáink… Óh, de   fáj ma boldogan is az ember szíve   tája… Véreink… Óh, csak jó legyen a   sorsuk! Imádkozzék, ki kihez tud, s ki   hogy tud.