A földvári vadgesztenyefákhoz

Volnék madár, és kicsi, mint a cinke,   a rigó, vagy az a veréb, megbolondulnék a roppant örömtől,   hogy az élet mennyire szép. Őrjöngenek is a kis nyomorultak!   Most mult el szivükből a tél s máris kitágult ég s föld: zöld lugassá   nőtt köröttük rügy és levél, s fehér lugassá a bimbó, lugassá   a sok-sok háznagy bóbita, a tornyos virág, mely körűl az ágon   mind egy-egy külön csodafa. Hogy kábithat ez a habzó, vad élet!   Csak egy is, ez az óriás, nyitott kalitka, pedig jobbra-balra   itt pompázik a többi száz és száz csipkés dóm, földreszállt menyország!   Ezernyi ringó emelet! Tárt ablakokon csattog ki-be és zeng   bennük a szent önkívület, millió hangon, nehéz mámorokkal   traktáltan, és dús illatok szeszével, mézzel, ízes fűszerekkel   s jóféle hernyók s rovarok csemegéivel s édes szerelemmel…   Csak nézlek, rigók s drága fák, s röpdöső szemem lassan beleszédül   nagy példátokba, s a világ, az én világom is feledni kezdi   a hosszabb, emberi telet… S boldog?… Még nem… Még nem annyira, mint ti,   cinkék s bolond kis verebek!