Ima

Tűrhetetlen közel jön, ránk telepszik   a külvilág, úgy hurcolom, mint fojtó, földrehúzó   ólomruhát, úgy küzdök vele, úgy verem, cibálom,   mint egy polip mesének hitt s íme lefejthetetlen   érc-karjait. Régi rémálmok nem gyötörtek úgy meg,   ahogy ma már a legjózanabb nappal gyötör, – óh nem,   nem a halál, nem a túlvilág hozza ránk a végső   poklot, de a magány hiánya s kint az örök ingás   kábulata. Mert azt vesztettem, a csöndet, a belső   szabad időt, azt, hogy órákat eltölthettem egy-egy   virág előtt. Bűn volt a lélek ráérése? Az lett!   S mégis vigasz, hogy a sok külső parancs csak a máé;   az örök: az! Óh, áldott csönd, termékeny álmok, édes,   messzi magány, térj meg hozzánk a megpróbáltatások   s rémek után, s jöjjön a biztonság, jöjjön a győztes   remény veled, hogy nem szenvedtünk hiába, sem én, sem   a többiek!