Örkénytábor felé
| Még idegenek voltunk. Kimerűlve |
| dőltem árnyékba az országuton. |
| „Mi lesz, tizedes úr?” Mi? Nevek arc |
| s arcok név nélkül. „Ki tudja!” Alig |
| bírtam elhinni, hogy nem álmodom; |
| de csontom égett s valaki a lábát |
| áztatta az árokban. Kik ezek? |
| Hova kerültem? Számok? Minden oly |
| személytelen rajtuk! Kifűztem a |
| bakkancsomat s felnéztem. Ijedős |
| arc fordult felém, ez kérdezhetett. |
| „Maga mi civilben?” „Női szabó, |
| Párizsba járok, kérem…” „És maga?” |
| „Cipész.” És már ugrott a harmadik: |
| „Hofferek vagyok, bútorszállitó, |
| de röviden csak Pali.” Röhögés. |
| „Azelőtt pedig, kéremátosan, |
| Ujpesten voltam: parádéskocsis, |
|
lányos háznál,” s megmondta, hol, „de aztán |
| rájött az asszony…” Bor került, szalonna, |
| a kedv javúlt. Javúlt a lábamé is, |
| ahogy kihúztam: „Ni, hogy párolog |
| a fülledt bakkancs még a napban is!” |
| Derék lábtyű, nélküle csupa seb |
| volnék! „Reggel templomba, délután |
| kávéházba vittem a…” – Palinak |
| sikere volt – „a naccságát.” Megint |
| nevettek a katonák s odagyűltek: |
| ez a gyereke fényképét mutatta, |
| az a szekerét-lovát magyarázta, |
| hogy épp ma viszik… És egyszerre füttyszó: |
| „Készülődni, magyarok!” Zubbonyok |
| gombolódtak. „Majd én, önkéntes úr, |
| de így jó is lesz!” – a suszter sietve |
| kapcát csavarni tanított. „Vigyázz!” |
| Aztán ujra megindult a menet, |
| pihent lábbal… Nóta próbálkozott, |
| pihés madárka, alighogy repült. |
| Tehát egy szabó, gondoltam, meg egy |
| suszter, meg az a… röviden Pali. |
| A nóta javúlt. Hármat legalább, |
| legalább ezt a hármat ismerem. |
| Ezt a hármat. S csakugyan jó a bakkancs! |
| A nóta zúgott. És ki is az a |
| fényképes, meg a lovas-szekeres? |
| Tünődtem rajtuk, s már nem volt olyan |
| idegen a többi se. Vert a nap, |
| meneteltünk. Mi lesz, önkéntes úr? |
| Összeszokunk. Dalolni kezdtem én is |
| s hangom beleveszett a csapatéba. |
|
|