Örkénytábor felé

Még idegenek voltunk. Kimerűlve
dőltem árnyékba az országuton.
„Mi lesz, tizedes úr?” Mi? Nevek arc
s arcok név nélkül. „Ki tudja!” Alig
bírtam elhinni, hogy nem álmodom;
de csontom égett s valaki a lábát
áztatta az árokban. Kik ezek?
Hova kerültem? Számok? Minden oly
személytelen rajtuk! Kifűztem a
bakkancsomat s felnéztem. Ijedős
arc fordult felém, ez kérdezhetett.
„Maga mi civilben?” „Női szabó,
Párizsba járok, kérem…” „És maga?”
„Cipész.” És már ugrott a harmadik:
„Hofferek vagyok, bútorszállitó,
de röviden csak Pali.” Röhögés.
„Azelőtt pedig, kéremátosan,
Ujpesten voltam: parádéskocsis,
lányos háznál,” s megmondta, hol, „de aztán
rájött az asszony…” Bor került, szalonna,
a kedv javúlt. Javúlt a lábamé is,
ahogy kihúztam: „Ni, hogy párolog
a fülledt bakkancs még a napban is!”
Derék lábtyű, nélküle csupa seb
volnék! „Reggel templomba, délután
kávéházba vittem a…” – Palinak
sikere volt – „a naccságát.” Megint
nevettek a katonák s odagyűltek:
ez a gyereke fényképét mutatta,
az a szekerét-lovát magyarázta,
hogy épp ma viszik… És egyszerre füttyszó:
„Készülődni, magyarok!” Zubbonyok
gombolódtak. „Majd én, önkéntes úr,
de így jó is lesz!” – a suszter sietve
kapcát csavarni tanított. „Vigyázz!”
Aztán ujra megindult a menet,
pihent lábbal… Nóta próbálkozott,
pihés madárka, alighogy repült.
Tehát egy szabó, gondoltam, meg egy
suszter, meg az a… röviden Pali.
A nóta javúlt. Hármat legalább,
legalább ezt a hármat ismerem.
Ezt a hármat. S csakugyan jó a bakkancs!
A nóta zúgott. És ki is az a
fényképes, meg a lovas-szekeres?
Tünődtem rajtuk, s már nem volt olyan
idegen a többi se. Vert a nap,
meneteltünk. Mi lesz, önkéntes úr?
Összeszokunk. Dalolni kezdtem én is
s hangom beleveszett a csapatéba.
 

(1940)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]