Az Ipoly ünnepén

Csak sírj, anyám, sírj! Egyszerü és igaz szived átdobog a fiadéba. Sírj   és ne szégyeld, hogy itt talállak   térdreborulva a rádiónál: én még nem tudtam sírni, de könnyeid látva elöntött a zokogó öröm:   te voltál az igazi költő   abban a nagyszerü pillanatban, mikor húsz évet visszapörölve oly sok balszerencse s annyi viszály után   először mond most ujra boldog   hálaimát ez a meggyötört nép. Csak sírj, sírj bátran! Ez nem a gyengeség sirása, ez már isteni fájdalom,   a tisztulásé, gyógyulásé, –   és milliók szive dobban össze velünk egy hitben, míg az Ipoly felől friss fénybe gyúl a százados ének. Ott,   azon a tájon éltem első   siheder éveimet, a szomszéd Kürtös patakban törtem a nádat és ha jött az árviz, deszkatutaj repült   velem a tulsó part virágos   rétje fölött a hegyek felé: most ép onnan int a teljesedő remény, onnan perzsel a Szózat, a Himnusz és   mint trombitán, lobog a hangja   csontomon és husomon keresztűl. Sírj csak, sírj bátran, édesanyám! Nagyon rád fér, hogy végre ne magadat sirasd,   és mireánk, hogy ujra merjük   hinni, csinálni a jobb világot. (1938)