Magam ügyében

Félelmes a fegyverem, emberek, magam előtt tartom a szivemet. Fáradt vagyok, a háborút unom, de az igazságomat nem hagyom. Az kell, igazság, – de a magamé! a sorsomé, húsomé, véremé! Fáradt vagyok hazudni, emberek; hol van, akinél megpihenhetek? Elfáradtam harmincnyolc év alatt, kényelmesebb vállalni magamat. Az igazság a legfőbb kényelem, lelkem legfőbb kényelmét hirdetem. Igazságomat, azt, ami vagyok, meg kell őriznem s meg kell adnotok. Másnak talán egyszerűbb útja volt, az enyém eszmék háborúja volt. Látom én ma is, eszmék, fényetek, de mást is, a rettentő tényeket, tudom, hogy ami másnak szenvedés, azt megtenni, ha kell is, mily nehéz, de mást is tudok: ha jön iszonyú rémeivel egy végső háború, ha népem élethalálharcba fog, én ott állok, ahol a magyarok, a véreim… Hisz máris ott vagyok… Csak még békés győzelmet akarok, győzelmes békét a fajtámnak, és hogy ne legyen túlsok a szenvedés, a pusztulás… Nem katona vagyok, csak lelkem nyugalmáért harcolok, és jobb szeretném tőled is, hazám, ha kard helyett lelked bíznád reám, s én úgy szolgálhatnám a sorsodat, hogy nemesítlek, gazdagítalak. Fáradt vagyok hazudni, emberek, azt szeretem, akinél pihenek. Azt szeretem, aki engedi, hogy legyek nyugodtan az, aki vagyok: hogy legyek költő, magyar és szabad, kit nem küldenek és nem tiltanak, költő, aki dísz és kincs és haszon, ahogy kincs a Mátra s a Balaton, s a hegy aranya, Dunánk halai, földünk zsírja, fáink gyümölcsei. Az igazat keresem: azt, aki nem kényszerít, hogy hazudjam neki. Mérd meg te is: bírod-e tűrni, hogy legyek egészen az, aki vagyok. Fáradt vagyok, mindig kényelmesebb, igaz vagyok, mindig félelmesebb, félelmes a fegyverem, emberek: mindenre elszánt lelkiismeret. (1938)