Nehéz napokban
| Hát vedd biztosra s halj meg. Csak ne félj! |
| Mondd, hogy: vége lesz! Párnapi pokol, |
| aztán a semmi. Láttál bogarat, |
| láttál, ugye, félig agyontaposva, |
| amint maradék végtagjaival |
| lógó beleit vonszolta a porban: |
| nem fájt oly soká, mint benned a részvét! |
| Te se fájsz soká, a kín csak előre |
| olyan kitartó. Emlékszel, kibírtad |
| a fogorvost: szinte szeretted a |
| mennydörgő fúrót az élő idegben: |
| tetszett a tréning s a csinált közöny, |
| amelyet végül páncéllá s erővé |
| edzett benned a kétségbeesés. |
| Erre gondolj, nyomorult! Mit vacogsz? |
| És arra, hogy úgyis meg kéne halni, |
| és arra, hogy úgyis hiába minden |
| álmod és terved: amit te szeretnél, |
| ahoz ötszáz év élet is kevés. |
| Erre gondolj; mindig a rosszra; gondolj |
| a legrosszabbra, és csalódni fogsz, |
| vigasztalódni!… És van még csoda, |
| nemcsak halál!… No, mosolyogj!… A mennykő |
| tévedni is tud… Mért elrontani |
| ezt a gyönyörű szeptembert?… A nyár |
| még itt lézeng köröttünk… Nézd, a kertben |
| hogy felkúszott a tök a szilvafára: |
| levelei zöld elefántfülekként |
| terpeszkednek az ágak tetején, |
| emeletmagasságban nyílnak a |
| virágai és arany kürtjeik |
| szinte kukorékolnak, úgy ragyogják, |
| úgy lelkendezik ablakod felé, |
| hogy van még hit és becsvágy és siker, |
| van még győzelem ezen a világon. |
|
|