Meditáció egy zalai szöllőshegyen

De néma lettél! Mint a sír, tömi
szádat, mondod, az undor. Hova, mily
eresz alá húzódtak elgyötört
gondolataid? Élnek még? Alig
mersz hallgatózni a dúcuk felé:
hátha üres már! Undor, mondod, és
a szó mégis úgy visszhangzik agyadban,
mint az, hogy gyöngeség, vagy gyávaság.
Mi van veled? Félsz? S szégyelled magad?
Szégyelled az igazat? óh, barátom,
ez nem a te stílusod: neked a
szádon a szived, s legfeljebb azért
hallgatsz, hogy ne árts: mit neked a gőg
sérülése a lelkifurdaláshoz
képest, hogy tévedhetsz?… Csakhogy a mának
az kell, aki bátrabb használni, mint
amennyire ártani fél, erő kell,
az kell, aki mer: csontja velejéig
vacog a világ s rémülete csak
biztatást akar: vágy és félelem
épúgy lesi a próféta szavát, mint
a szélkakas csikorgását: irányt ad
mindakettő, és biztat: itt, vagy ott,
hős lesz a hangos és szent, aki hisz!
Az életről van szó, a meztelen
életről, végső csatákról: ilyenkor
az igazság csak fegyver és cseléd,
még ő is csak az, hát még te, aki
eligazodni sem tudsz a hitek közt?
Hol az igazad, hogy kiállj vele?
Hol a pártod? Ezért sziszegi rád
a társkereső szorongás, ezért
bőgi az érdek… – Nem, ne halld meg a
dörgő rémet, sem az alamuszin
cincogó terrort: csak arra figyelj,
amit bent hallasz. Gyenge vagy? Csak az
erőd másféle! Megjön az idő,
hogy szükség lesz rád. Akárhogy gyötör
a gyötrődő kor, őrizd magadat
és tűrj és dolgozz… Végy példát a hegyről:
láng nélkül, ahogy tégedet a gond,
kiégette a vad nyár: micsoda
pusztulás mindenütt! Szánakozó
ujjaid közt zöld hamuvá törik-
porlik a lomb, amikor belemarkolsz,
sivatag a föld, sivatag az ég:
az édes ég, a kék és szelid ábránd,
azon élősködik, amit neki
kéne táplálnia: kiitta zengő
patakod vizét és fonnyadtra szívta
dús bogyóidat: élve sül meg a
sok fürt a tőkén. Ez a néma kín is
fáj úgy, mint a tied, mégis reméli
a megváltást!… Kerűlj egy nagyot a
perzselt dombokon: mire visszaérsz
tornácodra, már bujnak a legyek
s kigyúl az este: csupa büszke pompa,
és vér és tűzijáték, majdnem oly
tündöklő, mint az emberi hazugság,
amely ideüldözött; azután
kialszik a fény, egyre feketébb
lesz a Csobánc: mint magadat, fogod
nézni a tájat, s meggyujtod a kis
viharlámpát, mert szél zúg s gyűl a felhő,
és mire a tapolcai tüzérek
elfujják a takarodót, talán már
megváltó zápor üdít! Ha pedig
ma is hiába vártad, vigaszod lesz,
ami biztos: az, hogy a pusztulás
szörnyű képeit elfödi előled
irgalmas mocskával az éjszaka.
 

(1938)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]