Meditáció egy zalai szöllőshegyen
De néma lettél! Mint a sír, tömi |
szádat, mondod, az undor. Hova, mily |
eresz alá húzódtak elgyötört |
gondolataid? Élnek még? Alig |
mersz hallgatózni a dúcuk felé: |
hátha üres már! Undor, mondod, és |
a szó mégis úgy visszhangzik agyadban, |
mint az, hogy gyöngeség, vagy gyávaság. |
Mi van veled? Félsz? S szégyelled magad? |
Szégyelled az igazat? óh, barátom, |
ez nem a te stílusod: neked a |
szádon a szived, s legfeljebb azért |
hallgatsz, hogy ne árts: mit neked a gőg |
sérülése a lelkifurdaláshoz |
képest, hogy tévedhetsz?… Csakhogy a mának |
az kell, aki bátrabb használni, mint |
amennyire ártani fél, erő kell, |
az kell, aki mer: csontja velejéig |
vacog a világ s rémülete csak |
biztatást akar: vágy és félelem |
épúgy lesi a próféta szavát, mint |
a szélkakas csikorgását: irányt ad |
mindakettő, és biztat: itt, vagy ott, |
hős lesz a hangos és szent, aki hisz! |
Az életről van szó, a meztelen |
életről, végső csatákról: ilyenkor |
az igazság csak fegyver és cseléd, |
még ő is csak az, hát még te, aki |
eligazodni sem tudsz a hitek közt? |
Hol az igazad, hogy kiállj vele? |
Hol a pártod? Ezért sziszegi rád |
a társkereső szorongás, ezért |
bőgi az érdek… – Nem, ne halld meg a |
dörgő rémet, sem az alamuszin |
cincogó terrort: csak arra figyelj, |
amit bent hallasz. Gyenge vagy? Csak az |
erőd másféle! Megjön az idő, |
hogy szükség lesz rád. Akárhogy gyötör |
a gyötrődő kor, őrizd magadat |
és tűrj és dolgozz… Végy példát a hegyről: |
láng nélkül, ahogy tégedet a gond, |
kiégette a vad nyár: micsoda |
pusztulás mindenütt! Szánakozó |
ujjaid közt zöld hamuvá törik- |
porlik a lomb, amikor belemarkolsz, |
sivatag a föld, sivatag az ég: |
az édes ég, a kék és szelid ábránd, |
azon élősködik, amit neki |
kéne táplálnia: kiitta zengő |
patakod vizét és fonnyadtra szívta |
dús bogyóidat: élve sül meg a |
sok fürt a tőkén. Ez a néma kín is |
fáj úgy, mint a tied, mégis reméli |
a megváltást!… Kerűlj egy nagyot a |
perzselt dombokon: mire visszaérsz |
tornácodra, már bujnak a legyek |
s kigyúl az este: csupa büszke pompa, |
és vér és tűzijáték, majdnem oly |
tündöklő, mint az emberi hazugság, |
amely ideüldözött; azután |
kialszik a fény, egyre feketébb |
lesz a Csobánc: mint magadat, fogod |
nézni a tájat, s meggyujtod a kis |
viharlámpát, mert szél zúg s gyűl a felhő, |
és mire a tapolcai tüzérek |
elfujják a takarodót, talán már |
megváltó zápor üdít! Ha pedig |
ma is hiába vártad, vigaszod lesz, |
ami biztos: az, hogy a pusztulás |
szörnyű képeit elfödi előled |
irgalmas mocskával az éjszaka. |
|
|