Meditáció egy zalai szöllőshegyen
| De néma lettél! Mint a sír, tömi |
| szádat, mondod, az undor. Hova, mily |
| eresz alá húzódtak elgyötört |
| gondolataid? Élnek még? Alig |
| mersz hallgatózni a dúcuk felé: |
| hátha üres már! Undor, mondod, és |
| a szó mégis úgy visszhangzik agyadban, |
| mint az, hogy gyöngeség, vagy gyávaság. |
| Mi van veled? Félsz? S szégyelled magad? |
| Szégyelled az igazat? óh, barátom, |
| ez nem a te stílusod: neked a |
| szádon a szived, s legfeljebb azért |
| hallgatsz, hogy ne árts: mit neked a gőg |
| sérülése a lelkifurdaláshoz |
| képest, hogy tévedhetsz?… Csakhogy a mának |
| az kell, aki bátrabb használni, mint |
| amennyire ártani fél, erő kell, |
| az kell, aki mer: csontja velejéig |
| vacog a világ s rémülete csak |
| biztatást akar: vágy és félelem |
| épúgy lesi a próféta szavát, mint |
| a szélkakas csikorgását: irányt ad |
| mindakettő, és biztat: itt, vagy ott, |
| hős lesz a hangos és szent, aki hisz! |
| Az életről van szó, a meztelen |
| életről, végső csatákról: ilyenkor |
| az igazság csak fegyver és cseléd, |
| még ő is csak az, hát még te, aki |
| eligazodni sem tudsz a hitek közt? |
| Hol az igazad, hogy kiállj vele? |
| Hol a pártod? Ezért sziszegi rád |
| a társkereső szorongás, ezért |
| bőgi az érdek… – Nem, ne halld meg a |
| dörgő rémet, sem az alamuszin |
| cincogó terrort: csak arra figyelj, |
| amit bent hallasz. Gyenge vagy? Csak az |
| erőd másféle! Megjön az idő, |
| hogy szükség lesz rád. Akárhogy gyötör |
| a gyötrődő kor, őrizd magadat |
| és tűrj és dolgozz… Végy példát a hegyről: |
| láng nélkül, ahogy tégedet a gond, |
| kiégette a vad nyár: micsoda |
| pusztulás mindenütt! Szánakozó |
| ujjaid közt zöld hamuvá törik- |
| porlik a lomb, amikor belemarkolsz, |
| sivatag a föld, sivatag az ég: |
| az édes ég, a kék és szelid ábránd, |
| azon élősködik, amit neki |
| kéne táplálnia: kiitta zengő |
| patakod vizét és fonnyadtra szívta |
| dús bogyóidat: élve sül meg a |
| sok fürt a tőkén. Ez a néma kín is |
| fáj úgy, mint a tied, mégis reméli |
| a megváltást!… Kerűlj egy nagyot a |
| perzselt dombokon: mire visszaérsz |
| tornácodra, már bujnak a legyek |
| s kigyúl az este: csupa büszke pompa, |
| és vér és tűzijáték, majdnem oly |
| tündöklő, mint az emberi hazugság, |
| amely ideüldözött; azután |
| kialszik a fény, egyre feketébb |
| lesz a Csobánc: mint magadat, fogod |
| nézni a tájat, s meggyujtod a kis |
| viharlámpát, mert szél zúg s gyűl a felhő, |
| és mire a tapolcai tüzérek |
| elfujják a takarodót, talán már |
| megváltó zápor üdít! Ha pedig |
| ma is hiába vártad, vigaszod lesz, |
| ami biztos: az, hogy a pusztulás |
| szörnyű képeit elfödi előled |
| irgalmas mocskával az éjszaka. |
|
|