Más világok
– Kleist Amphitryonjának fordítása közben –
| Hol vagyok? Hol jártam? Mint tündéri sírból, |
| káprázva ébredek könyvből és papírból, |
| írásból, betűből… A kis korcsmakertet, |
| ahova beültem, alig ismerem meg; |
| de kakuk szól, méh döng, tapintom a lócát, |
| csurog a nyár zsírja, – ez, ez a valóság. |
|
| Csurog a nap zsírja (aranya, ha így szebb), |
| forrnak a virágok, nyári szagok, ízek… |
| Olvastam, dolgoztam, s most csodálkozom, hogy |
| mig itt a szabadban versekkel bajlódom, |
| úgy áthalhatok a régi történetbe, |
| mintha az a világ is igazi lenne. |
|
| Igazi világ az! Száz-százharminc éve, |
| hogy a szeretőjét s magát agyonlőtte |
| a Költő, akinek lelke ma betöltött, |
| s bár égi tréfája, melyet ujraköltök, |
| háromezer évvel előbb is mese volt, |
| szivem-eszem az Ő szíve és esze volt: |
|
| az Övé! s azoké! akiktől ő kapta!… |
| Ugy ültem itt, mintha Ő ült és írt volna: |
| kicserélt, elvitte körűlem a kertet, |
| a százharminc évet, a mát, Budapestet, |
| kilopott magamból, – mutatni, hogy élek, |
| tán önvédelem, hogy magamról beszélek. |
|
| Nem, nem, csak sodorjon az álom, a tenger, |
| a halott tovább él, mint a testi ember, |
| tovább él a szellem: a többi hatalom |
| a meglevőn babrál, a földi anyagon, |
| azt tologatja csak hátra meg előre |
| s mint gyümölcs kukaca, fordul ki belőle: |
|
| de engem – engem is – más világok várnak, |
| időtlen hatalom anyagába zárnak, |
| oda, honnan küldtek, oda, hol most jártam, |
| s mint bennem az ősök, az én örök árnyam |
| épúgy ébred egykor a fehér papírból, |
| ha engem idéz majd utódom a sírból. |
|
|
|