Dsuang Dszi csontjai

Tegnap éjjel rénszarvas-szekerén Csang-Heng, a költő, csavarogni vitt. Zúzos ősz volt… Nyolc országot bejártunk s egyszerre csak egy ember csontjait láttam az út mellett a sivatagban. Leszálltunk és Csang-Heng a dérlepett csontvázhoz hajolt: – Ki voltál, barátom? – kérdezte búsan. – Mi történt veled? Éhség vert ki hazádból? Kocka, bor, nő tett tönkre? Itt haltál meg? Vagy az ár, az árvíz söpört ide valahonnan? Bölcs voltál? bolond? Koldus, vagy király? – Halk visszhang zizzent: – Szung fia, Dsuang Dszi   voltam; azt mondják, isteni; lelkem minden csúcsokon túlrepült, de   így se tudott megmenteni. – Vezetőm elrémült: – Te? Te? A mester, Dsuang Dszi voltál? Tízezer imát mondok az ég s föld minden istenének, csakhogy feltámadj és élj! A saját szememet ültetem a koponyádba, nyelvemet zörgő szádba, húst rakok, magamból rakok húst a csontjaidra, és itt a szivem… Mester, akarod, akarsz élni? – Megint zizzent a válasz:   – Meghaltam és most pihenek. Mig éltem, zavar és háboru voltam,   s jobb a tél, mint a kikelet? Amit a hús szeret, a gyönyör és gőg   nem illanóbb-e, mint a por? Menjek vissza az őrületbe, vissza   a lázbeteg földre, ahol megint vér, pénz, nő, tévelygés, szitok, gúny   tűztánca ugrálna körűl és könny kínozna, amennyit a késő   bánat soha le nem törűl? Beszélgettem csontokkal egykor én is   éppen úgy, ahogy te velem, de most már ismerem az Örök Útat   s mosolygok a földieken: olvasd, amit megírtam, neked abban   él csak, ami Dsuang Dszi volt; én a királyi mindenség vagyok már   s ékszerem a nap és a hold: szellem vagyok: moss, nem leszek fehérebb,   piszkolj és nem fog a piszok: nem sietek, és szállok, mint a villám,   nem jöttem, mégis itt vagyok. – Így beszélt és eltünt a hang, hiába hivtuk. Köröttünk kisérteties fény suhogta be a nagy eget. Aztán Csang-Heng a szent csontokat egy diszes selyemkendőben eltemette… Lassan hazaindultunk. – – S mikor hirtelen felébredtem, otthon, a lámpa mellett egy nyitott könyvet tartott a kezem.