Ramzesz kolosszusán

Lehet, hogy mint egy rossz gyerek, vagy mint egy vad néger vagy cigány, de egyszer ott ugráltam én is a faraó kolosszusán. Az óriás szobrot régesrég hanyatt döntötte az idő; (urát láttam a múzeumban, Ramzesz volt, a Nagy, a Dicső, II. Ramzesz, majdnem Isten, itt szobor, ott meg múmia): rajta mászkáltam, a halálon az élet egy pillanata. Valami nyomorult oázis zöldelt köröttünk. Beduin rajkók hancuroztak a fák közt és Ramzesz letört lábain, de a nagy kőtest maga ép volt, kemény gránit vagy diorit, megbírta a kiváncsi vándort, aki ügyetlen s egy kicsit illetlen a fejére s onnan lassan le a hasára ment és mert nem tudott mit csinálni, az egyik combján megpihent. Ott ültem, igen, ott hevertem az áthevült kolosszuson. Fütyörésztem, s közönyös voltam, oly közönyös, mint a majom, vagy a madár, kit útja arra vezet a sivatagon át, s mint azok, én is jóizűen ettem az édes datolyát, bár közben tudtam, hogy bizony csak hazudom a nyugalmat, és úgy száll fölöttem az idő, mint egy szakadatlan temetés. Régi emlékem ez a kép. De nem egyszer látom magamat ma is a nagy szobron, a pálmák lyukas napernyői alatt, és hallom, ahogy a halállal bizalmaskodva, csendesen fütyörészek, csakhogy ne kelljen káromkodnom az életen. És egyre jobban félek, egyre jobban szorongat valami, amit akkor elhessegettem s most se merek kimondani: – Gyerekek gyerekeskedése minden!… – nevetek fanyaran, de belül szédülök, kiáltok, sikoltok, mint aki zuhan.