Ramzesz kolosszusán

Lehet, hogy mint egy rossz gyerek, vagy
mint egy vad néger vagy cigány,
de egyszer ott ugráltam én is
a faraó kolosszusán.
Az óriás szobrot régesrég
hanyatt döntötte az idő;
(urát láttam a múzeumban,
Ramzesz volt, a Nagy, a Dicső,
II. Ramzesz, majdnem Isten,
itt szobor, ott meg múmia):
rajta mászkáltam, a halálon
az élet egy pillanata.
Valami nyomorult oázis
zöldelt köröttünk. Beduin
rajkók hancuroztak a fák közt
és Ramzesz letört lábain,
de a nagy kőtest maga ép volt,
kemény gránit vagy diorit,
megbírta a kiváncsi vándort,
aki ügyetlen s egy kicsit
illetlen a fejére s onnan
lassan le a hasára ment
és mert nem tudott mit csinálni,
az egyik combján megpihent.
Ott ültem, igen, ott hevertem
az áthevült kolosszuson.
Fütyörésztem, s közönyös voltam,
oly közönyös, mint a majom,
vagy a madár, kit útja arra
vezet a sivatagon át,
s mint azok, én is jóizűen
ettem az édes datolyát,
bár közben tudtam, hogy bizony csak
hazudom a nyugalmat, és
úgy száll fölöttem az idő, mint
egy szakadatlan temetés.
Régi emlékem ez a kép. De
nem egyszer látom magamat
ma is a nagy szobron, a pálmák
lyukas napernyői alatt,
és hallom, ahogy a halállal
bizalmaskodva, csendesen
fütyörészek, csakhogy ne kelljen
káromkodnom az életen.
És egyre jobban félek, egyre
jobban szorongat valami,
amit akkor elhessegettem
s most se merek kimondani:
– Gyerekek gyerekeskedése
minden!… – nevetek fanyaran,
de belül szédülök, kiáltok,
sikoltok, mint aki zuhan.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]