A festő a függöny előtt

– Prológus egy operaházi ünnepélyhez –

A darabban, melyet most látni fognak,

hölgyeim és uraim,

az emberi lélek

az idő és a szín;

a mese pedig, a cselekmény,

az, hogy a szív dobog

s kínja, álma és öröme

évezredeken átragyog.

Szóval: a nő s a müvészet a témánk…

Oh, hogy unom,

hogy utálom már sokszor, ami

gyönyöröm és kinom:

mintha tudásom büntetése

volna a szobor, a vers, a kép,

irtózva nézek

mindent, ami szép.

Mert zsarnok a szépség! Mindenütt

kivillan az anyag

burkából, mint összhang, ragyogás,

arány vagy gondolat,

mint bujtogató hatalom, vagy

magunk-gyártotta titok,

s mi ugy fürkésszük, magyarázzuk,

ahogy az eget a papok,

s törvénynél keményebb parancsra,

melyet magunk hozunk,

sóvárgó rabként robotolva

müveinkkel imádkozunk

egy furcsa Istenhez, aki

nem védi a híveit

s a hitetlen tömeg elől

félve elrejtezik.

Rajongók népe, védtelen nép,

szökevény az istenünk,

tündéri zsarnok, a szeretőnk,

akit nem ismerünk,

varázs, melyet a semmibe

maga a látó szem vetít, –

de ha szörnyű az élet, legalább

az álom üdvözít.

Nyilj hát ki, Tárlat: tárd elénk,

amit a Szépség alkotott,

mutasd meg örök kincseivel

a tűnő pillanatot!

Egy túlvilág vonul fel itt

az idő vándor falain –

De mi marad meg mibelőlünk,

hölgyeim és uraim?

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]