A rab Szapáry az övéihez

Pogány igámnak (amelybe a sors fog, végeken törni az ugart) akik enyhítettétek olykor kínjait, ne higyjétek, hogy nagyon meghatódott szivvel fogadtam azt a korty vizet meg a félóra pihenőt: öröm s áldás volt az is, igaz, köszönöm: de számontartom a bűnötöket. Együtt volt a kincs s nem váltottatok ki. Nem láttok most sem az ekémre rogyni: bírja még bennem a régi bivaly! Tudom, mi az érdem s mi a barátság, de ha ennyit tűrt, elnémúl a jaj. – Gyere, kontyos, kezdjük az uj barázdát!