A siker szégyene

Milyen jólesik, hogy dicsérnek, májam hízik, pöffeszkedik, – enyhülök, mosolygok, pedig nekem, az igazi kevélynek, ki gáncsot és gyalázatot s mellőzést némán fogadok tőled, aljas és buta élet, megszégyenités a dicséret. Szeretném megütni magam, amért annyi vigasztalan év után örülni tudok bárki szavának és szivének, s szeretném kikiáltani: „Ha van itt bíró valaki, hát én vagyok! S én magamat már rég megmértem, és kevés az a kis kielégülés, mit egy-egy bók öröme ad: évek és álmok isteni és ördögi kalandjai során nem erre vártam én, dsungelt nem ezért jártam én, Sarkot át nem ezért repűltem, nem ezért tűrtem és hevűltem s felhőbefutó palotát nem ezért, – kincseket s hatalmat nem ilyen olcsó diadalnak terveztem és csináltam én, hanem hogy majd saját magamnak megfeleljek s lássam müvét, kész müvét kezemnek s agyamnak, s mindent előre láttam én, láttam, láttam már akkor is, amikor még porban, nyomorban laktam a magány odvait, de moslékon tengődve is minden érdem királya voltam, kinek tíz ország népe tapsol.” S mégis mosolygok, s mosolyogtam, és gyöngeségem összekapcsol itt is, ott is, ezzel meg azzal, gyáva hizelgővel, nemessel, néha baráttal, érdemessel, s néha csak egy gazdag pimasszal, aki egész lelkére vak s nem sejti mámorát a fénynek. Fáj a szégyen, fáj, hogy dicsértek s hogy gőgöm s dacom nem maradt mindenkitől, mindenkitől, minden idegentől szabad!