Ének és visszhang

Szóltam szivemhez: – Nos, beszélj! – – Ne félj, lassan elmúlik a veszély, – dobogta szivem melegen – és ha ér is még sérelem, legtöbbje már csak tévedés, hiszen hámlik a gyűlölet, mely éveid ruhája lett, rádhúzott, csúf fegyencruha. Ne félj, temelléd pártol a veszély s nem lesz már rabruhád soha, hisz te csókoltad a kezet, amely ellened vétkezett, s nemsoká ellenség s barát pirúlni fog, ha belelát tisztaságodba. A veszély elmúlik lassan, csak ne félj, csak ne felejtsd, hogy gyenge vagy és az a naiv indulat, amely nélkül az Igazat nem lehet szolgálni se, csak kintről látszott rajtad haragnak. Ne félj, elmúlik a veszély, s ha gyötrelmeid megmaradnak, biróúl őrzöd meg magadnak a kételyt is, és ellenőrnek. Ma még néha házadra törnek rossz szemek, szavak és betűk: ők még nem tudják, hogy előtted sírni és térdepelni kell, és hogy te sosem űzöd el, hanem siratod s szánod őket, ellenségeid seregét. S ez így van jól, mert hogy lehetnél egyszerre első és utolsó, ha kardot sohasem emelnél saját szived és lelked ellen? Jaj, vakok, akik ostoroznak, de már ne félj, lassan elmúlik a veszély, csak ne állj ellen a gonosznak! – Igy dobogott forró szivem, s hallottam, jaj, hallottam én, távoli, vén hegyek kövén hogy visszhangzott az énekem: – Mily szemtelen! – zúgta felém a messzi hang. – Azt meri hinni a bitang, hogy nincs számára több veszély, ha így beszél! Csak azért alázza magát, hogy pirúljon a jóbarát, és azért szenteskedik így, hogy ne lássák, milyen irígy. Ostort rá, a képmutatóra, hisz e jóság-bolseviki a nyakunkat kitekeri, ha mi nem fogjuk kutyaszoritóba. Itt a veszély! Ne higyjétek, amit beszél: ravasz, pimasz, – már fejtegettem, milyen önző és mily kegyetlen, s mennyire maga szenvedését sírta, mikor azt sírta, hogy pénzt! és: prolik! és: rossz az éhség! Most is hamis húrt pengetett, vigyázzatok: uj tőrt vetett s azt várja, hogy ne ostorozzuk, de szép lassan tisztára mossuk. Vigyázzatok, alázata rabruha helyett álruha s lelke, mikor Krisztust beszél, mint a sátán, olyan kevély! – Igy feleselt vissza az ének, és jaj, jaj, úgy feleltem én, ahogy felelnek a kevélyek: vállaltam némán mind a vádat, ütésnek tartottam orcámat, bűnösökért mondtam imámat, de a dac kinyitotta számat s mondta, amit mondani gazság: – Én vagyok mégis az Igazság!