Fegyvertelen

Nem akartam én semmi rosszat, mégis hallom mindenfelől, hogy szidnak az igazi rosszak, hogy szidnak az ostoba jók. Sajnálok minden átkozót: kár tékozolni mocskukat, dobok én követ és sarat eleget elmult éveimre! Mert büszkélkedni még ki merne, ha, mint én, oly szörnyen csalódott? Megútáltam hitet és csókot s nincs árulás, mely nekem ujság és a szánalmas kis tanulság, amit szereztem, annyi csak, hogy: ember, rejtsd el magadat! Én mást tettem, őszinte voltam, a tolvajnyelvet még nem tudtam, gyermeki szám kimondta nyomban, ami csak az eszembe ötlött, s nem titkoltam, hogy sokszor ördög ficánkolt a bőröm alatt. Szerettem barátaimat és lettek ellenségeim, s akik egykor elcsábitottak, gyaláznak mindenféle nők. Jaj, mért beszéltem, minek éltem, mért nem bujtam meg valahol a hazugság száz rejtekén, hisz jobb és tisztább vagyok én, mint azok, akik megitélnek! – Nem akartam én semmi rosszat s most szidnak az igazi rosszak, mert, jaj, bután őszinte voltam, amit más gondolt, én kimondtam, üldözött vagyok nagy kinomban és nem értek ma sem a nyelvén a földi és égi gonosznak: egész életem összeroskadt, porba hanyatlott a fejem, – itt fekszem most, fegyvertelen, s minden gazember megtaposhat!