A tékozló fiú csalódása

Templom volt? kincstár? – nem tudom. Apám hívott. Álmodtam. Nagyon szomorú voltam én akkor, eltévedt fiú, ő meg az isten. Álmodtam csupán, s rögtön indultam. Mentem, láthatatlan lépcsőkön, felhők közt, aranyszobák sorain, száz gyémántcsarnokon át, a trón felé, siettem már, szaladtam és magamban előre mondogattam, hogy mit mondok majd neki: hogy mit mondok majd neki: – Nézd, apám, hogy összetörtem! Életem talán végső sivatag, üres, szomorú. Nem vagyok így se tékozló fiú, és moslékot kell ennem, rab napok maradéka, mit életnek kapok s nincs senkim a nagy városban, amelynek neve a Föld, és csak férgek teremnek agyamban és lelkemben, keserű bölcsességek, és oly halálizű gondolatok, hogy azt hiszem, csupán rémálom ez a bitang sors. Apám, nézz kezeimre: ím, megkérgesedtek, nézz álmaimra: mind megférgesedtek, nézz két karomra: inai szakadtak, nézz lábaimra: fájnak, megdagadtak, nézz robotomra: csupa sietés, mégsem érek rá már semmire, és nézz asszonyomra, gyermekemre, nézd lelkemet, e folytonos remegést, nézd lelkemet, hiszen ez a te lelked, hisz nyomorult testembe te lehelted! Apám, nézz rám s nézd üldözőimet, akik elszedték fegyvereimet s minden reménytől megraboltak, úgy, hogy már csak a kárhozatba visz út, mert nincs erőm, nincs hitem és csupán kétségbeesett roncs vagyok. Apám, te vagy az úr s én vagyok a fiad, elpusztulok, ne hagyj… elpusztulok, ne hagyj… Ajtó s lakat pattant előttem, ahogy az apám felé szaladtam – álmodtam csupán – templomba, vagy kincstárba, nem tudom, s míg felhők közt a mennyei uton vitt valami rettentő félelem, forró imáktól zengett a fejem. S elértem a trónjához – óh, csupán álmodtam – s ott nem nyilt szóra a szám a szégyentől s reménytől – sohasem tudtam, hogy ennyire az istenem, soha még, hogy ennyire egy velem – csak vártam, mondom… És ő szólt: csak vártam, mondom… És ő szólt: – Fiam, hozzámtaláltál? – hangja boldogan csengett, mint földi nagyapák szava, mikor térdükhöz fut az unoka – Hozzámtaláltál? – álom volt csupán – Megjöttél végre, tékozló fiú? – s szava vád volt és hangja szomorú, ahogy beszélt. – Azt hittem néha, hogy csak jársz-kelsz a világban boldogan s elfelejtetted apádat, fiam! – Ezt mondta. Én sirva álltam előtte s rongyaimat pirulva fogtam össze, hogy a tündöklő szent trónhoz ne érjen, és egyszerre csak megingott a térdem s elébe hulltam, s amit, míg szaladtam, száz csarnokon át, forgattam agyamban, minden rettegő szenvedésemet, ami üldözött, tűz és rémület, el akartam zokogni, ott, apám lábainál, – óh, álmodtam csupán, azt hittem! azt hittem! De ajkam, mely szóra nyílt, lassan s rémülten bezárult megint. Lassan s rémülten felálltam. Szemem lassan s rémülten, mint még sohasem, tapogatta az arcát, az apám arcát, s azt hittem, hogy álom csupán, de nem álom volt, tűz volt s rémület: apám nem látta szenvedésemet, nem látta két kezem megkérgesedve, nem látta álmaim megférgesedve, nem látta, hogy lábam kinná dagadt, nem látta pokoli napjaimat, semmit se látott belőlem!… – Csak én láttam, hogy titkos hályog van szemén és hogy csak nézi, nézi a világot s nem látja! jaj, nem lát és sohse látott! Csak én láttam – óh, mért nem volt csupán álom! – csak én láttam, hogy az apám, akit oly forrón kértem, hogy segítsen: az isten vak, az apám, vak az isten! Lassan s rémülten, mint még sohasem, tapogatta az arcát a szemem, és nem birtam már kérni, szólni se, s mint fenékigfagyott tenger vize, úgy megnémult a kétségbeesés, úgy megbénult bennem az élet, és csak néztem, mint egy életreriadt holt, csak néztem istent, istent, aki vak volt s nem tudhatta, ki vagyok s mit tegyen. Lassan s rémülten, mint még sohasem, elfordultam apámtól, nesztelen, s ott hagytam a trónusán – – Száz arany termen át némán vonszoltam magam s mentem, le, száz gyémántfelhő-szobán keresztűl, – jaj, nem álom volt csupán! – s megfagyott szívvel, aggyal és örökre társtalanúl tértem vissza a földre.