Emlék

Mindig eszembe jut, ahogy jöttünk a dombról lefelé, tavaszi fényben, délután. Egy virágzó cseresznyefa alatt megálltál, ágai körülbókoltak, s gyönyörű ajándékából sisakot kötöttem a fejedre, szép fehér-fekete koszorút. Most tél van és te messze vagy. De tegnap elmentem megint a dombra, a bokrok közé, megcsókoltam a fű helyét, ahol hevertünk, azután soká álltam a fa alatt és zuzmarás ágaiból szép arcod emléke köré koszorút kötöttem megint. És ijesztő volt üresen a fehér-fekete keret, és még ijesztőbb, mikor a régi arc benne megjelent: úgy éreztem, megöltelek, vagy hogy csak én teremtelek, a csókodat éreztem és szinte sikoltott a szivem: nem álom voltál tavaly is?