Latrok

Erényeink voltak a nézők, az igazak, kik gőgös ésszel félreállottak megvetéssel, mások hozzánk léptek, leköptek, volt, aki sírt, itt-ott röhögtek, s e furcsa ünnepség felett az álom néma zsivajában középkori komor talárban trónolt bíránk, a lelkiismeret. S te fenn csüggtél a testemen és én is fenn a tieden, hová, latrokat, két keresztre fölfeszített a szerelem, kinyujtóztatva, felszögezve széttárt karomra tégedet, széttárt karodra, meztelen húsodra zárva engemet, hogy egy csókban szánktól egész egymásbakulcsolt lábainkig s egymást emelve s tartva mindig együtt ölelje össze két karunk bűnünknek bonthatatlan gyönyörüségét s szégyenét, mialatt kínunkban, közönség, gőgösen és megvetve, mint az igazság pribékjei, gyönyörködtek erényeink.