Titkos követelés

Halj meg, ha meghalok.   Nem érdekel, hogy ki-mi vagy,   feleség-e vagy szerető   s hogy elvitt-e vagy ezután   hoz még utamba az idő: akárki voltál, akárki leszel, ami enyém volt, nem felejtem el, s mert ki tudja, mi lesz a föld alatt, most találd ki a gondolatomat, most érezd, ami bennem is titok:   halj meg, ha meghalok.   Mindig rád gondolok,   s habár a szavam neked oly   szörnyű, mint nekem a halál,   sohsem kérhetek egyebet,   mert csak igy nem fáj, ami fáj: csak igy nem fáj annyira az, amit a nyomorult vég majd rám kényszerít, a lemondás, a teljes vereség, az, hogy más vigan éli életét, hogy lehetsz, mikor én már rothadok:   halj meg, ha meghalok.   Mindig rád gondolok,   s félek, hogy egyszer nem birom   (már alig birom) csöndesen   ismételni, ugy zsivalyog,   háborog minden idegem: halj meg, akárki voltál, vagy s leszel, halj meg, aki szerettél! Jaj, ki kell, ki kéne mondanom szégyenemet, hogy érzem, milyen kegyetlen leszek, mily régimódi, keleti vagyok:   halj meg, ha meghalok.   Mindig rád gondolok.   Ne irtózz tőlem: a szivem   csak szerelem és fájdalom:   élve is csak az volt enyém,   ami egészen birtokom. S mért csunyább a halott önzése? Fáj, hogy nem vihetem magammal a világot, keserű, sötét, féltékeny vagyok, gyűlölök mindent, amit itt hagyok. Szeretsz? Halld meg, amit elhallgatok:   halj meg, ha meghalok!