Mint járvány vagy zsarnok látogató

Ez is rettenetes, ez a közöny, s ezek a nyugodt hónapok, melyekben rád se gondolok s csak bosszant, amikor nevedet vagy nevünket valahol hallom vagy olvasom, az ujságban, külön, vagy egy lapon, vagy társaságban – Rettenetes ez a közöny is: jobb volna egy mindig-egyforma-friss érdeklődés, boldogtalan szerelem, vagy akármi, hogy magam lássak-tegyek végre valamit s igazán kivánjalak, ahogy tiz éve megkivántalak, oly állandóan! De ez, hogy így felébredsz bennem, egy kicsit és néha-néha, akármilyen forrón és kínosan: ez a régi örökség, ez a megkötöttség, ez a túlvilágból elősuhogó megfoghatatlan, képzelt szerelem, ez a legrosszabb nekem, mert olyankor érkezik, amikor egyéb dolgom van, akármikor, egészen a tetszése szerint, fenyegetve, mint járvány, vagy zsarnok látogató, aki becsönget, idegen, hogy megzavarja az életem, vagy ahogy a tűzvész jön, amit egy eldobott cigarettavég vagy észrevétlen szikra szít: úgy jön, összevissza, ez a szerelem, úgy gondolok rád, végtelen sokféleképpen, rád, akiről alig tudom, ki vagy, de akit egy mosoly, egy mozdulat föltámaszt kisértetiesen s oly édesen, hogy fájsz, ahogy még soha senkisem.