Vereség és fájdalom

Minden nőben téged kerestelek, sokáig; lázas testeket fűtöttem és hűtöttem; némelyik különb volt, mint te lehetsz. Szerettek; s fájt, hogy nem te szeretsz. Bosszút akartam állni rajtad: megcsaltalak. Tanultam. Néhány év alatt minden rejtély semmibe sorvadt s minden viszonyom fegyvergyakorlat lett csak, s engedelmes eszközöm a nő, fájó bravúr, én voltam az úr s ugy értettem a húst s törvényeit, ahogy a gépész a gépeit. És tetszelegtem az észben, és mindig kevés volt a tudásom és mindig tovább csiszoltam fegyvert s terveket, s minden nőben téged kerestelek. S mikor már volt mindenem, amit akartam, pénz, erő és büszke hit, lettem megint gyerek, mint tiz évvel ezelőtt, és fájt, hogy lehet szeretőd, s mert ujra éreztem, hogy nem tudom hidegen megvívni a várt (nem téged; itt, bennem, az ideált): istenakaró és naiv fájdalomban égtem magamban s ahogy a barbár király, ki a Szent Róma előtt már megjelent, meghátrált tisztelettel és uj hódolt városok ezrei mind vereség s fájdalom volt neki: nehéz titkom védelme alatt visszavontam vágyó hadaimat, s most zord hazámban elgondolkozom: mért nem romboltam össze rettegett és sóvárgott-gyűlölt szépségedet?