Tíz éve

Tíz éve, hogy megkívántalak. Azóta kétszer láttalak, véletlenül. Tíz éve hazudom magamnak, hogy nem akarlak. És ez a néma szerelem hogy fáj! és mennyire idegen, mennyire nem az enyém! Vagy talán ez az igazi, s ezért bujnak meg rossz tüzei, mint pincében a láng? Tiz év épitette tiz emeletét azóta életemre, és mindig félek, hogy az egészet áttöri, szétszed minden gerendát és falat a tűz, s alulról, föl, kicsap, az éhes tűz, amit valaha játékból idéztem, szitottam s azt hittem, hogy befalaztam. Tiz éve tudom és tagadom, hogy egy idegen hatalom rejtett tüze-mérge akar kiverni, ahogy elhanyagolt betegség veri sebbel gazdája testét. És tagadtalak, rontó képzelet, és borogattam sebeimet, dobtam prédát eleget a bestiának, a tűznek s lett béke, füst lett, füst és üszök: minden falat megnyugvás volt, de a fenevad megint akart, húst, téged akart, és mert nem adhatlak neki, most már a ketrecét égeti, ketrecét, életemet, legalúl, pincébe fojtva, de zsarnokúl, tiz éve már, s én csak hazudok neki, tiz éve hazudok, tudom, hogy ne fájjon olyan nagyon ez a szerelem, ez a tiz év, mely a tiéd, bár utjaidat elkerültem s dolgozva és hallgatva tűrtem, egyre fájóbban s keserűbben.