Prológus szerelmi versekhez

Ha énhozzám asszony beszél, hiába beszél nyelvemen, jóbarátként is idegen s benne a tulsó part zenél: különbség, mely tűnni szeretne, távolság, mely hív és ölel és mindig azt idézi fel, ami egy volt vagy az lehetne. És ez a legszebb, ez a más, ez a kettős és gazdag inség, ez a testvéri idegenség és békülő találkozás, reménye a nagy, ősi vágynak, hogy az Egyben, mely hazavár, egymáson át visszatalál a kétfajta emberi állat. Érzem a törvényt s igazam van: én magam mindig egy vagyok, az egyik pólus, a nagyobb, a férfi-fajta egymagamban; de a másik: száz meg ezer, hisz ahogy bennem, mindegyikben a teljes pólus él a nőkben, s ha tilt, ha támad: ingerel. Ezért nem voltam soha hű, ezért nem voltam soha hűtlen, ezért szeretek keserűbben, ezért nem vagyok egyszerű: a másikban, a századikban mindig csak egyet szeretek s mert megőrzöm mindegyiket, amit írtam, egynek sem írtam: mind-mind építette a többit, mint a szám, mely sosincs maga, hanem tartja s tetőzi a későbbit s az összes előbbit s egyszerre zár s egyszerre nyit, hogy így egy rendszer áramát kapva lüktethesse tovább saját erejét s fényeit. Saját életét s izeit őrzi bennem s lükteti másban rejtett s örök feltámadásban minden asszony és lány, akit szerettem s aki szeretett: ne haragudjatok nagyon rám, máskép csinálnám, hogyha tudnám, de ez már így rendeltetett. Ne haragudjatok nagyon rám, nők, szerelmes barátaim, mind védik s áldják álmaim, aki jó volt valaha hozzám, s ne nézzetek rám szánakozva, meghalni gazdagon fogok: a halál minden csókotok minden üdvét egyszerre hozza.