Káprázatok

Játékot vettem, mikroszkópot, zsebbevaló kis vascsövet és lelkendeztem, hogy milyen szép a légy, a virág, a szövet, hogy szemem most a millimétert arasznyira tágítja szét és végre látom, megtanúlom a valóság szerkezetét. Mesebeli meglepetések rajzottak elő: túlvilág (vagy inkább alvilág) derengett szemembe a kis csövön át és nekem tetszett a varázslat, hogy szétbontom a látszatot és szint, formát és összetételt kiigazitok, átszabok, ugy éreztem, hogy óriás lett bennem erő és értelem és kaput nyit, mint soha eddig, elém az egyik végtelen: uj szervem nőtt, isteni látás, ragyogott, repült az agyam: mint égbe a pilóta, én úgy fúrtam az anyagba magam. Lassan mégis elszomorodtam. Bámultam még, bámultam a csalán fulánkját, a kabátom szőr-erdejét s hogy a sima papir mily vad terep, – de láttam, hogy a sok igazság alatt, melyet a tükrös, lencsés műszer ceruza-teste megmutat, uj igazság van s azt is ujra tovább lehetne bontani s hogy óriás szemeim inkább egy törpének a szemei, egy hangyának, egy nyomorult kis féregnek, aki a saját arányai káprázatából, uj káprázatba szédül át. Végül idegen lett az uj szem, a mindentlátó öntudat, s fájt, hogy mialatt túlvilággá növeltem a világomat, szét is rágtam, szételemeztem azt, ami összerakva szép, fürészporrá a büszke tölgyfát, pontokká a szirmok szinét, és letettem a csodagépet (az utas hazaérkezik) és felnéztem, mint aki ébred (vagy talán ép most álmodik?): felnéztem, az ablakra néztem, s ki a kertbe, az orgonás tavaszba (dél volt, közönséges, szokott ünnepi ragyogás): közönséges emberi szemmel néztem, soká s bizonytalan, az életbe (melyben ki tudja mennyi tény s mennyi mese van): a fénybe, káprázatba néztem… S jött lányom, a kis Klára… És: – Akarsz látni valami szépet? – húztam magamhoz – gyere, nézz, nézz csak ide… Ebbe az… Igy ni… most majd jól látsz… – S míg a gyerek a valóságot leste (mint én az előbb) és lelkendezett, én őt néztem, a lányt, a nagy lányt, s a gyönyörű mozdulatot, mellyel a cső fölé hajolt: a hazugságot, a látszatot: őt bámultam, minthogyha csak most venném észre, hogy… – Jaj, milyen nagy lett, – mondta, – egyszerre minden! – és én lehúnytam a szemem s ő megint szólt: – Nahát, de furcsa! Nem hittem volna!… – S ebben a pillanatban ragyogni kezdett előttem, ahogy még soha, valami fény ragyogni kezdett s a ragyogásban ujra őt láttam: ott tündökölt előttem, a lélek szemei előtt: s valóság volt, valódi álom, mese volt, valódi mese s felujjongott: – Te apu, ennél szebbet nem láttam még sose! – – Én se, – feleltem és hunyt szemmel csak simogattam a haját, és, azt hiszem, ugy mosolyogtam mint vak, aki az égbe lát.